Vidám, csajos, táncos

Tegnap reggeltől ma délig egyedül voltam a 3 haramianővel, és, hát, eléggé megtépázták az idegeim. A vége felé egyre többet kiabáltam, fogyott a türelmem, a kötélidegeim nemhogy vastagodtak volna, de vékonyodtak, és ez nem volt túl jó.

No, szóval már meglehetősen paprikás hangulatban voltam délelőtt, mikor kérték, hogy tegyem be az "anya-zenét", csak így, egyszerűen. az anya-zene a Modern Talking 'Back for good' című albumát takarja, amit még aznap vettem, hogy megírtam a matek érettségit. akkor volt kedvencem az együttes, amikor akkora voltam kb. mint most Kinga, és mivel akkor jelent meg ez az album, jutalom gyanánt, amiért túl voltam a két írásbelin, megvettem. akkoriban többször hallgattam, majd évekig elő sem vettem. Augusztusban, mikor közeledett a lagzi, gondoltam, hogy "gyakoroljuk" a bulizást, és kerestem, milyen könnyedebb, pattogós, de nem gyerekdalos cédét rakhatnék be a lányoknak. Ezen a MT cédén akadt meg a tekintetem, és a lányoknak is tetszett. Azóta milliószor berakatták velem, főleg Csilla, annyira, hogy kezdtem kiütéses lenni az MT daloktól, jóból is megárt a sok alapon. Most egy ideje nem hallgattuk, "kipihentem" magam, ezért újból képes voltam végighallgatni, mikor délelőtt ezt óhajtották hallani.

És, csodák csodája, paprikás hangulat egyből tovasuhant, mikor megláttam, hogy 3 gyermekem vidáman perdül táncra, ki-ki a maga módján persze. :)

Mivel továbbra sem tudom beilleszteni a videót, és időm sincs utánajátni a problémának, ismét csak a LINK a vidám táncikálásról.

Azért kiemelném Zita extraegyedi technikáját... :-)))

Ovis úszás 5-6.

Múlt héten egyedül ment Kinga úszni. Történelmi esemény!!!

Történt ugyanis, hogy előtte hétfőn tudtuk meg, hogy Niki másnap nem tud jönni vigyázni a két kicsire, mert talált egy állást, felvették, és ügyintéznie kellett. Mondtam Kingának, hogy nem tudok vele menni úszni. Ő kijelentette, hogy márpedig akkor ő nem megy! Elindult a győzködés. Semmi nam hatott. A végén kissé ingerülten az asztalra csaptam valamilyen evőeszközt (szerencsétlen módon eltalálva egy tányért, ami egyből el is repedt, kettétört-az ovis úszás első tárgyi áldozata. :-( ) Kimentem a fürdőszobába lehiggadni. Mikor visszamentem, Kinga nagy sóhajtással bejelentette, hogy "na, jó, elmegyek egyedül!" Alig akartam hinni a fülemnek, többször visszakérdeztem, hogy biztos-e. Végül egy jutalommagazint is felajánlottam, ha ügyes lesz. Tudtam, hogy egyszer kell valahogy kipróbálnia az úszást nélkülem, onnantól könnyebb lesz.

másnap Jani korábban vitte be az oviba, így az ovisokkal indult úszni, nem én búcsúztattam a busznál. Ez is eredményesebb megoldás volt.

És természetesen ügyes volt, semmi "tragédia" nem történt, élvezte, és be is gyűjtötte a jutalom matricát, amit egy füzetben gyűjtünk. eredetileg a kezük fejére kapják, de ő most már a füzetet viszi, nehogy elhagyja a matricát. Mert az fontos. :-D

Ma délelőtt megint én voltam az egyik kísérő, így, Kinga nagy örömére, velük utaztam a kisbusszal. Örült, hogy ott vagyok, többször integetett, és ügyesen csinálta a feladatokat. Ma már megcsinálta, hogy a medence szélén kapaszkodva nagy levegőt vett, és lemerült. A vízi kukaccal háton és hason is ügyesen mellúszó lábtempózott, nagyjából szabályos is volt és haladt is. Príma. Anyuka büszke lehet a dedre. :)

Az úszás végén anyukák részére igencsak pörgős feladat volt a 14 gyermek felöltöztetése, akik között van 7, de 4 éves is. No, a kisebbekkel lehet elszöszölni, lassúak, bambiznak. Egyszer volt, hogy 5 kislánynak segítettem egyszerre, de úgy, hogy Kingát kértem, hogy amennyire lehet, öltözzön egyedül (mert ő tud természetesen), hogy tudjak a többieknek segíteni. Kinga segített is önállóságával. Jól lefőttem, mire kiértünk a lurkókkal a buszhoz, de teljesítettük a próbát.

Az egyik kislány mosolyogtatott meg minket, aki, miután segítettem neki felöltözni, szépen elegánsan ott is hagyott a vizes cuccaival. Legjobb tudásom szerint visszaemlékeztem, melyik papucs az övé, stb., beraktam a táskájába, a kisasszonyt pedig a játszósarokból hívtam le, hogy ugyan, zoknit húzni kéne. Később már utazunk vissza a busszal, mikor C. előre kiált: "Jaj, anyukák, elpakoltuk a papucsomat???" Jó, hogy eszébe jutott. :) Természetesen megnyugtattam az amúgy egyik legkisebbnek számító kislányt, hogy minden rendben van. Aztán lehet, hogy anyuka holnap jön öklét rázva, hogy márpedig hol a papucs... (no, jó, ilyen nem lesz, anyuka is volt már kísérni, tudja, hogy mekkora felfordulás egy ilyen öltöztetés)

Még két alkalom van ebből a turnusból, én lelkesen fel is iratkoztam jó előre kísérőnek, úgyhogy jövő héten folytatódik a móka és kalandtúra. :-)))

Mindent a gyermekért. :-)

ui: jövő héten levonulok az uszodatérbe is képeket csinálni, mert üvegen keresztül nem lehet normálisat csinálni.

