Hála kifejezése vagy valami hasonló

Hiába, no, még csak három napja, hogy aláírtam a kilépő papírokat, nem olyan sok ez ahhoz, hogy ne érezzek együtt immáron volt kollégáimmal az új, kialakult rendszer miatt. Viszem a lányokat reggel, hozom őket délután, eleve szoknom kell, hogy nem kanyarodok be a tanáriba...nem tudtam még elvágni azt a bizonyos köldökzsinórt, kicsit még lüktet is... érthető talán, hogy érzékenyebben figyelem, ami a közoktatásban és konkrétan a mi iskolánkban folyik (hiszen még nem olyan régóta dőlt el, hogy ez már engem nem fog érinteni, akár én is lehetnék részese!). Látom a kollégákat, amint ebben az új rendszerben túlélni, helyezkedni, alkalmazkodni próbálnak. Váltok is velük néhány szót: nem akarok belemenni most (mert abból egy nagyon hosszú poszt lenne, ami lehet, hogy sokakat érdekelne, de nem erről akarok írni), de elmondásaik alapján áldatlan állapotok uralkodnak. Sok az új, az ismeretlen, próbálják magukat a felszín felett tartani. Még nehezebb a helyzet, hogy ez egy kicsi iskola, kicsi tanári karral, idéntől még kevesebb állandó tanárral, az új intézkedések még bonyolultabbá és lehetetlenebbé tették a munkájukat. Talán emiatt is érzem kicsit, hogy a legjobbkor léptem, megjegyzem úgy, hogy nekem megvan a lehetőségem váltani, nem felemészteni magam ebben az ellehetetlenített rendszerben. De sokaknak nem nagyon van más opció, mint maradni és túlélni, remélni, hogy alakul ez majd és belerázódnak az újba. És sokak nem is akarnának váltani, mert, minő meglepetés, szeretnek tanítani! Mert van ám ilyen is. Kész csoda...

szóval, most ebben az új helyzetben tényleg nagyon nehéz a tanároknak. Nem túllihegni akarom a témát, de igazán bizarr, ami napjainkban a közoktatásban zajlik.

És, hogy mire ez a felvezető? Az, hogy Kinga ma lelkendezve jött haza, hogy mi minden milyen jó volt a suliban. Hát, az meg hogy lehet?? A tanárok nem ingerülten lótnak-futnak körbe, rágják a körmüket, hogy mi lesz; verik az asztalt, azért, ami kialakult? Hogyhogy nem?? Megtehetnék!

Na, de csak lassan, jöjjön a hogyisvolt.

Reggel futtában találkoztam a tesis ex-kollégával (fura ezt még leírni, de ez a tényállás, mármint, hogy volt kolléga). Általában nekem nyugodt ember benyomását keltette mindig, de ma reggel kicsit össze-vissza arckifejezéssel mondta, hogy megy az egyik harmadik osztályba helyettesíteni, méghozzá a helyettesítő tanárt... (mert ugye, nem lehet ám a tanároknak egy nap két óránál többet helyettesíteni, ami borzasztóan megbonyolítja a logisztikát, inkább nem részletezem) Őszinte együttérzéssel kitartást kívántam, majd eljöttem. aztán délután Kinga azzal kezdte, hogy de milyen klassz volt a reggeli tesi óra: mivel ma Cs. bácsi tartotta, és kicsit más volt, mint máskor. Akkor raktam össze a kockákat, hogy aha, a két harmadik akkor összevontan tesizett (ez itt gyakori a helyhiány miatt, de kis létszámú osztályokról van szó, nem eget rengető dolog, csak általában szeretnek az osztályok maguk lenni). Kinga lelkendezve mesélte, milyen feladatokat csináltak és, hogy mennyire élvezte!

Ekkor hirtelen hálával gondoltam a volt kollégára, akinek eszembe jutott a reggeli arckifejezése, amiről lerítt, hogy mit gondol arról, hogy megint hova rángatják, milyen plusz munkát adnak neki. És ő bement helyettesíteni, és mindennek ellenére olyan órát tartott, hogy a lányom délután lelkendezve mesélte az egészet.

Máskor is tetszett már Kingának a tornaóra, nem arról van szó, hogy a tanító nénije nem jót tart (dehogyis!! ) gondolom, most annak is volt köszönhető a siker, hogy a tanár bácsi nem nagyon szokott órát tartani nekik, de valahogy ez alkalommal mégis megérintett a dolog. Talán mert tudtam az előzményekről.

Aztán jött a napközi. Kinga úgy jött el, hogy megintcsak lelkendezett, hogy jajdejó volt (tavaly nagyon nem szeretett járni, de muszáj volt igénybe venni, mivel én is dolgoztam délutánig) és, hogy E. néni milyen kedves! Hogy beszélgettek, mesét olvasott nekik, rajzoltak, de ettől függetlenül lesz és van is szigor és következetesség is a fegyelmezésben és számonkérésben. Szívem hálával és melegséggel telt meg, tudván, hogy a fiatal tanító néni még csak egy hete pénteken kapta meg ezt az állást félállásban, és szerdán és csütörtökön nem ő van ugyan (mert azokon a napokon a többi délelőttös kollégának kell napközizni, hogy meglegyen a 26 órájuk, mekkora ökörség, véletlenül se legyen egy állandó napközis tanító néni, és hagy ne tudjon helyette készülni a délelőttös másnapra, esetleg..., de mindegy, egyszer csak kilyukadunk valahogy az egész napos iskola elvéhez, mert ezt egyelőre nem az, csak valami gyenge utánzat), de most csütörtökön mégis őt találtam a napköziben, legnagyobb meglepetésemre. Kérdésemre elmesélte, hogy úgy "rántották be" őt is, hogy az anyósát a kisebbik leánya mellé úgy kellett messziről visszahívni (ráadásul oviba szokik éppen a kicsi, tele változással az ő élete is), és úgy esett be, mert valószínűleg mégsem volt aznapra napközis tanár...mondom én, hogy van itt még fejetlenség. De E. néni ennek ellenére teszi a dolgát, a gyermek nem is érzi, hogy a háttérben mekkora csatát vívnak a tanárok a túlélésért. Már előre örül, hogy aznap jön E. néni, és ez nekem mekkora megkönnyebbülés, öröm, hiszen tudom, hogy kénytelen leszek délutánig hagyni a gyermeket, mert dolgozni kell nekem is.

Cs. bácsi és E. néni munkájának apró részlete ihlette ezt a bejegyzést, ezen keresztül szerettem volna kifejezni hálámat és köszönetemet a többi tanárnak is, hogy még vannak egyáltalán és a nehéz körülmények ellenére is teszik a dolgukat! Hogy a lurkók nem sokat éreznek a változásokból, az nekik köszönhető. Hogy így is minőségi oktatásban részesülnek, az ő helytállásuknak köszönhető. Hogy ők jól érzik magukat az iskolában, az ő érdemük!! Friss ex-kollégaként kívánom, hogy tartsanak ki, bízzanak benne, hogy rendeződnek valahogy a dolgok (ha maradtam volna, én is csak ezt tudnám most tenni). Szülőként pedig egyszerűen csak hálás vagyok. Hátha ez a kis apróság erőt ad. Tudom, nem sok, én nem tudok törvényeket változtatni, azt lenne a legjobb, de szeretném, ha tudnák, hogy elismeréssel adózom a munkájuk előtt. És ezt most nagyon komolyan és őszintén mondom.

Nagyon mélypont

Nos, azt hiszem, úgy érzem, eljött a mélypont, ahonnan alig érzek erőt kikecmeregni.

A vidám, medencés, mosolygós képek azt a látszatot keltik, hogy errefelé minden vidám és idilli, de nem. Hónapok (sok-sok hónap) óta lent vagyok a mélyben, és nem lesz könnyebb sosem. Úgy érzem. Csak sosem merek róla írni, nem olyan népszerű dolog a negatívumokról írni. Viszont képmutató sem tudok lenni.

Már írni sem nagyok tudok az egészről, lezsibbadtam, lebénultam, fásult vagyok, elfogyott a türelmem, a kreativitásom humorom, feltöltődni szinte nincs is lehetőség, még az éjszakák is az övék. ÉS csak hallgatom a gyerekek veszekedését, visítását, nyávogását, árulkodásait, próbálom lekötni őket, próbálom az állandó összezártságból származó alapkonfliktusokat megoldani, mellette küzdök, hogy az alapfeladataimat is ellássam, de nehezen megy. Tudom, hogy ez alapvetően normális jelenség, én mégis tudom, hogy belefáradtam. Megoldás lenne az egészre, de számunkra nem elérhető.

Imádom mindhárom manócskát, de mostanában annyira sok kudarc ért (tulajdonképpen mindennap végére állandósult a kudarcélmény), hogy abszolút megkérdőjeleztem anyai képességeimet, és már-már oda lyukadok ki, hogy nekem nem is kellett volna gyereket vállalni, vagy max. egyet. Pedig el sem tudom képzelni az életemet nélkülük, tudom, hogy ez teljesen baromság.

Egyedül vagyok, fáradt vagyok, lerogynék a földre és abbahagynám az egészet...Úgy két hétre, mondjuk.

Megyek, végzem monoton feladataimat, és majd megpróbálok valahogy erőt is gyűjteni a folytatáshoz. Valahogy, valahogy...

Bocsánat, hogy negatív voltam. Biztos, lesz ez még jobb is. Az biztos, hogy ebben a szent pillanatban jót tett, hogy legalább leírtam.

Ideges vagyok és aggódok

Amikor kinéztük és megvettük a telket három éve, úgy volt, hogy a szomszédos kemping már nem működik. Megnyugodtam, mert eszem ágában sem lett volna telket venni olyan hely szomszédságában, ahol nem zaj van.

Ma van a harmadik szombat a jobb idő beköszönte óta, hogy kisebb-nagyobb társaság gyűlik össze a kemping végén lévő nagyobb területen, és itt szórakoznak. Az első csapat estére elvonult, inkább délután jártak együtt némi hangos zenével, a második csapat csendben bográcsozott, de a mai, a harmadik brigád hangosan ünnepel. Feltételezem, hogy szülinapot, mert függönyök hiányában kilátunk rájuk, és láttuk, hogy két tortatüzijáték égett. De ez most mindegy is. Megy az autóból a tüctüc zene rendesen, és ugyan bezárt ablak mellett el lehet viselni, én nagyon aggódok.

Innentől kezdve őszig most már minden hétvégén zajos, bulizós társasággal kell számolnunk??

ez a társaság ráadásul helyi (szerintem, persze nem 100%), mert ismerős rendszámú autót láttam leparkolni délután. Ha igen, akkor ez hogy van? Kijönnek ide a saját házuk udvara helyett, mert ez itt a falu széle, itt lehet nyugodtan ricsajozni????

