Szülés, születés
Mivel tavaly igen részletesen leírtam egy bejegyzésben, hogyan s miként született Zitus, nem terhelek senkit az újabb részletekkel. Legfőkébb nekem fontos esemény, hiszen én éltem át, én voltam részese, ami a műtét előtt, alatt és után történt, az főként nekem érdekes.
Tavaly azt írtam, hogy egyáltalán nem volt kellemes maga a műtét, és hogy császármetszések “kategóriában” is a nehéz jelzőt kapná. Nem volt jó a szülésre gondolni akkoriban, mert fájdalmasabb lett, mint bárki tervezte volna. Egy éve azonban nyilvánvalóan sokkal többet gondoltam rá, mint most. A közös dolog az, hogy most sem szép emlékként jön vissza, az idő sem tudott szépíteni rajta. Ha Zita születése kerül szóba, akkor most is ezek jutnak eszembe: komplikáció, bonyodalom, fájdalom, sok-sok vér, félelem, hogy történik velünk valami, jó, hogy túl vagyunk rajta, ez-is-megvolt-jaj-de-jó.
Beugrik a kép, amikor raknak át a műtőasztalról az ágyamra, a lábam teljesen élettelen, majd felemelnek egy katéterzacskót, tele vérrel, amit a hólyagrepedés miatt vesztettem, és csak most esik le, hogy akár rosszabb is lehetett volna. Viszont kellemes emlék az orvosok nyugalma, a gyors intézkedés, mikor a komplikáció fellépett, hogy én nem sokat érzékeltem a helyzet komolyságából, ha az volt egyáltalán. Mert, hála istennek, nem láttam az orvosok arcát sem műtét közben, ki tudja, talán az urológus orvos kapásból rám vetett egy keresztet, amikor meglátta, mi is történt. :-P És hát ez is: leginkább a hólyagrepedés, a komlikáció maradt meg bennem. Klassz. Persze semmi traumatikus dolog, feldolgoztam én ezt már régen, sőt, mivel az egész terhesség alatt császárra készültem, tudtam mire számíthatok. No, a hólyagrepedésre azért nem, végül is ki tudtam volna hagyni. :-)) De ilyenem még nem volt, kissé viccesen mondhatom, ezt is ki kellett próbálni. :) Azért másnak nem ajánlom.
Zita csak így születhetett meg és kész. És nagyon-nagyon örülök, hogy ott tart a tudomány, ahol, hogy máshogy műtenek ma már, és ezáltal lehetőségem volt a 3. babára, nem kellett lemondani róla azért, mert az elsőnél úgy alakultak a dolgok ahogy. Zitánál maga a szülés nem volt élmény, az eredmény volt a középpontban: hogy őt megkapjuk, épen-egészségesen. Ez megtörtént, és a lényeg!!! :-)))
És hogy ne csak a negatívumokról írjak: Zita első sírása mai napig a fülemben cseng, és szerintem ezt soha nem felejtem el! Ezért megérte ébren lenni, hálás vagyok érte! Nem élhettem át az érzést egyszer sem, amikor egy baba hatalmas fájdalmak után kicsúszik és felsír, a megkönnyebbülést, hogy megszületett (bár én is megkönnyebbültem, hogy Zita kikerült, hiszen sokat gyömöszölték a pocakom, mire kézre került, és naggggyon aggódtam miatta), de legalább megmaradt az a jellegzetes újszülött sírás emlékeimben. Amikor nekem is muszáj volt bőgni. Zitánál bőgtem a legtöbbet, alig tudtam abbahagyni, talán mert nehezen tudták kivenni, vagy nem tudom. Csak azért próbáltam abbahagyni a sírást, mert féltem, hogy a hasam rázkódása bonyodalmakat okoz az orvosoknak, mert amiért én nem érzem, azért az ott működik. Csak fegyelmezetten, ugye. Amúgy sem mertem sokat kérdezni a műtét alatt, jó kislány voltam, :) bíztam az orvosokban, hagytam, hagy végezzék a munkájuk, koncentráljanak, aztán majd utólag kifaggatom őket, hogy akkor mi is a helyzet.
Egy szó mint száz, jó, hogy túlvagyunk rajta, jó, hogy eltelt már egy év; hogy nincs időm a szülésen rágódni; hogy felépültem (remélem, legalábbis mindenem működik rendesen); és, hogy ezáltal öttagú család lettünk! J Hogy utána az új feladattal hogy bírkóztam meg, hogy álltam helyt a mindennapokban? Ez már egy új bejegyzés témája lesz.