Az új cicák

A villámhírekben már írtam, hogy megérkezett a két új cicánk, tegnap este. Így két új családtaggal bővültünk, én pedig kaptam két új "gyereket". :))

igazán csajos neveket választott Kinga (természetesen határozott volt, mint mindig). Ő itt Jázmin (aki először Hercegnő volt, de módosult Jázminra). Háromszínű, mert a farka vége szürke, a szeme pedig kék. Ő lány, ha minden igaz, és ő talán a félénkebb a kettő közül. Sokat játszanak ezzel a gyökereztetés alatt álló növénnyel, amit már Mózi is leharcolt. Teljesen szétkarmolták a leveleit, mire észbekaptam volna, hogy a pince belső részébe vigyem. Különösebben nem zavar, amúgy is baromi nagy növény lett volna, egyelőre meg nem akarok sok szobanövényt beszerezni. Úgyhogy hagyom, hogy játszanak a leveleivel. :)

Ő pedig Gyémánt, a fiú cica. Ő is nagyon szép csíkos, és ő az elevenebb, belevalóbb. Még Jázmin óvatosan szglászott tegnap új helyén, érkezés után, addigra Gyémánt már felfedezte a pince számukra fenntartott részét.

Ma kivittük őket napozni, a kinti dolgokkal ismerkedni, de alapvetően egyelőre pince-cicák. Hideg is van, kicsik is, és valljuk be, sokkal óvatosabb vagyok Mózi eltűnése miatt. Nem akarom, hogy ők is elkóvályogjanak, aztán netán valaki felpakolja őket. Ebből a szempontból pozitív,,hogy jóval bizalmatlanabbak az embrekkel szemben, Gyémánt hevesen ficánkol, ha felemeljük, nem nagyon engedi. Persze, nem is én akarom alapvetően emelgetni... :)

sokat vannak együtt, figyelik egymást, ha valamelyik új dolgot próbál ki (mint pl. az alom), akkor a másik bátrabban követi. Jó, hogy ketten vannak, összebújva alszanak doboz kuckójukban, sokat bírkóznak, édesek.

Más természetű macskák, mint Mózi volt, de az is számít, hogy Mózi egyedül volt, nekünk kellett a testvéreit és anyját pótolni, amennyire tudtuk. Ők sokkal több tejet isznak, viszont ők is a konzervkaját részesítik előnyben, mint Mózi. :)

Nagy most az öröm a lányok részéről (is), nekem még szokni kell az új lakókat (persze gyorsan megy a dolog, meg rutinosabban látom már el őket, mint Mózit, aki első saját macska volt), ráadásul éberebbnek kell lenni, mert ketten vannak, nehogy valamelyikre rálépjek. De jó, hogy vannak, vigyázunk is rájuk rendesen! :)

Építkezés: villanyszerelés, festés, lépcsőépítés

A nagy Mózi-siratásban és konyhatervezésben elmaradtam az építkezős hírekkel.

Megtörtént villanyvezetékek bevezetése, tele van vezetékkel az egész ház. Komoly fejtörés kitalálni, hogy hol legyen konnektor, háztartási gép, internet stb., többé-kevésbé meg kell hozzá tervezni a szobákat is (pl. hol lesz írósztal és ehhez hasonlók), ami elég nehéz feladat, mert nem nagyon lehet még érezni a teret a szobákban. Azért nagyjából megvan a dolog, de sajnos ettől függetlenül a villanyszerelők munkájával nem vagyunk megelégedve.

Úgy beszélték meg Janival, hogy a vezetékek a pincében fussanak egy csatornában, ha valahol meghibásodik, lehessen javítani. Ehhez képest most a lakótér padlózatán futnak a vezetékek mindenfelé, ami nem jó: azt senki szét nem szedi, ha történik valami, ha javítani kell valamit.

A másik, amin Jani eléggé kiakadt, egy tornácon lévő konnektor helye. Kívülről megjelölték, hol legyen. Eddig oké. Jani szerette volna, hogy minél közelebb a fal széléhez, ne legyen szembetűnő a falon a konnektor. Ehhez képest kb. 10 centivel mellette fúrtak ki, jóval messzebb a fal szélétől. Bentről fúrtak kifelé, és ott nem volt bejelölve… ezt illet volna ellenőrizni, hogy jó helyen van-e, ha mégis jobbnak látják máshol fúrni, akkor meg illik egyeztetni.. Arról nem is beszélve, hogy a külső részen meghasadt a gerenda, úgy fúrták a lyukat!! Ha fordított irányban fúrnak, senkit nem zavar hasonló hasadás, mert a belső falra még rájön a szigetelés és burkolás, nem fog látszani. Jani pokolian dühös volt, jogosan. Rendezzük az emberekkel a dolgot sürgősen.

Látszik a kiálló kábal, és jobbra tőle talán, a széhez közelebb egy x-szerű jelölés. Ennyivel ment csak mellé... A széthasadt fal viszont jól kivehető. (jó, nyilván nem gigászi méretű sérülés, de bosszantó, mert elkerülhető lett volna.)

Jani kihasználta a 3 napos ünnepet és a jó időt, és haladt tovább a festéssel. Most már minden tornác-oszlop le van festve, a teraszfödémet végig lecsiszolta és alapozózta. Emellett felkerült sok ablak keretére kívülről a sötétebb szín.

Egyelőre úgy gondoljuk, hogy csak a keret marad sötétebb. Lehet, csak azért, hogy minél kevesebbett kelljen Janinak festeni? Khm. J A ház belsejében még így is ott a tengernyi nagyságú födém, ami festésre vár, meg biztos lesz egyéb festenivaló is, szóval, lesz móka bőven. A legnagyobb gondot azonban hideg idő fogja jelenteni, hiszen 5 fok alatt nem lehet festeni. Így csak bizakodunk, hogy lesz még 5 fok feletti idő, és nem akkor, amikor Jani dolgozik, mert ezeket a tennivalókat is be kell fejezni.

Én eközben szombat éjszaka nekifeküdtem a tervezésnek, és előrukkoltam egy konyhatervvel. Részletek változhatnak még, de az nagyjából megvan, hol lesznek a gépek, csap, éssatöbbi. Ez most a lényeg. Az, hogy utólag az egyik szekrény nem 3, hanem 4fiókos lesz, már csak részletkérdés. Hamarosan indul a víz és gáz szerelése, ezért fontosak ezek a részletek.

Másik viszonylag új dolog, hogy kiöntötték betonnal a lépcsőházi lépcsőt.