De mi is a faluhoz tartozunk, azért annyira nem vagyunk kint a pampákon!!! Mellettünk a domboldalon, az üdülősoron ráadásul nem csak üdülők vannak néha-néha itt pihenő emberekkel, ott is vannak állandó lakók, szóval, nem elhagyatott a terület.

Csak azért, mert kijjebb lakunk, nekünk ezt el kell viselni??? Nem hinném. Ez így nagyon aggasztó.

Rengeteg csatánk volt, hogy a ház felépüljön. Anyagilag jóval több terhet tett ránk az építkezés, mint amit kényelmesen elbírunk. Emiatt nekem erőlködnöm kell, hogy megnyugodjak, igen, jó lesz ez, jó döntés volt, szép ez itt. Hiszen szép helyen vagyunk, nyugodt, egészséges környezetben, ha már annyi nehézség volt vele (és, hajajj, mennyi csata vár még ránk!), akkor legalább ez van vigasznak, és a gondok is lassan csökkennek, tünedeznek, dolgozunk majd rajta.

De nem. Lehet, hogy az az apró vigasz sem marad. Hétvégente, nyáron, amikor csendben kiülnék tágas teraszunkra (amiért úgy megküzdöttünk), hogy jól megérdemelt söröcskénket, üdítőnket, akárminket nyugodtan elfogyasszuk, élvezve a Börzsönyből lehúzódó friss levegőt, akkor robajló zene mellett kell ezt tennünk??? Ha ezt akarnánk, elmennénk sátrazni valamilyen bulizós hely közelébe. Ha vendéget hívunk hétvégére (mert általában mindenki hétvégén ér rá), netán ittalvós vendéget, akkor pont akkor lesz nagy dínom-dánom, és pont a nagy nyugalmat és csendet nem tudja itt élvezni?? És mi sem. Mi is hétvégén vagyunk együtt családilag, a hétvége nekünk is különleges.

Ismerjük a fiatalembert, aki a kempingben az ügyeket igazgatja, azt hiszem, elbeszélgetünk vele...nagyon remélem, hogy kompromisszumkész lesz. Nagyon remélem. Mert akkor megtudja, hogy tudunk csatázni és küzdeni. Akkor is, ha már unjuk és fárasztó.

Fú, ez most nagyon vérmes végű bejegyzés lett, de nincs itthon felnőtt, akivel megbeszélném hirtelen, és felmentést kérek: nagyon ideges vagyok és aggódok a jövő miatt. Ahogy a címben is írtam.

22 és 44

Zita ma 22 hónapos.

Csilla ma 44 hónapos.

22 hónappal ezelőtt Csilla kereken 22 hónapos volt, mikor világra jött a húga. Milyen más volt az a hóforduló! :) És milyen más Csillával és Zitával az első 22 hónap!

Zita ma 22 hónapos. Viszont ma nem érkezik se hugi, se öcsi.

Én 3 gyerekre voltam "beállva", mikor Zita megszületett, megnyugodtam, éreztem, így kerek a világ.

Ennek ellenére valami ma mégis piszkál belülről: milyen lenne vajon, ha most jött volna egy negyedik... :-D szépen tartva a mintát...

Sok mindenen lehet gondolkodni, merengeni, egyelőre lefekszem, aztán majd reggel megölelgetem afféle extra-hófordulós módon a 22 hónapost (ő van csak "kéznél"), majd délután, estefelé a mamától hazatérő 44 hónapost. :-D /no, és persze a 67 hónapos 3 naposat is;-)/ Sok puszit kell majd osszak!

Szép az a három szám, azt hiszem, szerintem maradunk ennél. :)

Csend van

Csend van. El sem hiszem.

Zita alszik, a nagyokat pedig Jani elvitte mamához, akinek szerdától két és fél hetes leállás van a gyárban, így vállalta a két nagyobbik Nokedlimet. ott is alszanak, és majd pénteken vagy szombat reggel jönnek haza, attól függően, hogy bírják a felek. :-)

nekem rengeteg dolgom a hétvégi nagy családi buli kapcsán (aminek nagyon örülök, félreértés ne essék!), így most megyek dolgozgatni, de végre nyugodtan tehetem mindezt. Ez nálam nagy szó. felfoghatjuk úgy is, hogy nagymami szponzorált nekem egy névnapi kerti partit, amiért hálás vagyok.

A dolgozgatás mellett pedig élvezem a csendet. És saját gondolataimat. vagy netán beteszek egy cd-t, és azt. Jó érzés kicsit fellélegezni.

Azért elképzeltem tegnap...

...hogy milyen lett volna, ha véletlenül, netalántán, esetleg, az előbbi bejegyzésben leírt kirándulást gyerekek nélkül tettük volna meg. Netalán, esetleg, totál véletlen... :) Mert megérintett a hely "szelleme", a hangulata, varázsa, és mert átkozott régen kirándultunk Janival kettesben.

Mindent jelen időben írok majd, hogy ne kelljen annyi 'volna'-t írni. De mindenki tudja, hogy feltételesben, álmodozó módban kell érteni az egészet.

Na, szóval. Reggel bemegyünk Vácra, letesszük az autót. Felülünk az első Visegrádra tartó hajóra, gyönyörködünk a látványban, fújja a szél hajunkat, üdítőt szürcsölünk, és közben szeretettel gondolunk három leánykánkra, akik vannak nekünk, és hálával a felvigyázóra, aki vállalta a nagy bébiszittelést. Hős ő, akárki akármit mond is! Jó, hogy vannak nekünk, de jó, hogy kis időre csak ketten vagyunk.

megérkezünk Visegrádra, beülünk valamilyen programra, nem kell félbehagyni pisilés, uantkozás, nyűglődés miatt, élvezettel végignézzük, szívjuk magunkba a kultúrát. :) majd felsétálunk a Fellegvárba, gyönyörködünk, nézelődünk, majd harapunk valamit, valahol. Rengeteg étkezde, színvonalas gyorsbüfé van, lehet valami finomat találni. vagy, mivel kivételesen nem a lányok kütyüire kell költeni (amit amúgy szívesen teszünk, hiszen ez a dolgunk, ők már a legfontosabbak), lehet, hogy bevállaltuk volna az 1000 forintos "királyi" kürtős kalácsot is, aminek az ára talán a legborsosabb volt az egész kirakodóvásárban, 5 métert ugrottunk hátra ijedtünkben, mikor megláttuk az ártáblát, és mint pestises helyet, kerültünk jó messzire tőle, nehogy észrevegyék a lányok. Tegnap, de most ők ugye, nincsenek itt. :)

Ha nem éppen egy gyors büfében eszünk, akkor bele-belekóstolunk abba a sok guszta édességbe, amit a kirakodóvásárban kínáltak, nagyon guszták voltak, de gyerekek mellett épp' ha fél szemmel láttam őket (éljen a fogyókúra!). És mivel van valami a pocakunkban, végigböngésszük a kirakodóvásárt, választunk valami szépet a lányoknak és magunknak is, nyugodtan, megfontoltan, nem elkapkodva. vagy megjegyezzük, ami tetszett, és majd még visszatérünk, ha most nem tudjuk megvenni.

A séta, a sok ember és a meleg miatt biztos elfáradunk, ezért beülünk valamelyik hangulatos étterembe, amiből rengeteg volt arrafelé. Eszünk egy jót, majd felülünk egy visszatartó hajóra, innentől majdnem ugyanaz mint amivel kezdtem az elején, kiegészítve azzal, hogy az üdítő szürcsölése és a táj csodálása mellett az élményeket is feldolgozzuk. Vácon autóba ülünk, és az élményektől még mindig csendesen hazaautózunk. Vagy a lányokért, akiket örömmel látunk viszont.

A bébiszitter meg minket, aki, amint hazaindultunk a lányokkal, végre le tud ülni nyugodtan enni. :) ÉS titkon reméli, hogy sokára lesz megint hasonló esemény. :-)

Otthon odaadjuk a vásárfiát, mesélünk, mesélnek, gyönyörködünk bennük. Örülünk, hogy vannak nekünk, de örülünk, hogy elértük azt az időt, amikor icipicit nélkülük is tudunk programot szervezni.

Én nem is értem, miért törnek rám folyton ezek az ábrándos képek! Talán mert Visegrádon tegnap tényleg kellemes volt, magával ragadott a hely, nem tudom...

Vagy mert már tényleg borzasztóan vágyom egy ilyen napra. Titkon (leszámítva, hogy megírtam a világnak is a blogban...), esetleg, netalán, ha. Egyszer úgyis összejön, addig meg cipeljük önként vállalt édes "terhünket".

Most pedig lassan ülünk autóba, és megyünk a lányokért mamához (a két nagyért), mert ha gyerekmentesség és kirándulás nem is jött össze, kicsit csendesebb lett a ház pár órára, ami alatt leírhattam vágyaimat! Minimális házimunka, alvó legkisebb, láblógatós blogírás...Apának meg lesötített szobában nyugalomban F1 nézés...Ez is valami, na!! :-)))

Totálisan nullázva

Úgy érzem, nagyon nehéz volt ez a hét. Pedig "csak" itthon voltam. Vagy lehet, hogy ez a baj. Nem tudom, ez így nagyon idegörlő volt. Kitört a nyár (ami jó!), ezáltal alig töltünk bent időt. Ez önmagában nem lenne baj, de az zavar, hogy ezzel megint teljesen szétcsúszottnak érzem magam. És nem csak érzem, az is vagyok. Hogy miért? Íme, egy kivonat egy átlagos napból a hétről, a teljesség igénye nélkül:

