Amelyek az előző bejegyzésből kimaradtak, és hatalmas mérföldkövek életünkben.
Zita harmadik éjszakáját tölti a saját szobájában. Eddig velem aludt a szülői háló nagy matracán, úgy, ahogy az albérletben előtte is megszokta, immáron bő másfél éve, Jani pedig az ő szobájában, mikor átköltöztünk. Néha-néha mondogattuk neki, hogy az az ő szobája, ha vendég jött, büszkén mutatta a saját szobáját, de nem mutatott magától hajlandóságot átköltözni. Végülis nagy zűrt nem kevert ezzel, Jani abszolút kényelmesen aludt :-), én kevésbbé, de amíg bírtam, nem akartam erőltetni Zitusnak a nagy lépést. Többször mondoggatuk neki, hogy egyszer itt fog aludni, de csak úgy, nem kérdezgettem, erőltettem, hogy mikor szeretni, csak lassan próbáltuk a tudatába beépíteni ennek a lehetőségét, eljövetelét.
Tegnapelőtt, csütörtökön áthúztam a Jani ágyneműjét a Zita szobájában. Este azonban látom, hogy nyitja a nappali kanapéját és ott fekszik le, mondván, hogy valamiért szerinte büdös a Zita ágya. (???) BEmentem, végigszagoltam, semmit nem éreztem, max. az öblítő illatát (új öblítő, nem annyira szeretem én sem, de ezt nem mindig lehet pontosan belőni), mindenesetre semmi büdöset nem tapasztaltam. Az az éjszaka ettől függetlenül a nappaliban telt el Jani számára.
Másnap kérdeztem Zitát, hogy mi lenne, ha cserélnénk apával, mert neki büdös a Zita ágya... :-)
Beleegyezett, és este, számomra meglepő módon, vidáman feküdt le ott, mintha mindig is ott aludt volna. Úgy éreztem, ez biztos csak a kezdők szerencséje, de tegnap este félig sírós hangon kérdezte, hogy aludhat-e megint a sárga szobában. Persze, mondtam, sőt, tuliképi nem is tervezem már őt onnan kitenni. :))
Ott aludt megint.
Amit nem változtattam, hogy ugyanúgy mellébújtam elalváskor, ha felébredt, úgy szintén. Viszont most bent van egy kinyitható kanapé is ideiglenesen az ő szobájában, ami a tetőtéri vendégszobák elkészültekor felkerül majd oda, most viszont én tudok ott aludni. Ha éjjel felébred, és mellébújok gyakran ott ragadok, mert nem bírom ki ébren, hogy elaludjon, és én átmásszak a kanapéra, de ez a legkevesebb. A jelenlegi felállás egy hangyányit sem kényelmetlenebb a korábbinál, úgyhogy nincs gáz.
Következő lépés az lesz, hogy lefekvéskor mellébújok, de mielőtt elaludna, felülök mellette valamilyen okkal, és hagyom, hogy úgy aludjon el, majd szépen lassan elérünk oda, hogy a kanapén ülve várom meg, míg elalszik. Ezután pedig már talán lesz annyira nagy, hogy egy jóéjt puszi után ott hagyom. kicsit kell csak türelmesnek lenni, és minden nagyon fain lesz.
Én rettenetesen örülök már annak is, hogy szobát váltottunk, innentől apró lépésekben csak elérjük, amit szeretnénk. :) Jani már bekerült a szülői hálóba (a beköltözésünkkor aludt ott egy éjszakát, azóta sem), már csak nekem kell "beszállingózni" hozzá, és rendet teremtünk nagyjából alvás fronton. :) Cak úgy ellep most a nagy optimizmus! :-))
A másik hatalmas pillanat, ami eljött, ismét engem érint. Több hónap kínlódás után a héten valamelyik nap kattant valami a fejemben, és hirtelen úgy éreztem, hogy megértem a fogyókúrára.
Jól tudom, hogy egy fogyókúra kimenetele nagyrészt fejben dől el, de én nem voltam rá készen. Másfél éve él bennem az elhatározás, hogy azt a nem olyan sok (kb-5-7kg) súlyfelesleget le kellene adni. De nem ment, és ez borzasztóan zavart. Hiába mondták nekem, hogy jól nézek ki, három gyerek után?, ugyan már!, szólt a vigasztalás, meg hogy rengeteg anyuka örülne, ha "csak" ennyi felesleg lenne rajta, de nem vigasztalt. Engem zavart, nem vettem magamnak új ruhákat, mondván, majd belefogyok a régiekbe, de sosem fogytam bele, a nagyobb méretű ruhatáram pedig nem olyan széles választékú, így bajban voltam, ha pl. alkalomra kellett öltözni. Ez az egész sokszor nagyon negatívan befolyásolta az alaphangulatomat.