Ez már talán két hete, hogy történt, csak viszonylag „csendben” zajlott. Nem tudtuk pontosan, mikor öntik ki betonnal, így kicsit kellemes meglepetés volt, de inkább ilyen meglepetések érjenek, mint másmilyenek. Most már lehet kulturáltabban közlekedni a pince és a földszint között. És, hát, persze, lehet járni locsolni a betont, ahogy azt már jóól megszoktuk és begyakoroltuk. :-D

Mózi eltűnt

Csillát és Kingát az imént vitte el Jani mamához egy kis üdülésre, Zita éppen elaludt, így rámszakadt az egygyermekes „szabadság”. Rengeteg mindent kellene és jó lenne csinálni, úgy mint tornázni egy jót, ebédet főzni, vagy éppen felszámolni a csatateret, amit a két leányzó hagyott maga után. Mert most még tegnapról is maradt pakolnivaló, tegnap ugyanis teljesen levert, már-már depis voltam. Semmi nem nagyon érdekelt, ingerült voltam, szomorú, estére pirosra és dagadtra sírtam a szemeimet. Mózi, a pici cicánk ugyanis eltűnt.

Tudom, hogy hülyeség ez egy immáron harmincéves nőtől, de nem tehetek róla. Szerda este óta nem láttuk a kis szőrmókot. Este 6 körül még ott mászkált az erkélyen, gondoltam is, hogy lassan be lehet vinni a pincébe. Kicsi még, jobbnak láttuk őt az éjszakai hideg elől a pince viszonylagos melegségébe zárni. Aztán végül nem mentem le bezárni őt, mert egyedül voltam Zitával éppen, macerás lett volna őt is felöltöztetni. Gondoltam, hogy Janiék fél órán belül hazaérnek a főbérlőinktől, akikhez éppen átugrottak, egyszerűbb lesz akkor elintézni a macska dolgait. Végül este 8 körül jutottam ki, de ez nem kellett volna, hogy probléma legyen, volt már, hogy este 9 körül értünk haza, és jött elénk a cicus. Most azonban nem. Ajtónyitásra, garázskapu nyitására, fényre, hívásra sem, semmi. Kiöntöttem neki azért a kaját a garázsban, gondoltam, ki-kinézek, hátha csak kicsit átkószált a szomszédokhoz. A közvetlen szomszédokhoz járt kicsit, néha, de onnan is gyakran visszajött. Ha éhes volt, azonnal megjelent, lekuporodott a bejárati ajtó előtt. Ha kimentem, ha nem is volt éppen az ajtóban, egyből hallotta, és futott. Ugrott fel a lábamhoz, rólam már tudta, hogy én hozom neki a kaját, szóval, lelkesesen fogadott. nekem is jól esett ez a ragaszkodás, jó volt őt gondozni. Ezért aztán felettébb aggasztó, hogy szerda este óta nem jelent meg. Tudom, hogy a macskák mászkálósak-kószálósak, főleg a hím macskák, de Mózi pici volt még, nem is csinált ilyet. Lehet, hogy most szokott rá a csavargásra, de ennyire? A szomszédok macskái is mindig hazamennek este legalább enni. Mózi pláne jött, hiszen tudta, hogy éjszakára mehet a jó meleg garázsba (kinti hőmérseklthez képest).

Nem jött haza tegnap egész nap, sem este, és most, mindjárt dél, és híre nincs neki.

Tegnap egész nap nézegettem ki az ablakokon, hátha feltűnik feket kis alakja, de hiába! Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz ez. Egy átlagos macska, tényleg SEMMI extra nincs benne, de a miénk, hozzánk kötődik. Én ápoltam, etettem, takarítottam utána, sokszor bosszankodtam isa félrement macskapiszok miatt, ennek ellenére jó érzés volt kicsit megdögönyözni, olyan szép, fényes lett a szőre az utóbbi időben. Megnőtt, helyes, jópofa macska lett belőle. Másfél hónapja van (volt) itt, már éppen túlvoltunk az első időszakon, amikor kicsit megerősödött. Ennyi lett volna? Megszakad a szívem, ha belegondolok, hogy baj érte, valaki, valami bántotta, de nem tehetek semmit. Talán ez a legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok, nem mehetek be más udvarára keresni a cicát. Mert a macskáknak ilyen a természete, hogy jönnek-mennek, tudtuk mi ezt, hogy el fog mászkálni, és hogy teljesen nem lehet megvédeni. Neki kell megtanulni megvédeni magát bizonyos helyzetekben. Egyszer a 3 házzal lejjebb lakó szomszédunk, az óvoda vezetőnője, Szilvi, visszahozta, nehogy a kutyájuk bántsa az akkor is elcsavargó Mózit. Akkor megúszta lehet, de tudtam, hogy őrt nem állhatok felette, és a pincébe sem zárhatom egész napra. Azért reménykedtem, hogy nem lesz baja, hogy tud magára vigyázni. Talán tudott is, de jó lenne erről tudni.

Talán annyit tehetek, hogy szórólapokat dobok be a környező házaknál, hátha látták, tudnak róla BÁRMIT is. Lehet, hogy hülyének néznek majd, hogy a sokszáz macska közül pont egy ilyet keresek, de jó lenne tudni, hogy mi van vele. És esetleg fel lehet hívni az állatorvost, hogy nem vitt-e alaki hozzá hasonló cicát, bár nem tudom, ezzel mennénk-e valamire. Ha baja is történt, legalább feldolgozzuk, szomorkodunk, de túllépünk rajta, és szerzünk új cicát, vagy cicákat. Mert Kinga már nagy szomorúan, sürgősen szeretne újat, de inkább kettőt. Már nevük is van, bár cica még sehol. Kinga már szomorkodik a macska miatt, sírdogál érte, de nagyon még nem érzi át, hogy mi minden történhet egy ilyen cicával. nem is baj. Elég, ha én tudom. Csilla csak mondogatja, hogy elment Mózi, de még annyira sem fogja fel mint Kinga. Úgyhogy, úgy tűnik, én szenvedek a legjobban. Még reménykedek, hogy visszajön, hiába lehetne egyszerűen új macskát hozni, belül dacolok, hogy nekem EZ a macska kell. Nem lehet, hogy másfél hónap ápolás, nevelgetés után egyik pillanatra a másikra eltűnjön, hogy ennyi volt.

Pedig lehet. De akkor nem tudom, hogy akarok-e még házi állatot, hogy el tudom-e ezt gyakran viselni, hogy eltűnnek, hogy bajuk lesz.