Reggel nem tudok hajnalban kelni, mert előző este/éjszaka sokáig fent vagyok, hogy valahogy utolérjem magam (hogyan legyek egyszerre bagoly és pacsirta is egyben, nem tudom, talán, ha délután aludhatnék egy nagyot... :-D). 7-8 között keltünk a héten, és mire megreggelizett, felöltözött mindenki, már a sor eleje türelmetlen volt, hogy márpedig azonnal menjünk ki fürdeni. Ekkor jön a rohanás, hogy az ebéd legalább félig meglegyen, mert amint kimegyünk, onnantól nem sok mindent tudok csinálni. Hiába kertes ház, két lépés az udvar, Zita picike, muszáj állandóan a nyomában lenni. A héten is kivittük a játék konyhát az összes edénykével és mindennel, ami kell, nagy örömmel "főztek" igazi vízzel, de Zita lépten-nyomon elvette, elrontotta, amit a másik két lány kreált. Fél percenként ment a visítás, hogy vigyem onnan, így állandóan figyelmet tereltem, konfliktust oldottam. Ha a két Nagyobbik pancsizott, akkor is figyelni kellett Zitát, mert vagy bedobált mindent a medencébe, vagy belenyúlkált, hogy kis híján beleesett, de bemenni nem akart. Ezen kívül minden vízbemerülést meg kellett csodálni (ami amúgy tényleg klassz, hogy lesznek egyre vízbiztosabbak), a kieső játékokat visszadobálni, az ezernyi vízbefúlt muslicát lehalászni, böglyöt hessegetni, közben szaladni, mert Zita a macska farkát húzza, de közben meg valakinek tuti ki kell szállni pisilni, és míg megöntözzük egy bokrot és egy percre elfordulok, addig Zita tuti bedob egy babát a medencébe, amiért valaki sírni fog. Akkor talán Zita kicsit elcsendesedik, leül a plédre szöszmötölni, ezt kihasználva rohanás a macskáknak friss tejet adni, esetleg enni adni, ja, de közben ereszt a medence pereme, pumpálni kell bele, böglyöt hessegetni ismét, berohanni, hátha az ebéd utolsó mozzanatát meg tudom csinálni, de nem, egy kanalat raktam még csak helyre, amikor már visít kint valaki, hogy jön a bögöly, azonnal csináljak valamit (mit csináljak, nézzek rá mérgesen?), de nem baj, megyek, hátha a puszta jelenlétemtől megijed az a fránya dög, de közben Zita már jön-megy, ténykedik erre-arra. Valaki kiszáll a medencéből, törülköző kell, a másiknak inni, futok ide, futok oda, de nem elég gyorsan, beszélek, magyarázok, kérek, tiltok, mérgelődök és társai, a torkom szárad, de jó lenni eltüntetni egy pohár vizet...Csillának közben leázik a seb a térdéről, elkezd vérezni, gyermek ki a medencéből, ápolás, nyugtatás, majd mindenki rendben van kicsit, mennék teríteni, kaját levenni a tűzhelyről, mikor jön Zita és tele a pelusa... Váááááá! Amúgy a napon rohangálástól már szakad rólam a víz, legszívesebben lezuhanyoznék, de azzal bíztatom magam, hogy tuti a kilók is olvadnak rólam, hátha ennyit én is profitálok az egészből. :-))

Nagy levegő, pelenkacsere, gyermekbeterelés, ebéd (persze valaki tuti fanyalog a kaja miatt), majd Zitát elviszem aludni. A másik kettőt ezután próbálom szórakoztatni, de ekkorra már annyira kezdek leereszteni, hogy bizony ilyenkor jön egy-két mese a tévében, hogy a konyhát rendbetegyem vagy pár percre leüljek. Nincs már lelkiismeretfurdalásom, hogy kis ideig a tévé "neveli" a gyermeket, egyszerűen, sokszor beszélni sem tudok már, annyira fáradt vagyok. Ha sikerül is kicsit leülni szusszanni, akkor is 8szor felállok valami miatt. 3 körül már nem nagyon lehet bent tartani őket, ismét udvarra, pancsolni vonulunk, és akkor lájtosabb formában, de kezdődik minden elölről. Zita ébredésével válik az egész kapkodóssá, feszültebbé, és én elkezdem figyelni az órát, hogy mikor lesz este...

Csilla késő délután már rémfáradt, nyafog, nyávog, nyekereg, semmi nem jó, ez már sokszor önmagában lefáraszt. Örülök, ha Jani legalább fürdés körül megérkezik, akkor már csak arra gondolok, hogy egyedül szeretnék lenni kicsit. Vagy csak valami mást csinálni. Szégyen gyalázat, de az utóbbi napok minden pillanatában jelen kellett lenni a gyerekek dolgai miatt, nem lehetett feltöltődni.

Este aztán alapértelmezett, hogy kicsit lerogyok valamelyik sorozatrészem elé, de a héten az elejéről szinte mindnek lemaradtam vagy teljesen lecsúsztam az egészről. Nem nagy probléma, csak jó lenne az a 45 perc bambulás. nem baj, elég 30 is...

Próbálok erőt venni magamon, és előkészíteni a másnapi ebédet, de ha Zita felébred, sokszor csak részben jön össze vagy egyáltalán nem. Sokkal könnyebb úgy délelőtt a gyerekekkel foglalkozni, ha közben nyugodt vagyok, hogy az ebéd kész, nem kell kapkodni, idegeskedni. Ráadásul, ha kész a kaja, akkor esetleg össze lehet hozni egy kis futó takarítást, de a héten ez is csak egy darab röpke porszívózás személyében történt meg, ami relatíve kevés, ahhoz képest, hogy azért jön be kosz az udvarról. De az ebéd a legfontosabb, a takarítás csak bónusz, ha nem megy, erőn felül nem erőltetem. Rendet rakni, ruhát elpakolni alig van idő, kész rumli a nappali amit a főbérlőnk anyukája hétfőn kivasalt nekem, az még mindig ott van összehajtogatva, illene elpakolni lassan, mert mindjárt jön megint, és még nem lesz üres a kosár, égő.... Nem volt a héten egy kis idő sem, amikor picit utolértem volna magam, pedig totál igyekeztem, komolyan. Késő éjjel feküdtem vagy hajnaéban, de nem volt elég. Talán ezért is kár nagyon erőlködni, 24 órából nem lehet 36-ot csinálni...És csak próbálom magam nyugtatni, hogy ez rendben van így, így szép az élet. Hát, lehet. Vagyis biztos.

Szóval, most fáradtka vagyok, szétzilált az agyam. Délután már csak az járt a fejemben, hogy de szeretnék egy kávét nyugodtan meginni, a függőágyba kicsit kifeküdni, olvasni, futni menni, de legalább nagyot sétálni, bármi, csak csend legyen, és ha belekezdek valamibe, tudjam befejezni. Kitakarítani, rendet rakni, megszakítás nélkül, kicsit fellélegezni. Bő órája órája jöttem le az emeletről, sokára aludt el Zita is, de legalább csend van, már most érzem, hogy kezd tisztulni az agyam. Csak jó lenne, ha hajnali 2-3-ig aludna, ó bárcsak! De úgyis fel fog hamarabb ébredni.

Persze, ha ezt a bejegyzést nem írtam volna most meg, már rendbetettem volna a konyhát, megzuhanyoztam volna vagy legalább készülne a krém a tortára, amit Kingának csináltunk (a tésztáját sütöttük meg K-val és Cs-val délután-ami szintén egy élmény volt, annyit veszekedtek, hogy ki keverjen előbb és kinek nagyobb a keverőkanala...), mivel a nagylány holnap lesz kereken 5.5 éves, és ezt meg kell ünnepelni. Ehhez félhivatalos ugyan, de torta dukál, de a krém még nincs kész, tehát azt mindenképpen meg kell csinálni. Jájj.

De ezt a bejegyzést meg kellett írni, kieresztettem kicsit a gőzt. Megyek dolgomra, próbálok beletörődni, hogy vagy be tudom fejezni vagy nem. Holnap pedig kezdjük elölről az egészet. De jó, hogy most ketten leszünk rá. :-))

Szüneti mindennapok, küzdelmek

Még csak két hét telt el a szünetből, mióta a lányok itthon vannak, én mégis kicsit fáradtnak érzem magam. jöjjön némi vegyes iromány, hogy hogyan is zajlanak a napok négyesben, hogy érzünk, mik a nehézségek.

Sokáig úgy volt, hogy június végéig járnak majd (kb. eddig), de úgy láttam, hogy kezdenek fáradni, és mivel én úgyis itthon lógatom a lábam itthon vagyok Zitával, hát, kezdődjön előbb a szünidő.

Így aztán két hete itthon telnek napjaink, változó hangulatban, változó sikerrel. Szeretnek a lányok itthon lenni, naná!, de nagy bánatunk (főleg nekem), hogy sok érdekes programot nem tudok nekik biztosítani. Mármint amolyan jövős-menős félét. Zita alvásidejében próbálok a két nagyobbal leülni valamit csinálni (társas, rajzolás, süti sütés és hasonlók), ekkor még nincs is olyan nagy “gond”, de amikor Zita ébren van (ami amúgy nem gond J), totál lefáradás az egész helyzet.

A tavalyi év azért volt nehéz, mert Zita pici baba volt, eltért a napirendje a nagyokétól, külön ellátást igényelt, kevés dologban volt önálló, még ülni is csak majdnem 10 hónaposan ült meg magától, egyszóval az idei nehézségek ellenére sem hoznám vissza a tavalyi nyarat. Idén egy csomó minden javult sok téren, hiszen Zita jár, azt eszi, amit mi, sőt, egyedül eszik, egyszer alszik napközben, több mindent lehet vele játszani, jobban részt tud venni a nagyok programjában, ugyanakkor számos nehézség is adódik. Abban a korban van, amikor mindent akar, határozott elképzelése van dolgokról (néha nem mindegy, melyik pohárból iszik, de mire erre rájövünk…), mindent ki akar próbálni, viszont nem érzi a veszélyt, nem tudja a határokat, amiket meg kell neki tanítani. Emiatt állandó riadókészültségben van az ember, hogy éppen honnan esik le, mit dob ki a kukába, a vécébe, mikor firkálja össze a nővérei rajzait, mikor rámol ki nem neki való dolgot a szekrényekből (ha elfelejtjük zárni azt). Ez sok energiát elvesz, főleg, ha mellette próbálja az ember a legszükségesebb dolgokat a ház körül elvégezni, a másik két nokedli igényeit kielégíteni, és mindezt gyorsan, hogy legyen rájuk minél több idő.

Sok energiát elvesz az is az emberből, hogy a határok meghúzása nemtetszést vált ki a pici lányból, amit nagy hangon tudtunkra is ad (szaknyelven hisztinek hívják, nem új dolog mifelénk, kb. négy éve folyamatosan jelen van, nem is említem bővebben, csak annyit, hogy nehéz ügy, idegileg).

