Mintafogdosó

A vasárnapi élménybeszámolót szerintem sosem fogom tudni összehozni (ez majdnem mindig így van mostanában: ha aznap nem sikerül, letehetek róla), de egy konyhapulton ülős kedvenc kép az utóbbi napokból:

Erről annyit kell tudni, hogy Zita pár hete nagy rajongója lett a nyomott mintás ruhadaraboknak: egyszerűen szereti morzsolgatni az ujjai közt a mintát. Már 3 pólót vetettünk be ezért kvázi rongyi-célra, egyet már kinőtt, kettő még jó Csillának, ezeket valószínűleg még visszavonom rongyi-posztról, főleg, hogy az egyik egy nagyon klassz pizsamaegyüttes felső része.

Ha azonban nincs kéznél a pólórongyi, megteszi pl. Csilla hálóingén a minta. Leül Csilla mellé, ráteszi a kezét a mintára, másik mutatóujját szopogatja, és teljes a nyugalom. A képen Csilla éppen büszkén és vidáman tűri, de persze előfordul, hogy idegesíti Zita "tapadása". Ilyenkor jön az egyéb rongyi felajánlása, amit vagy elfogad vagy nem. Jobb szeretem, ha igen. Különben megmutatja a hangját legkisebb leányunk. :)

Hát, így vagyunk. Úgy tűnik, Zitának 2.5 éves korára lett rongyija... :-)

Három nap szopi nélkül

eltelt három nap szopi nélkül, könnyek, sírás nélkül. Ez a nagy helyzet.

El sem hiszem! Mikor én azt hittem, hogy életem végéig szoptatni fogok! :-D Komolyan, voltak ilyen pillanatok. :)

Nos, azt hiszem, ha ráléptünk erre az ösvényre, akkor tartjuk az irányt. végül is, ez volt a cél jó ideje, és békével értünk célba. ez jó érzés, nagyon! Most már csak ki kell tartsak, fő a következetesség, nehogy letérjünk az ösvényről. Szóval, hajrá mi! :-)

Sárival

Niki barátnőm közzétette a hétvégén az ottjártunkkor készült képeket. Katt ide.

Mindenkinek ajánlom figyelmébe: annak, aki rólam hiányolt képet, és annak is, aki kíváncsi rá, milyen lenne, ha Zitának most kistestvére született volna. Ahogy eddig mindig "menetrendszerűen" jött a kistesó 2 év elteltével. :) Mint ahogy most nem jött. De hála Nikiéknek, azért van kivel babázni. :)

Némi kiegészítés

Mielőtt folytatnám, illetve befejezném a debreceni utunkról szóló beszámolót, kis kiegészítést szükséges írnom az első részhez. Elég csúnya dolog tőlem, hogy kihagytam ezt a fontos momentumot, de igyekszem pótolni a mulasztást.

Azt felejtettem el megírni "csupán", hogy péntek reggel míg csipás szemeinket törölgettük, már olvastuk a jó hírről érkező sms-t, miszerint Zita keresztszüleinek, Zsófinak és Gábornak megszületett 2-án hajnalban a 3. gyermekük, Zekő. Volt öröm, ováció és ami kell. Április 10-re voltak hivatalosan kiírva, de érezhető volt, hogy hamarabb megérkezik a pici fiú. Zorka és Zalán után most már náluk is 3 csemete boldogítja mindennapjaikat, húsvét hétfőn jöttek haza a kórházból, aznap már láttuk is a legifjabb családtagot (csak kép nem készült róla, mert a gép éppen "jó" helyen, az autóban maradt).

Azóta sajnos megint kórházban vannak, múlt pénteken visszakerült Zekő, mert bakteriális fertőzést állapítottak meg nála, piros, hólyagszerű kiütések jelentek meg a kezén, és bent tartották őket pár napos antibiotikum kúrára. Mindenképpen szükséges, mert ha nem kezelik ki, más betegséget (pl. tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás) okozhat. Péntek óta sokat javult az állapota Zekő babának, ma beszéltem az anyukájával, a kezelést is jól tűri, jól elvan az inkubátorban, inkább Zsófinak nehéz a kórházi lét, a másik két csemete hiánya, a másik két csemetének meg az anya-hiánya. (Emlékszem még élénken, milyen érzések kavarogtak bennem, míg Zitával hosszasan időztünk a kórházban, de akkor ő legalább nem volt beteg.) No, és hát persze a családnak is megvan az extra háttérmunka, de nem lehet mit tenni, mindenki helytáll, csak gyógyuljanak szépen. mi is csak drukkolunk, szorítunk, hogy minél gyorsabban hazajöhessenek (talán csütörtökön), és remélhetőleg utána nem is szakítja meg efféle "incidens" a mindennapokat, és mi is mehetünk babanézőbe.