Azt hiszem azonban, hogy pont a gyerekek miatt újra bele kell majd vágni, remélni, hogy nem sokszor fordul elő ilyesmi, de ha igen, próbálni kicsit „rutinosabban” kezelni a veszteséget.

Mert nagy luxus depisen kóvályogni itthon, miközben dolog ezernyi van. Úgyhogy megyek is, összeszedem magam, utolérem magam, aztán majd lesz valami. Talán most segített, hogy kiírtam magamból a bánatot.

készült egy videó nemrég a cicusról, ahogy egy pici plüss elefánttal birkózik. Még Kinga választotta neki a saját plüss játékaik közül, hogy az legyen a Mózi játéka. mosolyogtam magamban kicsit, gondoltam, hogy sok értelme nincs, mert a macsek majdnem minden mással jobban eljátszott, rá sem hederített a mű játékra, végül azonban Kingának lett igaza. A macska valamiért felfedezte a játékot, és hatalmasakat birkózótt vele. Nagyon mulatságos volt. Itt a videó róla, sajnos megint nem tudom a videó script-jét átmásolni a youtube-ról, ezért illesztem csak be a LINKET . Ha valaki fél perc mosolyt szeretne, nézze meg! Sajnos, úgy tűnik, nekünk is már csak ennyi maradt Móziból.

Debreceni szülinapozás

Pénteken délután nekivágtunk az útnak, hogy Debrecenben ünnepeljük a meg a duplaszülinapot. Irtó mázlink volt, mert először a két kicsi, majd később Kinga is elaludt, és mindegyik kicsivel Debrecen előtt ébredt fel. Így megállás nélkül, két óra alatt megtettük az utat, nagyon örültem neki! Persze lehet, hogy apa is odalépett kicsit a gázra…Ejnye! :)

így utazott a kis csapat egyik fele
Így a másik fele (egy képre nem fértek fel az anyósülésből fényképezve, annyian vannak ezek a nők! :-)) )

Fél 6-kor már ott voltunk, volt ideje a lányoknak megszokni az új helyet. Igen, mostanában, sajnos, szinte új helynek számít szülővárosom és a lakás, ahol felnőttem, annyira ritkán jutunk haza. Zitának ez sem volt elég, késő este akkora „bulit” tartott alvás helyett, hogy csak na! Ketten aludtunk egymás mellett két kihúzott a fotelágyon, és nem tudom, hogy mi lehetett az oka, talán vonzotta a nagy ágy adta lehetőség, de össze-vissza hancúrozott, viháncolt, mászkált, nevetett, kacagott. Este 11-kor is még ott küzdöttem vele, ráadásul a két másik lány ott aludt a szobában, kész csoda, hogy fel sem ébredtek ekkora zajra. A csatát végül megnyertem, eljött hozzánk álommanó, de úgy, hogy varázspálcájával rám is suhintott egyet, és én, aki a szülinapi tortát aznap hajnalban negyed 5-kor fejeztem be, nem sok ellenállást mutattam: elaludtam én is ruhástul, ahogy ért. Fél 8-ig két szopis ébredéssel megúsztuk, de azúttal még visszaaludt Zita.

Szombat délelőttre beígértem a lányoknak egy látogatást az Aquaticumba. Tősgyökeres debreceniként még soha nem voltam, itt volt az ideje elmenni, és, hát, szülinapi programnak sem rossz, főleg, hogy egész nyáron egy strandon nem voltunk. Igen ám, de kisbabával az élet nem ilyen egyszerű. 10-kor nyitott a létesítmény, Zita pedig pont fél 11-re álmosodott volna el. Előre gondolván a dolgokat rájöttem, hogy semmi értelme Zitával elmenni, és ott küzdeni az altatással, szopival, ezért nagyot nyeltem, és maradtam otthon. Így Jani és öcsém elment a két csajszival. Zita 11 körül elaludt, szülinapi ajándékként lehúzott 3 órát egyben, pedig a konyhában néha sikerült akkorát kolompolnom-véletlen persze-hogy tutira vettem, hogy felébred. Még a lányok vígan voltak, addig én bőven elkészültem az ebéddel, hogy az éhes szájaknak legyen mit adni, és a délutáni szülinapos menüt is befejeztem. Hát, hol is máshol ünnepeltem volna ezt a kerek évfordulót, ha nem a gáztűzhely mellett?? J Csak, hogy tudjam, hol a helyem… J Az igazat megvallva, sajnáltam, hogy ez a program most nekem kimaradt, de tudtam, hogy ez most így egyszerűbb volt. Persze az sem volt rossz, hogy az eltervezett ételeket nyugalomban meg tudtam csinálni. Most jutalom volt, hogy nem 3 gyerekkel a nyomomban főzök, hanem gyakorlatilag egyedül. Ezt is értékelni kell, na !:::--)))

Itt mutatom a tortát, amivel péntek hajnalig bíbelődtem, no, nem azért, mert olyan irtó bonyolult volt, csak volt más teendő is, most nem volt segítségem, mint előtte héten. Ráadásul a torta bevonása kalandosra sikerült, de ezt majd leírom egyszer, talán. Lényeg a lényeg, nem lett túl szép, de már nem bántam, csak kész legyen. A receptet és a számos díszítés ötletét ezúttal Yasmine blogjában találtam, csak persze az enyém nyomába sem ér szépség terén, :), bár ízre finom volt. És még szerencse, hogy lefényképeztem elkészülte után, az amúgy még igen hadiállapotos étekzőasztalon, nem túl illusztris háttérrel, mert a szállítást kissé megsínylette. Hiába találtam neki szuper dobozt, a 3-as szám egyik vége letörött, valószínűleg hideg volt neki az erkélyen, a vékony csokilap nem bírta a feszültséget. A marcipángolyókat majdnem gyertyagyújtás előtt befalta a nép, a rózsa első ilyen jellegű alkotásom...látszik is, khm. :) Ja, a torta Zitával közös (a' hiányzott volna még, hogy kettő tortát csináljak! :) ), azért a két szám, szóval, az nem 301!