Továbbá nehéz korszakban vagyunk amiatt is, hogy nem tud még beszélni, néhány Zita-féle “szakszó” kivételével (mint pl a “póp” a pókra, légyre, bogárra általában és pókhálóra vonatkozóan, és amiktől már fél is, abszolút tömör és lényegretörő a nyelvezete a lánykánakJ) nem tudja árnyaltan kifejezni érzéseit, vágyait, ha valami nem tetszik neki, azt sokszor tettlegességgel fejezi ki: sokszor vág oda a tesóknak, akik ezt persze nem bírják, nehezen viselik, sokszor visszaütnek. Ők csak a tettet látják, magyarázni kell nekik, hogy miért történt. Lényegében szinte az egész nap konfliktuskezeléssel megy el, pedig sokszor nem is avatkozom közbe, de állandóan akkorák a füleim, mint a ház, hogy mikor van komolyabb baj, mikor kell valakinek segíteni a nagyobb problémák megoldásában. Zita sokszor nem hagyja a nagyokat a komolyabb játékokban, nem érti, hogy nem lehet dolgokat szétrombolni, mindenbe belepiszkálni, mindent elnyomkodni, elvenni, a két nagyot pedig nehéz megnyugtatni. Nem is szoktam nekik mondani, hogy “de, hiszen, ti vagytok a nagyok, engedjetek ti”, hiszen igazuk van. Ilyenkor Zitát viszem el a helyszínről, a másik kettőt csak megkérem, hogy ne haragudjanak a hugira, ki fogja nőni ezt a korszakot. A két nagyot némi elfogadásra, toleranciára kell tanítani (nagyon nehéz), Zitát pedig a szabályok betartásásra (ami szintén nehéz, és idővel menni fog, csak várni kell-“kitartás, türelem, anyuka!”, ahogy a védőnők mondjákJ).

Állandóan szaladok tehát, hogy Zitát felügyeljem, így nem csoda, hogy egy gyors mosogatógép kipakolás is elhúzódik, sokszor már nem is tudom, éppen mit csináltam, mire visszaérek a konyhába. Teljes a szétesettség érzése, nem szeretem. Pedig szeretném gyorsan megcsinálni, mert nekem sem ez a fő hobbim, hogy konyhát pakoljak.

Tudom én, hogy nem az a legfontosabb, hogy makulátlan háztartást vezessek, ajajj, de még mennyire!, nem is akarok, jó ideje nem is célom és jó ideig nem is lesz. Van viszont néhány dolog, amit muszáj megcsinálni (még a szünetük előtt tisztáztam magamban, mi az, aminek bele kell férni, mi az, ami már luxus, és felesleges frusztrációt okozok magamnak, ha meg akarom valósítani), ezért Kingának és Csillának vázoltam is ezt a pár pontot:

• ü muszáj valamit enni, ha lehet meleget, elég ebédre (és nem okvetlenül melegített virslire gondolok);
• ü a konyhát szinten kell tartani, hogy mindig tudjak benne újabb étkezéshez előkészülni, de nem állandóan csilivili tűzhelyre is minden-sarok-tiszta állapotra gondolok, bár jó lenne;
• ü kell lenni tiszta ruhának, azaz mosni kell;
• ü olykor rendet kell rakni, mert elönt minket minden, és ezt nekik is meg kell tanulni, egyszóval maga az elv, a nevelés, ugye;
• ü és néha kicsit takarítani kell, ha más nem egy gyors porszívózást összehozni, mert egy idő után nem kellemes a szöszös szőnyegre sem ülni játszani, meg amúgy is, na.
• 
  
• Kicsit nehezen, de ők már kezdik elfogadni, hogy a nap egy része erre megy el, és úgy tapasztalom, hogy ők ketten már egész jól ellennének, feltalálják magukat, ha Zita nem kontárkodna bele a játékukba. Olykor kicsit türelmetlenkednek, sürgetnek, de ez abszolút elfogadható és rendjén is van. Én a türelmükért cserébe igyekszem ezeket a legfontosabb dolgokat minél gyorsabban elvégezni (vagy este, éjszaka megcsinálni, ha máshogy nem megy, de erre egyre ritkábban vagyok képes, kezd a lendületem megtörni L), ha tudom, megkérem őket, hogy segítsenek, de ha nincs kedvük, az sem probléma. Mivel azonban Zitát felügyelet alatt kell tartani, ezért lassabban haladok. Sakk-matt. Ez a velük töltött foglalkozásból vesz el időt, amit senki sem szeret, ezért állandóan kapkodok, hogy minden gyorsabban menjen. Egyre inkább belátom azonban, hogy nem fog menni. Ez a nyár ilyen lesz. Zita növekedésével javulhat csak a helyzet, ahogy ő is hozzáérik a nagyokhoz, addig pedig továbbra is türelmesnek kell lennem. ez még akár egy év is lehet, mire bekövetkezik. Jövő nyáron már talán egész “kulturáltan” is lehetnénk együtt itthon, de jövő nyáron jó eséllyel már dolgozni fogok. Akkor már annak is örülni fogok, ha együtt leszünk, azt hiszem.

Tulajdonképpen tök jól meglennénk mi itthon is, nem kellenek okvetlenül a mozgalmas programok. Kinga és Csilla még nincsenek abban a korban, hogy okvetlenül menni kelljen velük valahova, mert itthon már uncsi lenne, ők nagyon élvezik a közös kinti és benti játékokat, főzéseket, tevékenységeket, kielégíti őket, ha együtt festünk rajzolunk vagy valami hasonlót csinálunk, csak tudjam velük csinálni! Majdnem mindegy, mit csinálunk, csak legyek minél többet jelen! Zita viszont még mindig kicsi ahhoz, hogy teljesen csak a nagyokra tudjak koncentrálni, egy szemmel Zitát kell követni, nem tudok teljes figyelemmel egy egyszerű labdázást sem végigcsinálni, mert Zita tuti akkor nem tud lejönni a lépcsőn egyedül, ugyanakkor a labdázásba sem tudjuk úgy bevonni, ahogy a nagyoknak jó lenne. Itt a nagy bibi, hogy abszolút kielégíthetőek lennének az igényei a nagyoknak, de még ezt sem nagyon tudom megtenni. A kulcs ismét csak Zita növekedése, és sok-sok türelem. Ha egyszer belevágtunk a háromgyerekes projektbe, és tudtam, hogy még sokáig irdatlan sok türelemre lesz szükség, akkor illő lenne, hogy abszolút türelmes, nyugodt és megértő legyek. (hogy lehet, hogy ez mégsem műkszik mindig??)

Türelemből ugyanis mostanság megint keveset mérnek nekem. Vagy csak túl szigorú vagyok magamhoz, nem tudom. Mindenesetre, ha kiabálok a gyerekekkel, mert előfordul, bőven, akkor az általában a tehetetlenség miatt van, és nem az ő hibájuk. Tehetetlen vagyok azzal szemben, hogy nem tudok a háromféle igénynek megfelelni, háromszinten foglalkozni velük, lehetőleg egyszerre, nem tudok három helyen lenni egyszerre, ami frusztrálttá tesz, pedig tudom, hogy a háromgyerekes lét ezzel jár; mindemellett a fent említett alapvető háztartási feladatok meglegyenek, és mindemellett esetlegesen valahogy szorítsak pár percet magamra is, mert tudom magamról, hogy nagyon fontos lenne. Ami amúgy csak este lehetséges, mert mivel Kinga nem alszik (ő már nagylány! alapon), Csilla sem hajlandó aludni, így reggeltől estig foglalkoztatni, szórakoztatni, ellátni, válaszolni kell valakinek illetve mindenkinek. Ez még mindig nem is lenne gond, ha tudnám, hogy este csend lesz egyszercsak, és eljön az ÉN időm, akkor egész nap türelmesebb lennék. De tudom, hogy ez sincs, mert este Zita viszonylag hamar felébred (jönnek a fogai csűstül vagy csak szeparációs szorongunk, nem tudom, egy a lényeg, ébred és menni kell), egyelőre csak velem alszik vissza, így nem tudok lazítani, mást csinálni, esetleg előredolgozni a másnapra, hogy az könnyebb legyen, mert tuti félbe kell szakítani Van, hogy elhúzódik a visszaaltatása, amibe én is belealszok, így előfordul, hogy szinte mást sem csinálok egy este csak altatok és visszaltatok. Ha olyan este van, amikor Jani nagyon későn jön, akkor biztos csak ez van. Szerencsére ez egyelőre nem olyan sok estét jelent, ha itthon van, ő altatja a nagyokat, és ő megy fel hozzájuk, ha felébrednek. Ez nagy segítség. Én viszont abszolút nem tudok feltöltődni, és már most érzem, hogy nyár végére nagyon el fogok fáradni. Ha két hét után ennyire elfáradtam, akkor majdnem 3 hónap után tuti kiégek. Már amúgy is mutatkoznak a kiégés jelei rajtam, de egyelőre nem veszélyes. Vagy úgy gondolom, hogy nem veszélyes. Pedig árulkodóak a jelek, egyre inkább vágyom egy kis egyedüllétre, felnőtt társaságra (minimális jut ebből, nekem abszolút nem éri el a megfelelő szintet), pedig imádom a lányokat, mégis kezd valami lázadozni belül. Tudom, hogy rengetegen vannak ezzel így, de ez engem nem nyugtat meg, és nem is hagyom, hogy elfajuljon a dolog. Csak még nem tudom, mi lesz a megoldás. Csak azt, hogy nekem kell a megoldást megtalálni.

A helyzetet tovább rontotta, hogy elég esősre sikeredtek a napjaink. A kertes ház előnyeként azért előfordult, hogy egy-egy esőszünetben csak úgy kiszaladtak a lányok, de tartós kint lévős programot nem lehet így csinálni. Azzal próbálok most segíteni kicsit a bezártság érzésén, hogy egyrészt megpróbálunk venni egy háti hordozót (ilyenünk még nincs, nehogymár ez kimaradjon!!), mert azzal rövidebb kirándulást meg tudok velük ejteni, akár busszal is (nagy előny tavalyhoz képest, mikor Zita picibabasága miatt ez is nehezebb volt; például be Vácra és vissza már tuti nagy program mifelénk és legalább az idő is telik J). Másrészt igyekszem szorgalmasan gyakorolni a vezetést, mert ha Jani itthon van, ki kell használni az autó jelenlétét, és el kell menni valami egyszerűbb dolgot csinálni a lányokkal. Elmenni boltba valahova (bár ez hármójukkal eddig sosem volt egyszerű… J), meglátogatni mamát vagy valaki mást például. Egyelőre örülök, ha Jani mellettem ül vezetés közben, de ismert utakra talán elmerészkedek egyedül is, ha érzem a kellő tudást hozzá. Gyakorolni kell, nincs mese, apukám is megmondta. J

Mivel azonban menni sem lehet mindig, tovább csiszolgatom az itthoni napjainkat, hogy kicsit jobb minőségűek legyenek, igyekszem nem magasra tenni a mércét, hogy meg is tudjak felelni az elvárásaimnak, így elkerülhetem talán az állandó konfliktust, vívódást a vágyak, tervek és a megvalósítható valóság között. Ez az, ami nagyon nehéz, hatalmas belső munka a részemről. Ez a belső munka viszont nagyon hasznos, tisztában vagyok legalább az érzéseimmel, határaimmal, korlátaimmal, könnyebben tudok magamon is segíteni, segítséget kérni, ha szükség van rá. Az én lelki vívódásimról, tapasztalatimról amúgy még több bejegyzést is meg tudnék tölteni, és talán meg is kéne tennem, mert talán tanulságos másnak is.