Mert, hát, fényképet nem csináltam még a babáról. Az fontos. :) Meg amúgy is jó lesz találkozni. :)

Zita első lépései-videóval

sikerült, elkaptam, itt a hiteles bizonyíték, hogy legkisebb lányom lépked. :) Harcos csatakiáltással, ahogy kell!

Zsóka baba

Az alábbi eset nagyon megindított, rengeteget gondolok rá szerda óta, mióta tudom, egyszerűen muszáj leírnom. Remélem, Kati és Tibi, a szülők, nem haragszanak meg érte.

Kati Gábornak (Zita keresztapukája) a húga. Első babájukat várták februárra, de egy ideje gyakran volt magas a vérnyomása. December elején volt is a kórházban emiatt, amit végül nem lehetett kezelni. Toxémiája lett, és múlt szombaton már annyira nem ment le a vérnyomása, és erősödtek a méhösszehúzódások, hogy vasárnap éjszaka megcsászározták Katit. Így, a pici Zsóka baba 31. hétre, 1670 grammal, 45 centivel jött a világra.

A Peter Cerny koraszülött mentője a legnagyobb hóban villámgyorsan ott volt B.gyarmaton, és elvitték a babát Pestre, hiszen nagyon pici. Kati egy pillanatra látta, Tibi a folyosón egy kicsit, valószínűleg inkubátorban. Egy fényképet kaptak róla akkor, és irány Pest. A pici lány jól van, ügyesen megy neki a légzés egyedül is, és már kap icipici anyatejet. Most láttunk róla fényképet, ami ma készült, de nem a szülők, hanem a nővérek, ápolók csinálták, hiszen intenzíven van a baba és még “vesztegzár” is van a járvány miatt. Így beadják a fényképezőgépet, csinálnak róla képet, csak így láthatják most a kicsi lányt. Ha minden jól megy, talán hamarosan be is mehetenek hozzá. Kati lelkesen feji a tejet a picinek, amit már oda is adnak neki, Tibi pedig viszi reggelente Pestre.

Azért írom mindezt le most, mert itt van ez a szép ünnep, karácsony, amikor általában az emberek szeretetben összegyűlnek, ez a fiatal pár pedig most rém nehéz időszakot él meg. No, nincs nagy vész, nincsenek kétségbeesve, összeomolva, talpraesettek, de valljuk be, azért mindenkit megviselne egy hasonló helyzet. nemhogy váratlanul jött a dolog, de most bizony küzdelmesen is indul a közös életük. És messze van tőlük a baba, kicsit tehetetlenek, hiszen ki kell várniuk, míg a baba egészsége érdekében közelebb kerülnek hozzá. nem csoda, ha nekik is és mindenkinek könnycsepp gyűlt a szemében a történteket tárgyalva. Ez most még az aggódó nagypapától sem szégyen. Bevallom őszintén, én is pityeregtem tegnap este, noha igazán nincs miért, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben a picivel, Kati is lassan, de szépen épül fel a csáaszárból. De akkor is.

Én rengeteget gondolok rájuk, nagyon szorítok, hogy minél gyorsabban erősödjön pici Zsóka, hogy mielőbb megfelelő legyen az egészségi állapota, hogy hazajöhessen. És legfőkébb a szülőknek szorítok, hogy a lehető legjobban átvészeljék ezt az időszakot. Kati, Tibi, ügyesek vagytok, így tovább!!

És jövő karácsonykor Zsófiék 3. babájával együtt (áprilisban érkezik) a közös családi karácsony alkalmával már 7 pici manó zsivajától lesz hangos a ház. Úgy legyen!

A 14 hónapos Zita

A nagy események (szülinap, Miku, ovis kezdés) miatt majdnem feledésbe merült, hogy ez a pici lány szintén “hófordult”.