Délután aztán tényleg szűk családi körben összegyűltünk, ettünk-ittunk, tortáztunk, bár Zita kihagyta a késődélutáni alvást, így nyűgös lett pont a gyertyafújásra. Máskor lehet, hogy örülök, ha 5 óra után már nem alszik, most jó lett volna. Anya tervez, gyermek végez, de Mörfi is velünk volt rendesen. Este sem adta meg magát egy könnyen alvás téren, annak ellenére ,hogy maratonira nyúlt az ébrenlét, ugyanúgy küzdöttünk az elalvással, mint előző nap, ugyanúgy elaludtam én is, így az ünneplős, beszélgetős este itt be is fejeződött számomra. Hajnalban ugyancsak úgy gondolta, hogy bulizzunk, így kezdte előlről a hancúrt, amitől a kiborulás szélére kergetett. És mikor a két másik 7-kor kelt, ő akkor aludt el a hajnali vigalom kipihenésére. Így ugrott a vasárnap délelőtti vásárlós programunk (többek között nekem akartunk szülinapi ajándékot venni), mert mire felébredt, már készülni kellett hazafelé. Mire elindultunk volna, újra álmos volt, így elhagytuk a vásárlást, és hazafelé vettük az irányt:

Most is aludt a 3 lány a kocsiban, de meg kellett állni tankolni, amire felébredtek, így hazafelé pihenővel együtt jöttünk.

Így esett az ünneplős hétvége, ami jó volt, de remélem, jövőre már simábban mennek majd az alvások, elalvások, altatások. Majd a 31. szülinapomat jó harsányan megünneplem! J

Az elmaradt vasárnapi vásárlás helyett lehetett évfordulós fotók készíteni. Tesóm készítette őket, akivel megtárgyaltuk, hogy a háttér ugyan nem teljesen művészi, de nekünk most ez megteszi.

Na, szóval, a hármasszámú csemetével anyuka
Kettes számú rosszasággal anyuka
Elsőszámú haramianővel anyuka

XXX

Tegnapelőtt, szombaton harmincéves lettem. Úgy, kereken. J Gondoltam, nem csinálok ebből nagy ügyet, egy icipicit merengek csak, hogy huss, eltelt 30 év! Semmit nem változott az életem attól, hogy most harminccal kezdődik az életkorom száma és nem a huszonévesek táborát erősítem. Nem tört rám a reuma hirtelen, sőt, semmiféle nyavalya, hála istennek, és nem is zavar, hogy innentől a negyvenhez közelítek (egyelőre, gondolom J ).

Inkább kicsit izgalmas, olyan, mintha most valami új kezdődne: egy új évtized, ami tele még ismeretlen dologgal. Lehetett ünnepelni szűk családi körben Debrecenben, 3.5 hónap után sikerült újra hazautazni, hogy megüljük Zita és az én szülinapomat. Ez alkalmomból igen szép ajándékokat kaptam, amit nagyon-nagyon köszönök, és becsben tartom őket, nagyon.

Ami miatt szomorú voltam, hogy anyukámmal már nem ünnepelhettem közösen e jeles napot. Ő volt a „hős”, ő adott nekem életet, ő volt az egyik ember, aki segítségével az lettem, aki vagyok (a másik természetesen apukám), rossz érzés, hogy nem köszönhetem meg neki mindezt. Mióta én is anya vagyok, sokkal nagyobb a késztetés, hogy megmondjam neki, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értünk tett, de nem lehet. Illetve lehet, csak éppen fejet lehajtva, csendesen, sóhajokkal.

Más. Hogy ne vegyen szomorú irányt a bejegyzés, hiszen vidáman, jó hangulatban telt a hétvége: Jani piszkált sokat a hétvégén, hogy a szintén 17-én 30. szülinapját ünneplő Kimi Raikönnen Forma 1-es pilóta hány millióval rendelkezik ennyi idősen, míg én mennyivel, nos, hát, valóban nem vagyok milliomos. Nem is építettem túl nagy karriert, mert nem volt időm. Sokat nyertem így is ebben az évtizedben, hiszen jártam számos külföldi országban, szereztem egy angol-német tanári diplomát, megtanultam hollandul, lett egy normális állásom, megismertem a jelenlegi férjemet, akivel hamar családot alapítottunk. Ők az én fő „eredményeim”, minden egyéb a következő évtized kihívása lesz. Azt hiszem, szerencsés vagyok, nagyon is, hogy ők vannak nekem. Általuk van feladatom az elkövetkezendő még legalább 30 évre, de inkább 2x 30 évre, ha lehet. J

Hisztigombóc, hisztizsák, egy kupac hiszti

Ez mind-mind Csilla, és még folytathatnám a sort, de felesleges, ebből kiderült, mit akarok mondani: Csillánál dúl a hisztikorszak. Vegyesen "némi" dacolással is. Nem nagyon szoktam erről írni, mert általában annyira lefáraszt a tömérdek hiszti, hogy nincs erőm írni, :-P meg sokszor arra gondolok, minek erre egyáltalán emlékezni, de most úgy gondoltam, mégis ejtek róla néhány szót. Főleg azért, hogy ha Zitánál ehhez a korszakhoz érünk, akkor visszaolvasva megnyugodjak, hogy Csilla is ilyen volt, és majd elmúlik (megjegyezném, Kinga is ilyen volt, és elmúlt), illetve, hogy némi mosollyal emlékezzünk erre az igencsak kimerítő időszakra. Legalábbis remélem, hogy az idő megszépíti, mert egyelőre sok pozitívat nem látok benne. Nem szoktam túlreagálni a hisztikorszakot, mert tudom, hogy ez van, túl kell élni, de ez nem jelenti azt, hogy általában jól is viselem. Irigylem azokat, akik irdatlan nagy türelemmel, higgadtsággal, kifogyhatatlan elterelő műveletekkel könnyen küzdik le a nehéz pillanatokat. Én is tudok ilyen lenni, mert muszáj is, de rengeteg eset van, amikor elvesztem a türelmem.