Hát, ezek mennek, meg a déli busz mifelénk. J Nem mindig rózsás, de igyekszünk, teljes erőnkkel!

A "némi" irományból, amit az elején gondoltam, meg jó hosszú lett. És még lehetne hosszabb is, ha nem lenne nagyon késő...

"Nyár" van

Június 1-je van. Elvileg mától nyár van. De csak nagyon elvileg, úgy tűnik. Errefelé 10 fok van, zuhog, ömlik az eső.

Március 1-jén is úgy voltam, hogy attól kezdve "hivatalosan" tavasz van, biztos jön a nagy enyhülés, könnyebbség. Aztán még márciusban is esett hó bőven.

Úgy tűnik a nyár sem akar idén eljönni vagy csak nehezen. Azért remélem, hogy nagyon rövid időn belül elvonul már ez a pocsék idő, mert ebbe is kezdünk rendesen belefáradni. Éppúgy mint pár hónapja a télbe.

Most pedig húzom a gumicsizmám, is elviszem Zitával Csillát az oviba. Jó móka lesz.

Egy éve...

Készülök egy ideje lélekben, hogy az építkezés elkezdésének évfordulójáról majd jól megemlékezem. Hogy majd itt hümmögök kicsit szomorúan (mert ennyit talán megengedhetek magamnak), hogy ezt az évfordulót nem ebben a "gödörben" ünnepeljük még, ahogy egy éve kinézett a "házunk":

Hogy nem gondoltuk volna, hogy ilyen kacifántos egy építkezés lesz. Hogy így elhúzódik. Hogy az amúgy is rengeteg gond, intéznivaló és stressz mellett kapunk extrastresszt is. Hogy megtudjuk, hogy vannak igen megvetendő emberek (már bocsánat).

De mindegy. Ez most így alakult. A következő évfordulót már tuti javában ott ünnepeljük.

Erre rosszul emlékeztem a dátumra...Tegnap volt egy éve, hogy elkezdtük az építkezést...

gigaprobléma...bárcsak ez lenne a legnagyobb gondunk! :-)

vigaszdíj gyanánt hétvégén Jani segít Nikinek és Arnoldnak költözni a frissen felépült házukba. Nekik sikerült és nagyon örülünk!! :-)) Én meg főzöm holnap este a túrógombóc hegyeket, hogy legyen erejük cipekedni. :))

Fejemre húznám a takarót...

...és aludnék holnap reggelig.

A tegnapi jókedv és optimizmus mintha fényévekre lenne. Ma úgy érzem, semmit nem tudok csinálni. Megint mosogatógépet kell pakolni, ebédet kéne kreálni (bár én 5. napja semmi ízt és illatot nem érzek, így elég nehéz), mosni kell vagy kettőt, Jani későn jön(bár ezt most jól viselem, tényleg,) a lányok (Z kivételével) még pizsiben (de.10 óra van, no, nem mintha rohannánk valahova), kint minden szürke és borult, erős szél fúj. Nem tudom, mi ez a hirtelen depi rajtam, de valahogy fel kéne gyorsulni, de Zita is állandóan rajtam csimpaszkodik, ha éppen le tudom tenni, tuti, hogy elesik vagy Csilla megpiszkálja, hogy fél perc múlva ismét nálam van.

Pfáj. Utálom az ilyen napokat! Még az sem derít fel, hogy "kitolásból" sütök egy adag friss palacsintát. Igazából azt sem tudom, mi vidítana fel. Hát, ez teljes gáz.

Kinga sivít, Zita megint mindent leseper a kis asztalukról, Kinga nem tud alkotni...Most már Csilla is pöröl vele, már Zita is visít. Én is visítsak? :-))

Ebben a pillanatban felnézek, és látom, hogy a kerítésünknél lévő barkafa kirügyezett! Tavaly is ilyen korán bújtak elő a kis rügyek, jól meg is lepődtem, de ez "normális". Egy tipikus tavaszi növény, a húsvétot idézi. no, ez már jól esik szívemnek-lelkemnek, de tudom, hogy valami miatt mégis rossz kedvem van. Valami nem stimmel, olvastam, hallottam valamit, ami miatt rossz lett a hangulatom, ha rájönnék, mi az, könnyebben kezelném. Az építkezés talán, hogy csak áll és áll, és sok jó nem történik ott, de még erről sem akarok írni, mert nem látom át a dolgokat, várunk álláspontokra, majd akkor. Nem tudom.

Na, mindegy, megyek, legalább a lányokat felöltöztetem végre. Aztán csak beindul ez a nap is valahogy. :-) És holnap szombat, megint együtt leszünk, erre kell gondolni! :-)

Csak puffogok itt magamban...

...minekután folytattam ma délelőtt egy telefonbeszélgetést valakivel (hogy kivel, teljesen mindegy), és nem direkt, de bizonyos kijelentéseivel nagyon felbosszantott. És mivel Jani nincs itthon, meg sem tudom beszélni senkivel. Leírom hát mindenkinek. Főleg azért, mert ez a jelenség, ami felbosszantott, jelen van az életünkben egy ideje, jó lesz nyilvánosságra hozni.

Ami felbosszantott, hogy burkoltan ugyan, de felelősségre vonták Janit, hogy miért nem vette észre előbb a hibákat az építkezésen. Nálam ez egy olyan téma, amiért ölre tudnék menni, mert úgy vonják felelősségre, hogy semmit nem tudnak a körülményekről és Janiról, és úgy általában semmit nem tudnak.

Ezt már egyszer taglaltam, hogy úgy vélem, nem (csak) a Jani feladata leginkább, hogy észrevegye a hibákat. Ez a sok hiba, úgy gondolom, nem Jani miatt történt, hanem egy marék ember miatt, akik nem végezték el rendesen a munkájukat. Akik elvileg erre ki vannak képezve, mégsem voltak képesek néhány oszlopot megnézni, hogy egy sorban állnak-e, takarják-e egymást. Azt is írtam, hogy utólag ez olyan evidensnek tűnt, hogy meg kellett volna nézni nekünk is, de én és Jani álmomban sem gondoltuk volna, hogy az, aki falat épít, pont azt nem nézi meg, hogy egyenes-e a fal!!

ÉS itt jön a bosszúság és szomorúság, hogy Jani mindent megtett és meg is tesz, hogy minden rendben legyen az építkezésen. Építkezés és házépítés terén laikusnak mondhtaó, mégis lassan erőn felül próbálja ellenőrizni, kézben tartani a dolgokat, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy nem ért hozzá hivatalosan, eddig mindent jól csinált. Felháborodok, amikor emiatt felelősségre vonják, mert én látom, hogy mennyit dolgozik, rohan, gondolkozik, agyal, számol, hogy minden rendben legyen, hogy meglegyen a pénz az egészre. Én látom, hogy reggel elmegy, hol dolgozni Pestre (vagy tervezőmérnöki főállásába vagy pénzügyi tanácsadó másodállásába, mikor hogy), hogy meglegyen a pénz a házhoz, és minket is el tudjon tartani. Ha nem dolgozni megy még, akkor a házhoz, megnézni, hogy halad a munka, és megpróbálja kiszűrni a hibákat. Ugye. (tehát egyáltalán nem mondhatni, hogy hanyagolja dolgot) De nem állhat ott egész nap, és ellenőrizhet minden lécet, mert neki nem ez a képesítése, ezért bízott meg mást, akinek-elvileg-ez a feladata, munkája, ezt tanulta, hogy rendesen megcsinálják, ő pedig kifizeti őket.

Telekről rohan dolgozni, hogy ki tudjuk fizetni a hozzáértő mestereket, munkából esetleg anyagbeszerzés az építkezéshez, másodállásában is próbál eredményeket felmutatni, ez rendszerint késő estébe nyúlóan zajlik, és gyakran, mikor késő este vagy éjszaka hazaérne, akkor fogja magát, magához veszi a fényképezőgépet, és még kimegy a házhoz, hogy ellenőrizze, vízszintes-e a fal, hogy másnap lehet-e folytatni a munkát! Mert, aki addig csinálta a falat már eljátszotta a bizalmát, és muszáj minden szöget leellenőrizni.

De teszi a dolgát, szinte szó nélkül, komolyan! Több hónapja tartja kézben több ember munkáját, és mégis felelősségre vonják, hoyg miért nem ő kereste meg a műszaki ellenőrünket, hogy nézze meg gyakrabban a házat, mert akkor hamarabb kiderülhettek volna hibák. Hát, mert már millió dolgot csinál, és mert úgy gondolja, hogy általában mindenkinek tisztában kellene lennie a vállalt feladataival, kötelességeivel. ez azonban, mint láttuk, nem mindig így van.

Este siet haza, mert mellesleg van egy kis családja, itthon is kell segítség, de mikor fáradtan lerogyik a székbe, és látom, hogy egyáltalán nincs kedve a lányokat megfürdetni, akkor nem tudok rá haragudni! Még ennek ellenére is megcsinálja, hogy én pár perc levegőhöz jussak. De ha nem fürdet, akkor veszi a laptopját, és próbálja a munkáit befejezni, mert esetleg nem tudta addig, mert teszem azt, ajtókat kellett venni és kivinni a házunkhoz. Vagy ha nem dolgozik, próbál a házhoz dolgokat kitalálni, mi hogy legyen. És elsősorban hogy honnan szedjük elő rá a pénzt...

Mindezt csak azért írtam le, hogy szemléltessem, Janinak nap mint nap temérdek hasonló dolgot kell kitalálnia. Nem sajnáltatni akarom, hiszen más is épített már házat, mindenki tudja, hogy ez egy nehéz dolog, és ideiglenes állapot. Azért írom le, hogy valamennyire látni lehessen ,hogy mit csinál, hogy lehetőleg senki ne vonja őt semmiért felelősségre.

Főleg olyanok ne, akik a karosszékből ülve csak okosakat tudnak mondani, akik nem értenek hozzá, akik a házat sem nagyon látják, maximum fényképekről. Nagyon fárasztó és bántó dolog. NEm mindenki tud effektíve segíteni nekünk, ezzel nincs is semmi gond, hiszen megvannak az emberek, akik teszik a dolgukat, de legalább akkor efféle dolgokkal ne fárasszanak és hátráltassanak minket. Nem kell a házat dicsérni, nem kell, hogy mindenkinek tetszen, de jó lenne, ha ezekben az időkben inkább támogatást kapnánk-ha más nem, lelkit-, mert arra nagy szükség van. Tesszük a dolgunk, hozzuk sorban a nehéz döntéseket, fogszorítva éljük egyik napot a másik után ,mert nagyon nem egyszerű a helyzet, nem kell, hogy még erre is energiát kelljen fordítani. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy ilyen időszak, el fog múlni, fog még nap sütni, de addig szükség van némi erőre és kitartásra.