Az utóbbi hetek legfőbb témája, hogy mikor indul el Zita, mert, hogy eddig még ezt nem tette meg. ebben a hónapban egyre ügyesebb lett a kapaszkodva lépegetésben, már hosszabb távra is eljutott úgy, hogy bútordarabokba kapaszkodott. Kézen fogva is egész stabilan megy, a lábfeje már nem dől befelé, és nem is rogyik le, sőt, ha megpróbálom leültetni, talpra áll, nem hagyja, hogy leültessem, inkább menne, sétálna. A dolog szépséghibája, hogy nekem általában nincs időm vele hosszasan sétálgatni a lakásban, galád módon mindig mondom neki, hogy tanuljon meg járni, aztán előtte a világ! Ilyenkor keservesen felsír, tehetetelen, érezhető, hogy menne már, de nem tud. Ha a nagyok futkároznak, kengurulabdáznak, ő is teper négykézláb utánuk, de ez kezd lassú lenni neki, érthető. viszont én sem vagyok varázsló (bár az lennék kis időre), a járás tudományát nem tudom a lábaiba varázsolni. Én szeretném a legjobban, ha menne már, mert nagyon fárasztó, hogy letenni sem lehet sehol, hogy állandóan cipelni kell, téli menetfelszerelésben ez nem túl tuti, főleg, hogy a másik két hölgyet is navigálni kell eközben.

aztán éppen a minap kezdtem kicsit elkeseredni, hogy nem haladunk járásügyben semmit, tudván, hogy elméletileg még ez normális, csak önző módon én sürgetem már a folyamatot, mikor ma nagy hirtelen kapaszkodás nélkül felállt! De mint a villám, mint aki hetek óta ezt csinálja! Rohantam a gépért, nehogy lemaradjak, de felesleges volt az aggódás, mert kismilliószor megcsinálta egymás után. többször hosszasan úgy is maradt, és kacagva nézett körbe, majd lehuppant a földre, és kezdte előlről. Az egész ráadásul olyan zitás volt: nyoma nem volt eddig, hogy fel akarna állni ily módon, végül egyik pillantról a másikra megcsinálta, de úgy, mint aki világ életében ezt csinálta! Nekem ez most hatalmas öröm. Innentől fogva bizakodom, hátha a 15 hónapos összefoglalóba belekerülnek az első lépésekről a történetek.

Zita amúgy meg egy nagy mosolyalbum, nem fér már a bőrébe, etetni etetőszékben lehetetlen, állandóan feláll. Ilyenkor ölbeveszem, így eszik egy ideig, viszont én nem tudok úgy mozogni, kiszolgálni és jómagam étkét is elfogyasztani. ráadásul így sem marad sokáig nyugton, így sokszor van az, hogy uzsira, tízóraira kölesgolyó, alma megy be a szobába, és engedem , hogy jöttében-mentében egyen, mert egyébként csak egy-két falat csúszna le a torkán. Kingával is ez volt a helyzet, hogy ha úgy etettem, hogy közben futhatta köreit, akkor minden OK volt, asztalnál nem bírt megmaradni. Zitával is mindig asztalnál kezdünk, próbálom ott tartani, amíg lehet, utána engedem kicsit mozogni. Csak így nem lehet őt röviden etetni, mindig elhúzódik, amit nem szeretek, de majd alakul ez is (Kingával is rendeződött, lehiggadt, rájött, hogy a sok érdekes felfedeznivaló megvárja evés után is).

még szopizik lelkesen, szopival alszik el, és éjszaka is többször ébred, és szopival alszik vissza. Újabb szokása, hogy ha én is bent vagyok a hálóban, akkor nem hajlandó a kiságyban visszaaludni. Ilyenkor vagy átmegyek a dolgozóba aludni, vagy nagy kómásan magam mellé veszem. ezt sem szeretem túlzottan, de olyan álmos vagyok ilyenkor, hogy gondolkozni nem tudok, egy vágyam van csak: aludni. Valamelyik reggel Jani ébresztett, hason aludtam, Zita a térdhajlatom környékén a lábamon keresztben feküdt,aludt, mozdulni sem tudtam, és a kis lábas nadrágja lejött róla. hogy mi történt, hogy kaparta le magáról a nadrágot, mi volt, fogalmam sincs, arra ébredtem, hogy Jani emeli le rólam a kis csajt. Nos, ilyenek az éjszakák általában, de persze vannak kevésbé kalandosak is. Azért legtitkosabb vágyaim listájára felkerült egy legalább hatórás, egyhuzamban történő alvás... J

Az oviban mindig beteper a szobákba, marhára nem zavarja a sok gyerek vagy ha a dadusok, óvónők felveszik, de ha fáradt, és lát engem, akkor csak én vagyok az egyetlen vigaszt nyújtó személy.