Másfél éve nagyjából súlytartásra vagyok képes, ami annyit jelent, hogy figyeltem, hogy kerüljem az extrém étkezéseket, de szinte mindig sikerült szépen bevacsorázni a lányokkal, ami ha egy-két szelet kenyeret is jelentett, nekem már lelkiismeretfurdalást okozott. Csakhogy időm nem volt külön diétás vacsikat produkálni magamnak, az, hogy én meg este ne egyek, és éhgyomorra csináljam végig az estét, lehetetlennek tűnt.
Most viszont nem tudom, mi történt. Már a múltheti házassági évfordulóra rendelt tál fogyasztásakor is éreztem, hogy igazából ellenék nélküle, nincs szükségem olyan sok ételre. Mikor Szilvi barátnőmmel és a családdal elmentünk pizzázni, akkor is éreztem, hogy ha ki nem is hagyom, de simán ellennék egy-két szelet pizzával. Ezzel szemben akkor még megettem kb. négyet, de másnap, mikor a lányok megmaradt pizzaszeleteket ették, én tudatosan nem vettem magamnak, hanem megvártam a maradékokat, és abból ettem egy keveset. Inkább megettem helyette a maradék őszibarackkrémlevest. És nem volt hiányérzetem.
Innentől teljesen visszafogottan étkezek, és ami a legfurcsább, hogy nem esik nehezemre lemondani olyan dolgokról, amiket azelőtt megettem. Pl. két hét után végre megcsináltam egy adag körözöttet, amit úúúgy szeretek. Elhatároztam viszont, hogy csak reggelire eszek kenyérrel, addig nem. Kinga több szelet kenyeret megevett belőle, előttem, Zitának végig én tartottam a körözöttes kenyeret, és semmi csábítást nem éreztem, hogy megegyem a maradékát, mondván, á, ez a kevés nem árthat meg! Jani az imént evett két szeletet az említett feltétes kenyérből, de nem érdekelt. Nyugodtan várom a holnap reggelt, amikor szabad! Hihetetlen, ez én vagyok?? :)
Csak azt nem értem, hogy ez a "kattanás" miért nem jött el mondjuk áprilisban??? Az augusztus eleji nyaralásunkra simán bombanő lehettem volna ennyi idő alatt. :-D De még akár nyár elejére is. :) No, nem baj, fő, hogy eljött.
Most inkább arra kell figyeljek, hogy azért egyek is rendesen, nehogy átessek a ló másik oldalára, mert az meg már nem jó. Tehát holnap reggel igenis megeszem én is a jól megérdemelt körözöttes kenyeremet, és estére visszafogom az étkezést. Nem tűnik nagy dolognak, nekem mégis hónapokba került, hogy eljussak ide.
Hónapokig arra vártam, hogy végre megint rendszeresen tudjak sportolni, mert én a fogyókúrát elképzelhetetlennek tartom mozgás nélkül. Úgy éreztem, szimplán diétával sosem leszek képes lefogyni. Aztán valahogy sosem jutott annyi idő sporta, mint szerettem volna. Jani keveset van itthon, futni vagy máshová nem tudtam eljárni, itthon meg csak rövid ideig tudtam tornázni, míg a nagyok oviba jártak, azt sem mindig. Mióta véget ért az ovi nem is tornáztam itthon. igazság szerint nekem a mozgás fogyókúra nélkül is hiányzik, egy jó kis futás például nekem hatalmas feszültségoldással párosul, tehát mindenképpen jó és hasznos lenne, csak nem tudom Jani időbeosztásával összeegyeztetni. nem adom azonban fel, mert alapvetően sportember vagyok, ezt az időszakot átmenetinek tekintem. :)
Ami még fontos: a fogyókúra szünetel családi és baráti összejövetelekkor (de legalábis engedékenyebb leszek magammal szemben), szigorúan vallom, hogy az életet élvezni is kell, ha összejön a család egy szülinap erejéig, akkor nem az ínycsiklandó finomságok mellett kell kiállnom diétás nézeteim mellett. Ha máskor betartom, az az egy alkalom nem lesz végzetes. Most is jön a nagy Kinga-névnapi buli, hát, biztos, hogy együtt eszek majd a családommal.
Jelenleg 60.2 kg-ot mutat a mérleg, ha első körben 55-ig el tudnék jutni, már nagyon szuper lenne. Ezt persze nem a nyaralásra óhajtom elérni (bár, biztos van olyan extrém diéta, amivel sikerülhetne, de tartósságában kételkedem, és én tartósságra hajtok), de ha addig is még egy kicsi lemegy, csak hab a tortán. nem mintha a nyaralás alatt bárki ügyet is vetne arra, hogy nézek ki, ez már csak rólam szól, én akarom magam jól érezni! :) nem másért csinálom, szigorúan magam miatt.
Úgyhogy lehet drukkolni: mind Zitának alvásügyben (ha ebben előrelépnénk, sokat javítana a kedélyállapotom, és talán ritkábban kerülnék olyan mélypontra, amiről írtam, bár nem az ő alvása a legfőbb oka a lelki hullámvölgynek, amiben benne vagyok), no és persze nekem, hogy kitartsak végre fogyókúrás tervem végrehajtásában. :)