Én meg most is itt puffogok és eresztem ki a gőzt, mert muszáj és mert megtörtént az eset, ahelyett, hogy rendet raknék a konyhában, mert Zita ébred nemsokára, aztán a két nagy is jön haza mamától, kezdődik a nagymenet. Milyen jó lenne rendezetten nekivágni az új hétnek! De kiírnom is muszáj magamból, mert felrobbanok.

És persze, ha Janinak elmondom, mikor hazaér (mert most is az újonnan kinevezett generál kiviteletőnél van, hogy az új költségvetést kitalálják, és az újraépítés mikéntjéről döntsenek), biztos azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele, mert ő ilyen, igyekszik ezeket a dolgokat minél hamarabb törölni a fejéből, mert ezer másra kell koncentrálnia. Én viszont jobban magamra veszem, jobban kiakadok, és ugyan lehiggadok viszonylag hamar, azért halmozódik bent ez a sok felesleges hülyeség.

És, hogy azért a zárszó mégse legyen túl negatív, meg kell jegyezzem, hogy nagy átlagban azért támogató, segítő emberekkel vagyunk körülvéve. Sokan segítenek, ki milyen formában tud. Anyósom, aki éppen a két nagyot pesztrálja, és már biztos totál fáradt, de hatalmas segítség nekünk, hogy agyilag összeszedjük néha magunkat. Vagy, hogy Jani kialudja magát, neki ilyenkor nincs éjszakai "műszak", az ő felügyeltjei vakációznak. :) Vagy említhetném azokat a barátokat, kollégákat, akik eddig is több millió forintot adtak kölcsönbe, hogy haladjunk, nagyon-nagyon sokat jelent, hogy bíztak, bíznak bennünk, nekünk pedig, hogy van ilyen téren is valaki(k), akire számíthatunk! Úgyhogy alapvetően elmondhatjuk, hogy támogató légkörben élünk, csak, ha néha jön egy-egy ilyen beszélgetés, mindenféle ilyen-olyan burkolt vagy kevésbé burkolt megjegyzéssel, akkor az nem esik jól.

De most kiírtam magamból, így egy kicsit könnyebb. :)

ui: más kritikát is kaptunk ám délelőtt, nevezetesen, hogy miért kellett nekünk gerendaházat építeni, nesze neked, mennyi baj van vele, emiatt is felkaptam a vizet, mert nem hozzáértőtől jött, de ez már másik puffogós téma lesz, azt máskora hagyom. :-))) most tényleg rendet kell rakjak a házban. :)

Zsóka baba

Az alábbi eset nagyon megindított, rengeteget gondolok rá szerda óta, mióta tudom, egyszerűen muszáj leírnom. Remélem, Kati és Tibi, a szülők, nem haragszanak meg érte.

Kati Gábornak (Zita keresztapukája) a húga. Első babájukat várták februárra, de egy ideje gyakran volt magas a vérnyomása. December elején volt is a kórházban emiatt, amit végül nem lehetett kezelni. Toxémiája lett, és múlt szombaton már annyira nem ment le a vérnyomása, és erősödtek a méhösszehúzódások, hogy vasárnap éjszaka megcsászározták Katit. Így, a pici Zsóka baba 31. hétre, 1670 grammal, 45 centivel jött a világra.

A Peter Cerny koraszülött mentője a legnagyobb hóban villámgyorsan ott volt B.gyarmaton, és elvitték a babát Pestre, hiszen nagyon pici. Kati egy pillanatra látta, Tibi a folyosón egy kicsit, valószínűleg inkubátorban. Egy fényképet kaptak róla akkor, és irány Pest. A pici lány jól van, ügyesen megy neki a légzés egyedül is, és már kap icipici anyatejet. Most láttunk róla fényképet, ami ma készült, de nem a szülők, hanem a nővérek, ápolók csinálták, hiszen intenzíven van a baba és még “vesztegzár” is van a járvány miatt. Így beadják a fényképezőgépet, csinálnak róla képet, csak így láthatják most a kicsi lányt. Ha minden jól megy, talán hamarosan be is mehetenek hozzá. Kati lelkesen feji a tejet a picinek, amit már oda is adnak neki, Tibi pedig viszi reggelente Pestre.

Azért írom mindezt le most, mert itt van ez a szép ünnep, karácsony, amikor általában az emberek szeretetben összegyűlnek, ez a fiatal pár pedig most rém nehéz időszakot él meg. No, nincs nagy vész, nincsenek kétségbeesve, összeomolva, talpraesettek, de valljuk be, azért mindenkit megviselne egy hasonló helyzet. nemhogy váratlanul jött a dolog, de most bizony küzdelmesen is indul a közös életük. És messze van tőlük a baba, kicsit tehetetlenek, hiszen ki kell várniuk, míg a baba egészsége érdekében közelebb kerülnek hozzá. nem csoda, ha nekik is és mindenkinek könnycsepp gyűlt a szemében a történteket tárgyalva. Ez most még az aggódó nagypapától sem szégyen. Bevallom őszintén, én is pityeregtem tegnap este, noha igazán nincs miért, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben a picivel, Kati is lassan, de szépen épül fel a csáaszárból. De akkor is.

Én rengeteget gondolok rájuk, nagyon szorítok, hogy minél gyorsabban erősödjön pici Zsóka, hogy mielőbb megfelelő legyen az egészségi állapota, hogy hazajöhessen. És legfőkébb a szülőknek szorítok, hogy a lehető legjobban átvészeljék ezt az időszakot. Kati, Tibi, ügyesek vagytok, így tovább!!

És jövő karácsonykor Zsófiék 3. babájával együtt (áprilisban érkezik) a közös családi karácsony alkalmával már 7 pici manó zsivajától lesz hangos a ház. Úgy legyen!

A mai reggelünk

A mai reggelünk borzasztónak minősíthető.

Előzmény: hajnali 3-kor feküdtem le, konyhát terveztem, most muszáj komolyan nekifeküdni, sürgetnek a határidők. ez nem lett volna baj, de sem a telefonom ébresztésére, sem Jani egyszeri ébresztésére nem keltem fel, csak 7-kor (6 helyett), mikor Jani elindult dolgozni. Lévén, hogy nekem kellett Kingát bevinni az oviba, ez a kelési időpont rendkívül rossz pozícióba helyezett.

És akkor: borzasztó kómásan próbáltam először a két nagyobbikat összeszedni. Csilla először húzott egy szoknyát, natúr, plusz nyári flip-flop papucs, hogy ő megy a macskákhoz. Elkezdődik a magyarázás, kérlelés, hogy ugyan, öltözzünk fel rendesen, akkor lemehet, így hideg van, és ne öltözzünk sokszor, mert sietünk oviba 8minden nap eljátszuk, majdnem, nagyon gáz). Annyit elértem, hogy húzott harisnyát a szoknya alá (juhéjj) és félcipőt, de innentől egy időre feladtam, lement macskázni a pincébe. Közben Kingával reggeliztünk (Csilla pár falat kakaós kekszet evett össz-vissz), de 86-szor felugráltam, mert Csilla feljárkált, hogy mindenféle cicás hírt megosszon, én meg állandóan csuktam utána a pinceajtót, jön be hideg ugyanis. Nagy nehezen megettem a két kicsi pirítóst, megittam a kávém (nem azért ettem nehezen, mert rossz vagy sok volt, hanem ugrálni kellett kétpercenként). Kingára nagy nehezen „rábeszéltem” a ruhát, ő meg rajzolgatott az asztalnál, és állandóan csapkodott, mert nem sikerült minden, ahogy elképzelte. Fél kézzel próbáltam ott is segíteni, de mondogattam, hogy ezt inkább délután kéne befejezni. No, mindegy, Kingán ruha, fésülködés, ő is le a macskákhoz. Ekkor téptem fel Zitához, aki még édesdeden aludt, hogy ő következzen. Ekkor volt 8 óra, irtó rossz részidő, pedig meg nem álltam egész idő alatt. ekkor lett volna jó legalább elindulni, de inkább már ott lenni, na, mindegy. Zita gyors szopi, öltözetés, méltatlankodott is eleget, majd rohanás Csilláért, hogy jöjjön nadrágot venni, rendes meleg cipőt, satöbbi. Csilla jön, vita nadrág körül (kedvenc farmerét vette, én nem értem, hogy mire föl ez az állandó dacolás, mikor törődik bele, hogy hideg van kint???), de végül sikerül, némi sírással (mert szerinte szoros a cipő és kacsaláb) Csilla levonul macskázódni. Anya rohan öltözni, a még ébredés utáni tervemet,-hogy ma szemhéjtussal kivételesen kihúzom a szemem, hátha rendezettebbnek érzem magam (hogy mi látszik kifele, az már mindegy)-elvetem, még az is rengeteg időnek tűnik. Ugrok a ruhába, de közben vagy Zita nadrágrángatva kapaszkodik belém vagy még rosszabb, az állandóan feljárkáló lányokhoz teper négykézláb, én meg teperek utána, nehogy lezúgjon a pincelépcsőn. tizenkettedjére is biztosítom a két nagyot, hogy igen, borzasztó, hogy a macskák kiborították a tejet (megjegyzem, tényleg nem örültem neki, pedig akkor újfent csak két cica rombolt odalenn), és megkérem őket, várjanak lenn, két perc és indulunk. Aha, gondolom én. Zitán már cipő, én is húznám a kabátom, ekkor csapja meg az orromat a Szag. Hurrá, Zita telerakta a pelust. turbópeluscsere, mindjárt fél kilenc, már tényleg bent kéne lennünk, ugyan 9-kor reggeliznek, de ha Kinga a napos esetleg, akkor ott kéne lennünk hamarabb. Az, hogy a reggeli vizuális fejlesztésről (festés, rajz, ragasztás) lemarad, már evidens, klassz. Tépünk le Zitával, berakom a kocsiba, visszarohanok a lányok kabátjaiért, majd leesik, hogy a cicák talán éhesek. Gyorsan adok nekik (enni, bár némi verés is jól jönne, ha a macskáknál ez számítana, mert tényleg nagy tejtengert csináltak egy helyen, vár rám a móka, hogy az alom mellett a padlót is takarítsam , szerencsémre padlólappal burkolt, nem olyan bonyolult, de idő persze, de mindent a gyerekért). végül fél kilenc után kirobogunk a kapun, Csilla kismotorral. Kinga is akar vinni, de hazafelé kettőt kéne hoznom, lévén emelkedik fel az út, tuti, hogy Csilla sem ülne fel, ezért nem viszünk kettőt, sőt, Csillát is próbálom lebeszélni a rendelkezésre álló 13 másodpercben, hogy ő se vigyen, így igazságos. Miért is sikerült volna, talán, ha egy délelőttöm van rá, sikerül, most nem, visszük a motort, egyelőre minden oké. Útközben összetalálkozunk Tamarával, aki legkisebb fiával már hazafelé tart, váltunk pár szót az ovis úszásról. ezalatt Kinga felül a motorra, mert Csilla leszállt. Nagy civakodás kerekedik, végül Csilla ülhet vissza, Kinga szinte toporzékol, Tamarától gyorsan búcsúzom, és továbbnyomom a vidám menetet az ovi felé. Beesünk, Kinga duzzog, a csoporttársai már szaladnak elé, hogy ő a napos. Frankó. Sajnos, elkéstünk, mire levetkőzne, már rég kész kéne lenni a terítésnek. Kinga duzzog, nem akar öltözni. Végül ingerültebben megsürgetem, Zitát közben agyonsimogatják a gyerekek, két nagyobb fiú verekszik melletünk, Csilla bújik belém, ó, lennénk már készen! A többiek elkezdenek enni, Kinga nem nagyon akar bemenni, de végül szelíden, de határozottan beküldöm.