Ilyen eset volt a mai is. El kellett vigyem Zitát a védőnőhöz, egyéves státuszvizsgálatra /zárójelben megjegyzem, volt egy alaphangulatom a sikertelen úszás miatt, plusz rém feleslegesenek véltem a dolgot, mert múlt héten csütörtökön látta az orvos Zitát a köhögés miatt, így meg is ejtette a státuszvizsgálatot (orvoshoz Verőcére járunk, a védőnő helyi, tehát véletlenül sem lehet egy helyben megoldani, gyerekorvos nincs is a faluban). A védőnő persze ugyanazokat az adatokat mérte, amit sejtettem előre, ezért pokoli nagy kedvvel öltöztettem Zitát, hogy elgyalogoljak vele az orkánszerű szélben. Na, mindegy./. Úgy volt, hogy egyedül megyek Zitával, ha Niki itt van, miért cipeljem Csillát is. ezt ő nem így gondolta, jönni akart ő is. Hát, jó, de kértem, hogy akkor gyorsan öltözzön, mert sietünk. innentől kezdve MINDEN EGYES ruhadarabnál (szinte) levágott kisebb-nagyobb hisztit. Nem akart zoknit húzni, úgy kellett győzködni, hogy nem lehet már mezítláb felhúzni a cipőt. :-S Mikor végre választott egyet (ha mi választunk azt tutivisítással utasítja el), és felhúztuk, visított, hogy nem jól van, ő lehúzza. Ezzel elszórakoztunk egy ideig, lévén Niki is ott volt, ketten próbáltunk beszélni a fejével. Jött a pulóver, amihez szintén nem volt kedve, de valahogy felkerült, azt már jobban megszokta, hogy kell. Na, de a cipő! Egy zártabb sportcipőt akartam ráadni a hideg miatt, ami nem tetszett neki. Újabb győzködések után valahogy felhúztuk, mire nyomban elkezdett visítani, hogy nyom, szorít, nem tetszik, levette. Ekkor mondtam, hogy maradjon itthon Nikivel, nem muszáj jönni, elindultam kifelé. Zita persze már készen volt szinte, ő sem tűrte túl jól a meleg kabátot és sapkát. Csilla viszont rázendített, hogy jönni akar. Jó, de akkor legyen már rajta cipő! Lett valahogy, minden részletre nem emlékszem, de akkor még jött a kabát. Kingától örökölt kabát, szép rózsaszín, igényes, vékonyabb bélelt kabát, amit eddig Csilla nem hordott, mert nem volt rá szükség, de most eljött ennek is az ideje. A másik-többet hotdott-vékony dzsekije nem volt most megfelelő, pedig még ezt sem szereti felhúzni. Sírt, visított, hogy ő nem húzza fel, hogy az csúnya éssatöbbi. Jöttek újabb győzködések, azt hiszem, ekkor Niki egyedül próbálkozott, mert én már kivittem Zitát a babakocsiba, nehogy rásüljön a ruha. nem nagyon sikerült a csatát megnyernünk, csak túlélnünk, de felkerült a kabát. Sapkáról már persze hallani sem akart. megjártuk az utat kapucnival a fején, de biztos voltam benne, hogy legközelebb nem jöhet anélkül.

ez volt egy szimpla öltözetés kálváriája, aminél már tényleg kezdtem azt érezni, hogy megrázom, ráhúzom a ruhát, és indulunk. Remélem, hogy az öltözködébe, a több ruhába majd szépen belenyugszik, mert most már mindig kell kabát, neki is meg kell ezt szokni.

ettől függetlenül Csilla alapvetően is ilyen mostanában. Semmi nem teszik neki, variál, visít, ha nem tetszik, netalán éktelenül ordítani kezd, pedig lehet, hogy csak inni kér. Pokoli sok türelem kell most hozzá, ami, mint tudjuk, véges forrássú, legalábbis nálam biztos. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni nagy általánosságban, de túl kell élni. az egyik legjobb megoldás (lenne), ha mindig lenne itt valaki, aki a kényes szituációkban, amikor én kezdek merülni, felvált engem, és folytatja a gyermekkel a tárgyalásokat. Ezzel el lehetne érni, hogy kiabálás, sírás nélkül jöjjünk ki a konfliktusból, mert ez lenne a lényeg. Hogy a gyerek ne érzékelje, hogy ezzel felidegesít, mert ez olaj a tűzre. Mindig akkor kiszállni kicsit, amikor még higgadt vagyok, hogy egy szusszanás után folytassam, és a másik segítő szusszanjon. Sajnos, ez az , amit nehéz megvalósítani, a nap nagy részében nincs felmentő ember. Ezért történhetett meg, hogy mostanában, ha Csilláról beszélünk, folyton ezt említem elsőnek, hogy milyen nehéz vele. És ez nem annyira jó. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy talán ő rajta mosolygunk a legtöbbet hármójuk közül, ő van abban korban, amikor beszélni tanul, és olyanokat mond, hogy azon nevetni kell. És még rengeteg aranyosat csinál, csak hogy a táncprodukcióit említesem. J Nem lenne szabad hagyni, hogy ezek a pillanatok emléke elnyomás alá kerüljenek! Tudom jól, hogy nehéz most Csillának. Hogy ezekkel az „akciókkal” csak üzen, hogy valamit szeretne, valami nem jó, csak próbáljuk meg kitalálni, mi az. Mi pedig igyekszünk, nagyon, hogy minél jobban jöjjünk ki ebből a korszakból. Ha pedig mégis kiabálásra kerül a sor, beletörődöm, de törekszem, hogy minél kevesebb legyen belőle. Ettől több nem megy, hiszen én is ember vagyok, rengeteg korláttal, hibával, hiányossággal.

Ezek ismeretében nem meglepő, ha azt írom, az az egyik legnagyobb segítség mostanában, ha valaki besegít Csilla lefoglalásába, ellátásába. nekem ilyenkor jut időm az említett szusszanásra, mert ez mindenképpen kell, hogy utána ismét megerősödve „induljak csatába”. Nem sokan vannak, akik ezen a téren bevethetők, de nekik nagyon köszönöm! Előbb-uóbb csak enyhülnek a „tünetek”, megszelidül, lecsendesül, egyszerűbb lesz Csillával a mindennapi élet. ÉS akkora talán elég erősek leszünk, hogy Zitával is végigcsináljuk ugyanezt… J

Akkor és most

Egy éve pont ezen a napon hoztuk haza Zitamanót a kórházból. Az első szundítás az utazóágyban:

És egy évre rá:

:::-))))))))))

Ovis úszás 3-4.

A múlt heti ovis úszásról nem tudtam írni, pedig arról még úgy-ahogy lenne is mit. Mert, hogy akkor még ott voltunk. Én voltam az egyik „hivatalos” szülői kísérő, Csilla és Zita itthon maradtak Nikivel. Nagyon örültem, hogy kivételesen egyedül mehetek, jó volt nézni, hogy ügyeskedik Kinga. És ő is élvezte, hogy kicsit kettesben mentünk valahova.