Felsóhajtok.

szakad rólam a víz.

Üresnek érzem magam, ez rémes volt.

Kiténfergek a két kicsivel, írok Janinak egy sms-t, hogy ezentúl sokkal keményebben lépjen fel az ébresztésemmel, tök mindegy, hogy álmos vagyok, mert így nem tudok elkészülni. tudom, korábban kell lefeküdni, korábban is szoktam, de most helyzet és feladat van.

Csillával kicsit küzdögetve, hogy mikor ki vigye a motort, hazaérünk, és indul a nap. Ami hasonlóan jó volt, mint a reggel, a napot félig meddig a délután előkerült cica híre menti meg, de erről másik bejegyzésben.

XXX

Tegnapelőtt, szombaton harmincéves lettem. Úgy, kereken. J Gondoltam, nem csinálok ebből nagy ügyet, egy icipicit merengek csak, hogy huss, eltelt 30 év! Semmit nem változott az életem attól, hogy most harminccal kezdődik az életkorom száma és nem a huszonévesek táborát erősítem. Nem tört rám a reuma hirtelen, sőt, semmiféle nyavalya, hála istennek, és nem is zavar, hogy innentől a negyvenhez közelítek (egyelőre, gondolom J ).

Inkább kicsit izgalmas, olyan, mintha most valami új kezdődne: egy új évtized, ami tele még ismeretlen dologgal. Lehetett ünnepelni szűk családi körben Debrecenben, 3.5 hónap után sikerült újra hazautazni, hogy megüljük Zita és az én szülinapomat. Ez alkalmomból igen szép ajándékokat kaptam, amit nagyon-nagyon köszönök, és becsben tartom őket, nagyon.

Ami miatt szomorú voltam, hogy anyukámmal már nem ünnepelhettem közösen e jeles napot. Ő volt a „hős”, ő adott nekem életet, ő volt az egyik ember, aki segítségével az lettem, aki vagyok (a másik természetesen apukám), rossz érzés, hogy nem köszönhetem meg neki mindezt. Mióta én is anya vagyok, sokkal nagyobb a késztetés, hogy megmondjam neki, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értünk tett, de nem lehet. Illetve lehet, csak éppen fejet lehajtva, csendesen, sóhajokkal.

Más. Hogy ne vegyen szomorú irányt a bejegyzés, hiszen vidáman, jó hangulatban telt a hétvége: Jani piszkált sokat a hétvégén, hogy a szintén 17-én 30. szülinapját ünneplő Kimi Raikönnen Forma 1-es pilóta hány millióval rendelkezik ennyi idősen, míg én mennyivel, nos, hát, valóban nem vagyok milliomos. Nem is építettem túl nagy karriert, mert nem volt időm. Sokat nyertem így is ebben az évtizedben, hiszen jártam számos külföldi országban, szereztem egy angol-német tanári diplomát, megtanultam hollandul, lett egy normális állásom, megismertem a jelenlegi férjemet, akivel hamar családot alapítottunk. Ők az én fő „eredményeim”, minden egyéb a következő évtized kihívása lesz. Azt hiszem, szerencsés vagyok, nagyon is, hogy ők vannak nekem. Általuk van feladatom az elkövetkezendő még legalább 30 évre, de inkább 2x 30 évre, ha lehet. J

Hisztigombóc, hisztizsák, egy kupac hiszti

Ez mind-mind Csilla, és még folytathatnám a sort, de felesleges, ebből kiderült, mit akarok mondani: Csillánál dúl a hisztikorszak. Vegyesen "némi" dacolással is. Nem nagyon szoktam erről írni, mert általában annyira lefáraszt a tömérdek hiszti, hogy nincs erőm írni, :-P meg sokszor arra gondolok, minek erre egyáltalán emlékezni, de most úgy gondoltam, mégis ejtek róla néhány szót. Főleg azért, hogy ha Zitánál ehhez a korszakhoz érünk, akkor visszaolvasva megnyugodjak, hogy Csilla is ilyen volt, és majd elmúlik (megjegyezném, Kinga is ilyen volt, és elmúlt), illetve, hogy némi mosollyal emlékezzünk erre az igencsak kimerítő időszakra. Legalábbis remélem, hogy az idő megszépíti, mert egyelőre sok pozitívat nem látok benne. Nem szoktam túlreagálni a hisztikorszakot, mert tudom, hogy ez van, túl kell élni, de ez nem jelenti azt, hogy általában jól is viselem. Irigylem azokat, akik irdatlan nagy türelemmel, higgadtsággal, kifogyhatatlan elterelő műveletekkel könnyen küzdik le a nehéz pillanatokat. Én is tudok ilyen lenni, mert muszáj is, de rengeteg eset van, amikor elvesztem a türelmem.

Ilyen eset volt a mai is. El kellett vigyem Zitát a védőnőhöz, egyéves státuszvizsgálatra /zárójelben megjegyzem, volt egy alaphangulatom a sikertelen úszás miatt, plusz rém feleslegesenek véltem a dolgot, mert múlt héten csütörtökön látta az orvos Zitát a köhögés miatt, így meg is ejtette a státuszvizsgálatot (orvoshoz Verőcére járunk, a védőnő helyi, tehát véletlenül sem lehet egy helyben megoldani, gyerekorvos nincs is a faluban). A védőnő persze ugyanazokat az adatokat mérte, amit sejtettem előre, ezért pokoli nagy kedvvel öltöztettem Zitát, hogy elgyalogoljak vele az orkánszerű szélben. Na, mindegy./. Úgy volt, hogy egyedül megyek Zitával, ha Niki itt van, miért cipeljem Csillát is. ezt ő nem így gondolta, jönni akart ő is. Hát, jó, de kértem, hogy akkor gyorsan öltözzön, mert sietünk. innentől kezdve MINDEN EGYES ruhadarabnál (szinte) levágott kisebb-nagyobb hisztit. Nem akart zoknit húzni, úgy kellett győzködni, hogy nem lehet már mezítláb felhúzni a cipőt. :-S Mikor végre választott egyet (ha mi választunk azt tutivisítással utasítja el), és felhúztuk, visított, hogy nem jól van, ő lehúzza. Ezzel elszórakoztunk egy ideig, lévén Niki is ott volt, ketten próbáltunk beszélni a fejével. Jött a pulóver, amihez szintén nem volt kedve, de valahogy felkerült, azt már jobban megszokta, hogy kell. Na, de a cipő! Egy zártabb sportcipőt akartam ráadni a hideg miatt, ami nem tetszett neki. Újabb győzködések után valahogy felhúztuk, mire nyomban elkezdett visítani, hogy nyom, szorít, nem tetszik, levette. Ekkor mondtam, hogy maradjon itthon Nikivel, nem muszáj jönni, elindultam kifelé. Zita persze már készen volt szinte, ő sem tűrte túl jól a meleg kabátot és sapkát. Csilla viszont rázendített, hogy jönni akar. Jó, de akkor legyen már rajta cipő! Lett valahogy, minden részletre nem emlékszem, de akkor még jött a kabát. Kingától örökölt kabát, szép rózsaszín, igényes, vékonyabb bélelt kabát, amit eddig Csilla nem hordott, mert nem volt rá szükség, de most eljött ennek is az ideje. A másik-többet hotdott-vékony dzsekije nem volt most megfelelő, pedig még ezt sem szereti felhúzni. Sírt, visított, hogy ő nem húzza fel, hogy az csúnya éssatöbbi. Jöttek újabb győzködések, azt hiszem, ekkor Niki egyedül próbálkozott, mert én már kivittem Zitát a babakocsiba, nehogy rásüljön a ruha. nem nagyon sikerült a csatát megnyernünk, csak túlélnünk, de felkerült a kabát. Sapkáról már persze hallani sem akart. megjártuk az utat kapucnival a fején, de biztos voltam benne, hogy legközelebb nem jöhet anélkül.

ez volt egy szimpla öltözetés kálváriája, aminél már tényleg kezdtem azt érezni, hogy megrázom, ráhúzom a ruhát, és indulunk. Remélem, hogy az öltözködébe, a több ruhába majd szépen belenyugszik, mert most már mindig kell kabát, neki is meg kell ezt szokni.

ettől függetlenül Csilla alapvetően is ilyen mostanában. Semmi nem teszik neki, variál, visít, ha nem tetszik, netalán éktelenül ordítani kezd, pedig lehet, hogy csak inni kér. Pokoli sok türelem kell most hozzá, ami, mint tudjuk, véges forrássú, legalábbis nálam biztos. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni nagy általánosságban, de túl kell élni. az egyik legjobb megoldás (lenne), ha mindig lenne itt valaki, aki a kényes szituációkban, amikor én kezdek merülni, felvált engem, és folytatja a gyermekkel a tárgyalásokat. Ezzel el lehetne érni, hogy kiabálás, sírás nélkül jöjjünk ki a konfliktusból, mert ez lenne a lényeg. Hogy a gyerek ne érzékelje, hogy ezzel felidegesít, mert ez olaj a tűzre. Mindig akkor kiszállni kicsit, amikor még higgadt vagyok, hogy egy szusszanás után folytassam, és a másik segítő szusszanjon. Sajnos, ez az , amit nehéz megvalósítani, a nap nagy részében nincs felmentő ember. Ezért történhetett meg, hogy mostanában, ha Csilláról beszélünk, folyton ezt említem elsőnek, hogy milyen nehéz vele. És ez nem annyira jó. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy talán ő rajta mosolygunk a legtöbbet hármójuk közül, ő van abban korban, amikor beszélni tanul, és olyanokat mond, hogy azon nevetni kell. És még rengeteg aranyosat csinál, csak hogy a táncprodukcióit említesem. J Nem lenne szabad hagyni, hogy ezek a pillanatok emléke elnyomás alá kerüljenek! Tudom jól, hogy nehéz most Csillának. Hogy ezekkel az „akciókkal” csak üzen, hogy valamit szeretne, valami nem jó, csak próbáljuk meg kitalálni, mi az. Mi pedig igyekszünk, nagyon, hogy minél jobban jöjjünk ki ebből a korszakból. Ha pedig mégis kiabálásra kerül a sor, beletörődöm, de törekszem, hogy minél kevesebb legyen belőle. Ettől több nem megy, hiszen én is ember vagyok, rengeteg korláttal, hibával, hiányossággal.

Ezek ismeretében nem meglepő, ha azt írom, az az egyik legnagyobb segítség mostanában, ha valaki besegít Csilla lefoglalásába, ellátásába. nekem ilyenkor jut időm az említett szusszanásra, mert ez mindenképpen kell, hogy utána ismét megerősödve „induljak csatába”. Nem sokan vannak, akik ezen a téren bevethetők, de nekik nagyon köszönöm! Előbb-uóbb csak enyhülnek a „tünetek”, megszelidül, lecsendesül, egyszerűbb lesz Csillával a mindennapi élet. ÉS akkora talán elég erősek leszünk, hogy Zitával is végigcsináljuk ugyanezt… J

Szülinapi visszaszámlálás 1.

Az utolsó nap a szülés előtt

Egy évvel ezelőtt már nem sok választott el attól, hogy lássam Zitát. Egy éve utoljára voltunk négytagú család. Egy éve vasárnap volt ezen a napon. Egy éve sokkal hűvösebb volt az idő, de azért átmentünk Diósjenőre, hogy a lányok kicsit motorozzanak-bicajozzanak a telkünkhöz közel eső aszfaltozott területen.

Amolyan üssük el az időt valahogy típusú délelőtt volt. Nagyon ideges, feszült voltam, egy porcikám sem kívánta a császármetszés összes nyűgjét, de nem volt mit tenni, át kellett esni rajta. Zitát már a műtét biztos tudatával vállaltam, de akkor sem volt a kedvenc “időtöltésem” J

Délután átvittük a lányokat anyósomhoz, ahonnan megint fájó szívvel jöttem el. Tudtam, hogy jó helyen vannak, hogy ennek most így kell lenni, de akkor is rossz volt elválni tőlük. Este pár órára még kettesben maradtunk Janival, késő estig pakoltunk mindenfélét, készítettem a kórházi csomagomat, vasaltam. Szerintem éjjel kettő is volt, mire lefeküdtem. Ahhoz képest, hogy 5-kor keltünk, nem siettem el a dolgot… Nem akartam lefeküdni, mert húztam volna az időt a műtét miatt, viszont tudtam, hogy jobb, ha túlvagyunk rajta, és ott lesz a karjaimban Zita!

Hajnalban aztán nagy levegőt vettünk, és nekivágtunk az útnak. Az úton még küldtem egy smst az akkor még csak leendő Zita-keresztanyunak, Zsófinak, mert kisfiuk, Zalán szintén ezen a napon született, és aznap volt egy éves. Irigykedtem egy kicsit, hogy ők éppen túlvannak az első éven, de tudtam, hogy naggggyon hamar eltelik az idő, és egy év múlva én is hasonló sms-eket fogok kapni. Inkább élveztem Zita pocakbéli rugdosásait, és búcsúztattam a várandóssággal járó kellemes és szép dolgokat. A nehezebb részekre úgysem fogok emlékezni, az idő elhomályosítja, hogy azért gyakran csak bukdácsolva, vánszorogva teltek a napok nagy pocakkal.

És nem eltelt az idő mint a villám? De igen. Hát, ez van. J És minden nagyon jól van. J

Szülinapi visszaszámlálás 3.

Ma van az első alkalom, hogy visszaszámlálós sorozatomban nem tudok érdemlegeset írni. Megint nagyon késő van, elaludtam a tv előtt, amit nem szoktam amúgy, és már nincs erőm a magvas gondolatokat bepötyögni. :) Hát, ez most így sikerült. De majd holnap remélhetőleg jobban sikerül.

Ettől függetlenül már csak hármat kell aludni, hogy meghúzogassuk a kis prücök fülét, és mivel mindjárt itt van a jeles nap, már tervezzük, hogyan lehetne szépen eltölteni azt a napot. :)

Szülinapi visszaszámlálás 4.

Zita, a ráérős,

Fantasztikus dolog látni, hogy 3 kis manó háromféleképpen fejlődik. Most már harmadjára látom, hogyan lesz újszülöttből kis egyéves, látom a változást. Önkéntelenül összehasonlítom a folyamtot, de mindez csupán információ számomra, ettől egyik sem jobb a másiknál, nyilvánvalóan. És én imádom figyelni őket, hogy hogyan csinálják ugyanazokat a dolgokat más tempóban, időben és módon.

Volt először Kinga. 3 hónapos korától úgy volt csend és nyugalom, ha járkáltunk vele, és ő nézelődhetett. Lehet, hogy nem voltam elég rutinos anyuka az elején, jobban erőltethettem volna a letevést, én mégsem tettem. Pont azért, mert első gyerek volt, még megengedhettem magamnak, hogy amíg ébren van, szinte csak őt szórakoztassam. Ráadásul 4 hónapos korától 10 hónapos koráig anyósoméknál laktunk, nem nagyon engedte, hogy házimunkát végezzek, hogy én minél többet foglalkozzak Kingával, meg nem is nagyon akartam az ő rendszerébe beleszólni, ezáltal tényleg csak Kingára összpontosítottam. Bevallom, azért néha szinte felüdülés lett volna egy-egy felmosás a sok-sok találjam-ki-hogy-most-mi-van áradat között, de megoldottam.

Egyszer rájöttünk, hogy Kingát, ha hónaljánál lógatjuk, hogy a lába éppen csak hozzáér a talajhoz, de nem áll rá, akkor elkezd sebesen rúgdosni, a lépést imitálva. És ha hagyjuk, ő irányít, hogy merre menjünk vele. Kára nem lett belőle, mert nem állt a lábán, tehát nem terheltük a lábát, viszont csend lett, amíg mentünk vele. Mert irányított, mert ő kisbaba kora óta határozottan tudja, hogy mit akar, és ez már akkor megmutatkozott. Ekkor volt 6 hónapos. Ezt csináltuk kb. 9.5 hónapos koráig, természetesen a derekunk leszakadt a végére, de csend volt.J 9.5 hónaposan ráállt a lábára, szépen szabályosan, kézenfogva járt. Soha nem akartam járatni, de egyszerűen neki az akkor már ment. Mikor a pesti lakásunkba beköltöztünk, elkezdett mászni, bő 10 hónaposan. Mászott kb. 3 hete, amikor váratlanul elindult, bő 11 hónaposan. Ez volt Kinga. Ő türelmetlenebb típus volt, nem bírt maradni, menni kellett vele. Miután elindult, kb. 3 hónap kellett mire a hátam, derekam és térdem rendbejött a gyerekvezetgetéstől J J, gondoltam is magamban, hogy remélem, hogy a kistesó nem ilyen lesz, mert én megzavarodok, ha még egyszer végig kell csinálni. J De legalábbis bérletet vehetek egy gyógytornászhoz a végére. J

De nem kellett. Csilla teljesen átlagos tempóban fejlődött, mintaszerűen, mindent akkor csinált nagyjából, amikor “elő van írva”. Az átfordulásokat 3-4 hónaposan, kúszást 7 hónaposan, mászást 8 hónaposan, felállt szintén 8 hónaposan, majdnem motorozott 10 hónaposan, és ő is elindult 11 hónaposan. Ugyanolyan idősen mint Kinga, de teljesen más út vezetett hozzá. Szépen végigcsinálta a szamárlétrát, amiért hálás is voltam, sokkal kevésbé fáradtam el, mint Kingával. Cserébe ott volt Kinga, aki után mindig lehetett menni, és lehetett Csillát cipelni, ha úgy hozta a helyzet, hehe. J

És aztán itt ez a Zita lány. Vele már kicsit reménykedtem, hogy hasonló tempóban fejlődik majd mint a lányok, de ez persze csak nekem lett volna kényelmes. :-P Persze tudtam, hogy ő neki is meglesz a stílusa. Meg is let: ő a kis ráérős. Ő is járja a szamárlétrát, de jóval lassabban mint Csillu. Sokáig tart, mire ráérez valamire. Mint pl. az, hogy odanyúljon egy tárgyért. Érdekes volt figyelni, hogy napokig vagy hetekig csak merőn nézte a színes játékot maga mellett, aztán mintha megmozdult volna a kis kéz, tétován, de én láttam, majd napról napra határozottabban, és akkor egyszer csak elütötte a kezével a játékot. Innentől viszonylag gyakran ismételte, és hamar belejött, de míg elkezdte, az sokáig tartott. Nagy különbség volt ez a két másik lány után, de én nagyon szerettem nézni ezt a nyilvánvaló fejlődést. Zita saját módszere lett az egyik nap nem csinálom, másik nap viszont villámgyorsan. De tényleg. Egyik nap még csak egyet-kettő ütemet kúszott, másnap bekúszta a fél nappalit. Vagy egyik nap csak pépeset ettünk, pár nap múlva meg darabosat, mert nagy hirtelen bejött neki, és kiköpte a pürét. Hát, ez van Zitával. J A jelenlegi helyzet, hogy feltérdel mindenhol, kapaszkodik felfelé, látszik, hogy húzná magát felfele, de nincs meg az erő, hogy fel is álljon. De nagyon akar, így nemsoká egyszer csak sikerül felállni, és akkor beindul a gépezet.

Azt ki kell hangsúlyozni, hogy mindhárman teljesen normálisan fejlődnek, fejlődtek. Ez az összehasonlítás sem minősítés, egyszerűen összefoglaló.

Én pedig továbbra is nagyon örülök, hogy részese vagyok, hogy láthatom minden pillanatát ennek a látványos változásnak. Zitával még nincs is vége a folyamatnak (a folyamatot most a járástanulásig értem, nyilván, hogy Kinga és Csilla is rengeteget változik nap mint nap, de az már egy más életkor, más kategória).

Egy éve, mikor pár nap választott el attól, hogy lássam végre Zitát, sokszor eszembe jutott, hogy vajon egy évvel később mit fog ilyenkor Zita csinálni. Most már tudom. És ez olyan jó! J