És ügyes is volt, azt hiszem. Legalábbis én meg voltam elégedve. Az elején kicsit megijedtem, mert az egyik feladatnál, mikor fel kellett hasalni a medence szélére, Kinga belecsúszott a medencébe, és egy pillanatra elmerült. Egyből kalimpálni kezdett kézzel-lábbal, így azonnal feljött a felszínre, de bizony azért nem volt szép látvány, ahogy az abszolút vízbiztosnággal nem rendelkező lányom elmerül, az oktató háta mögött. Egy pillanatra levegőt sem kaptam, de mivel nem sírt utána Kinga, és jól is végződött, megnyugodtam. Nem is emlegette utána.

Múlt héten már tanulták a mellúszás lábtempóját, háton fekve a vízikukaccal. Egész ügyesen ment Kingának, így elsőre. Örültem, hogy milyen jól fog ez menni, ha járunk rendszeresen. A végén a szokásostól eltérően nem egy, hanem két matricát kaptak jutalmul, ami külön boldoggá és büszkévé tette. Nagy dolgok ezek! J Ebből a kettőből én sajnos egyet elhagytam hazafelé jövet, de végül ezt a „drámát”is túléltük.

Eljött ismét a kedd, ma már nem én voltam kísérőnek feliratkozva, de ha az elején tudom, hogy ebből még ekkora probléma lesz, rögtön a tanfolyam elején odabiggyesztem mindenhova a nevem. Mivel hogy másik két anyuka volt a kísérő, ezért Kingával megbeszéltem, hogy lemegyünk együtt a buszhoz /Nikit ismét „riadóztattam”, hogy ha tud, jöjjön vigyázni a két kicsire/, megnézzük, beférek-e, ha igen megyek, ha nem, ezúttal ellesz úgy is. Biztosított, hogy ez így OK.

Sajnos, nem sajnos úgy hozta a sors, hogy nemhogy hiányzó gyerek nem volt, de talán még eggyel több is, így nem fértem be (jellemző, hogy múlt héten, mikor amúgy is kísértem, és volt fix helyem a buszban, volt egy plusz szabadhely is hiányzó gyerek miatt). Kinga elkezdett zokogni, hogy menjek én is, de hát nem lehetett megoldani. Hiába győzködtem, hogy nem lesz baj, hogy lemarad a többiektől, ha kihagyja, hogy fontos úszni tanulni, és különben is mindjárt jönnek vissza, hogy a másik két anyuka is nagyon aranyos, nem hatotta meg semmi. az egyik anyuka, Erika még el is kezdett telefonálni, mert állítólag az egyik kisfiú szülei jöttek „privát” úton autóval, és valószínű el tudtam volna menni velük, de nem érte el őket ,megszakadt a vonal, nem tudom, mi volt pontosan, erre nem lehetett alapozni. Így végül a busz elment Kinga nélkül, Kingát meg beadtam az oviba.

Nagyon el voltam keseredve, mérges voltam, de nem is tudom, mire vagy kire. Kingát nem hibáztatom, elfogadom, hogy ez egy új helyzet, neki jól esik, ha ott vagyok. Kicsit örültem volna, ha picit önállóbb, ha nem ennyire félénk, de nem tehet róla. bosszankodtam, hogy pont nem értük el a másik családot, pedig szerintem nem sokon múlott. ÉS főleg amiatt voltam szomorú, hogy el tudtunk volna menni, ha már előző este úgy döntünk, hiszen Niki autóval jött, időben kikészíthettük volna a két kicsi ülését, és ha nem is egyszerű, de elkísértük volna Kingát akkor négyesben, Niki segítségével. Megcsináltuk már egyszer, most is ment volna. Csak ott volt a probléma, hogy előző este eldöntöttük, hogy hogy legyen, Zitát sem ébresztettem, és talán az ülések is Janival vannak az autóban (ebben a pillanatban nem tudom, lehet, hogy valamiért kirakta, de mindegy is lett volna, Zita még aludt, mikor indult a kisbusz).

Nnna, mindegy. ez nagyon rosszul jött ki. De legalább tudom, hogy nem tudom Kingára ráerőltetni az úszást, ha nem vagyok ott. Bár, szerintem, ha valamiért mégis elmegy egyedül, legközelebb már tudta volna, hogy nincs ebben semmi rossz, hiszen a gyerekek nagy része is szülő nélkül megy, csak hát nem sikerült rábeszélni az első útra sem-és míg az oviban otthagytam pityergéssel is az elején, és rájött lassan, hogy el lehet lenni nélkülem is, sőt élvezni is lehet az ovit, addig az úszás nem kötelező program, erőltetni nem lehet. Nikivel megbeszéltük, hogy jövő héten akkor „csatolmányokkal” együtt megyünk, lesz, ami lesz. Mert amikor ott voltam nagyon vidáman csinálta a feladatokat, látszott, hogy élvezi, tehát nem magával az úszással volt a gond. Utána való héttől már végig fel vagyok írva hivatalos kísérőnek, csak betegek ne legyünk, bár, ez elkerülhetetlen, ha úgy hozza a sors. Úgyhogy amíg tehetem, megpróbálok ott lenni, aztán talán egyszer nélkülem is menni fog a dolog.

A szülinapi beszámoló

És akkor jöjjön a duplaszülinapi buli beszámolója!

Zita és Zorka babája. A baba majdnem olyan nehéz mint Zita... :)

Jellemző kép Csilláról. El nem engedte volna az apját jó sokáig, pedig szegénykém éppen csak egy kávét akart volna meginni. aztán oldódott Csilla is, talált magának játékot, de szívesen vette, ha van vele valaki.
Kinga nagy kedvenccel, a gyereklaptoppal. Egy éve nyúz egy Hercegnős változatért, hát, hát, talán ötödik szülinapjára beérik a dolog, pláne, hogy most már fejből leír szavakat nagy nyomtatott betűvel, talán lenne értelme. :)
Zalán, a másik ünnepelt, a felfújható ugrálóvárban. Zsófiék érkezésünk előtt szinte pár órával fejezték be egy szoba felújítását, teljesen üres volt a szépen megcsinált helység, elfért benne a vár. használták is rendesen az ifjak. :)
Emígyen:
Csilla, az ilyen "vad" dolgoktól jobban taró gyermekem inkább csúszdázott, az teljesen bejött neki, kifejlesztette a párnával a hasa alatt csúszást isMaxiturilány lufik közt
Miniturilány is lufik közt, imádta hajtani őket négykézláb üzemmódban
Zita tortája

ehhez a tortához, annyi történet tartozik, hogy az ötletet Edith főzős blogjában láttam nem olyan régen, és nagyon tetszett az ő tortája. Akkor még nem gondoltam, hogy nem sokra rá én is ilyet csinálok, bár szerintem az ővé nyomába sem ér az enyém, csupán szerény másolat. :) Edithnek nagyon köszönöm az ötletet! Nikinek pedig a sok egyéb segítséget: sokat segített az elkészítésében, pénteken direkt azért jött, hogy segítsen a készülődésben, ahogy éppen tud. elment Kingáért az oviba, majd, amikor én nem tudtam éppen nekiállni a "csajos teendőim" miatt sütni, hát, összekeverte a piskóta tésztáját. Két piskótatekercs a kukac vagy éppen százlábú (ahogy tetszik) alapja, ő sütötte őket, és segített a krém elkészítésében is. A tekerést, majd másnap a díszítést már én csináltam. A képet még otthon indulás előtt csináltam, de még jó, mert mire este tortázásra került a sor, a cukortól elmázgálódott a szeme, mintha sírna szegénykém, hiba volt hamar betenni. Sebaj, az ünneplésnél ez már nem volt olyan lényeges, kapott egy tüzijátékot és egy szál gyertyát a torta, ez is szépen nézett ki az Elmo-s torta mellett:

amit Zalán kapott a Sugarshop-ból. Nagy Elmo rajongó a kis krapek, nagyon örült neki, és nagyon-nagyon finom is volt!

Ettünk sok-sok finomat, Zsófi és én kreálta hidegtálakat, plusz egyéb finomságokat, amiket együttes rokoni erőkkel dobtunk össze. Minden finom volt, jó volt a hangulat, zajos, már-más olaszosnak mondható (annak ellenére, hogy olasz családot nem láttam még mulatni, sebaj). Kár, hogy véget ért, de elfáradtak a lurkók, nem is csoda, így hazafelé vettük az irányt. A következő manó Csilla lesz az ünneplendők sorában, bár még nem tudjuk, hol is leszünk a szülinapján (értsd albi vs. saját ház-mi az előbbire szavaznánk, lehet téteket tenni. :) ). Majd meglátjuk, kinek jön be a fogadás . :)

Zita-Zalán szülinap Romhányban

Megvolt a kettős szülinapi buli Romhányban, Zita keresztszüleinél. Zalán fiuk 2., Zita 1. szülinapját ünnepeltük. Egyelőre csak képek, most nem tudok írni (ma muszáj aludnom, mert a hét második felében állandóan 2-3 órákat aludtam csak Zita enyhébb náthája és köhögése miatt, no, és egy tücsök hívatlan vendégeskedése miatt-pedig nem is ciripelt, "csak" beugrott az ágyamba...) úgyhogy majd jövök még a témában, még képekkel. :)

Köszönet-szösszenet

Mielőtt elfelejtem, nagyon köszönöm Zita nevében is a sok kedves köszöntést sms-ben, emailben, szóban és nem utolsó sorban a blogon keresztül! Nagyon jól esett a megemlékezés! :)

Képes poszt homokozásról

Délután jártunka telken, és a két lány az építkezéshez felhalmozott homokkupacon játszott, bohóckodott. Még szerencse, hogy ilyen jó idő volt! Aztán persze a bugyikból is nagy kupac homokot szórtam ki, hazaérkezésünk után nyílegyenesen zuhanyozni vonultunk. :)

Építkezés: légbefúvásos fűtés szerelése

A héten új dolog jelent meg a házépítésnél: elkezdődött a légbefúvásos fűtésrendszer csöveinek a lefektetése.

A levegő útja a következő:

Kint a megfelelő mennyiséget leszívjuk a föld alá, ahol hosszabb vándorlás után felmelegszik/lehűl, átveszi a föld hőmérsékletét. Ezután kerül a hőcserélőbe, ami a bentről elszívott elhasznált levegőből kivonva a meleg jelentős részét, betáplálja ezt a bejövő levegőbe. A szobai hőelemekkel már csak egy keveset kell erre ráfűteni, hogy 22-24 fokos levegőt kapjunk.

Nálunk a pincében lévő háztartási helyiségbe kerül majd a hőcserélő szerkezet, ami az egészet "mozgatja", itt vannak a csövek, amik befutnak majd ebbe a szerkezetbe.

A pincéből már felvezették mindenhová a csöveket, így szerte a házban ilyen fekete csatornák futnak, amikben a levegő fog majd áramlani
A Kinga szobájában már felkerült a falra a fűtőelem. A fűtőelemben a víz melegíti az áthaladó levegőt. Szelet vagy huzatot nem lehet érezni, mert lassú a levegő áramlása.
Itt mennek le a csövek a pincébe
A fenti, vendégszobában is már ott a fűtőelem. Nagyon gyorsan dolgoznak a szerelők:
Egyelőre a csövezés történik meg, hogy maga a hőcserélő szerkezet mikor kerül be, azt nem tudjuk, az a költségesebb része az egész rendszernek. A csövezést viszont most kell megcsinálni, amíg nincs aljzatbeton, ha kész a ház, utána már bajos az egésznek a bevezetése. A héten ez is kész lesz, aztán majd jöhet a többi gépészeti munka.

Építkezés: csatonázás

A lambériázással párhuzamosan felkerültek a lefelé futó csatornacsövek is. most már, ha esik az eső, ezekben a csövekben folyik le a tetőről.

Ezen a képen a csatornán kívül említésre méltó a látható pinceablak, ugyanis Jani végre a végére ért az ablakok festésének. Immáron minden ablak és ajtó egységes színű, "csak" a harmadik, mattító réteg hiányzik róluk, de ezt megcsinálhatjuk tavasszal is. ebben az állapotban már áttelelnek a nyílászárók. Ennek örömére Jani nekiállt a tornácoszlopok csiszolásának és alapozózásának...