Nagyon nehéz már vele amiatt, hogy nem megy, ki tudok borulni, hogy állandóan ölben lenne, hogy úgy csinálom a házi munkát, hogy ő sokszor a csípőmön utazik, ugyanakkor imádom nézni, ahogy gödrös, párnás kezeit a magasba emeli, és mutatja a lámpát; ahogy figyeli a röpködő legyet és mutatja is; hogy a fülemhez teszi a mobiltelefont és valamit karattyol ilyenkor; hogy olyan baba még; ahogy olykor elmélyülten, szuszogva lapozza ide-oda az Anna és Peti-könyveket; ahogy csattogva mászik; ahogy kőprofin mászik fel a lépcsőn; és amikor fáradt, mutatóujját szopogatva rámdől, hozzámbújik, és ez szuper érzés!

És zárógondolatként: eddig az volt a “rend”, hogy ha 14, illetve 13 hónapos gyermekem volt, terhes lettem a következővel, az ezt követő hónapjaikat mindig növekvő pocak mellett éltem le. No, most “rendbontóak” vagyunk, hiszen 14 hónapos babám van, de nem jön a következő. Se most, se később.

Én nem is tudom, hogy lehet-e úgy élni mondjuk egy másfél éves gyerek mellett, hogy közben nem óriási a pocakom vagy, hogy milyen az, amikor motorozni tanul, és én futva is lépést tudok vele tartani, nem félve attól, hogy menten megszülök… hát, most majd megtudom! J

ui: jövök nemsoká az "állós" képekkel és videóval.

Zita szülinapi ajándéka

szeptember végén kaptam egy hírlevelet egy névreszóló takarókat gyártó cégtől, hogy kínálatukban újdonságként megjelent a lábzsák. Már többször rendeltem tőlük takarót ajándékba, mert ugyan nem túl olcsó, de ajándéknak kiváló, és sikere is volt mindig. kis családomban is már csak nekem nincs ilyen takaróm, magamnak mégsem rendelek, pedig olyan jóóóóó puha... :)

Ezt a lábzsákot is ugyanolyan puha polár anyagból gyártják, és úgy alakítják, hogy kényelmesen be lehessen kötni a babakocsiba. A gyermek így nem tudja lerúgni, mint a sima takarót. Nekem egyből megtetszett, és mivel éppen akciós volt, és nem is találtam még ki semmit Zitának szülinapjára, lecsaptam rá.

Kellett rá várni, tudtam, hogy a szülinapra nem lesz meg, de bíztam benne, hogy Zita nem fog méltatlankodni. :-) Végül elkészült, Jani ment el érte személyesen, így csütörtökön végre hazakerült a lábzsák. íme, összezárva.

Befűzött állapotában elfelejtettem képet csinálni, meg nem is ezzel a kocsival használjuk gyakrabban majd, de a kis ajándékozottról készült fotó, amint éppen mélázva várja, hogy tesói kibicajozzák-motorozzák magukat. Fázni biztos nem fázott, tényleg kellemes meleg, persze nem tomboló mínuszokban, de most még elég.

Ez nem lábzsákos kép (de abban ül az alany), ez inkább amolyan tegnapi kedvenc felvétel. :)

Akkor és most

Egy éve pont ezen a napon hoztuk haza Zitamanót a kórházból. Az első szundítás az utazóágyban:

És egy évre rá:

:::-))))))))))

Szülinapi visszaszámlálás 10.

Amikor Zita még csak a tervekben szerepelt

Tavaly az egyik általam olvasott blogban (Milla és Patrik) Zsuzsi készített afféle visszaemlékezős-visszaszámlálós-összefoglallós-számotvetős sorozatot, mikor Milla első szülinapja közeledett. nekem tetszett az ötlet, és mivel amúgy is rengeteget gondolok a tavalyi évre, jönnek elő emlékek (nem tudom, miért, de az első szülinapoknál mindig így volt velem, a 2. már teljesen más, de az elsőnél muszáj nosztalgiázni!), így én is nekiálltam egy visszaszámlálásnak. Úgyhogy hagy jöjjenek az emlékek, ha már úgyis tele van velük a fejem. :)

Lehet, hogy azokról a dolgokról, amik itt felbukkannak majd, már egyszer írtam,. Nem tudom, most mindet visszakeresni. Ha igen, és uncsi lennék, akkor ezer bocsánat mindenkitől. :-) De valahogy kis idő távlatából egy csomó minden máshogy néz ki. Valahogy úgy összeállt a kép sok dologról.

Például nosztalgiázva gondolok vissza arra az időre, amikor még csak gondolkodtam, vállaljak-e 3. babát. Úgy egyáltalán. Akkoriban még a babaszoba.hu-n vezettem a két lánynak külön-külön naplót, és már ott tartottam, hogy nyitok egy harmadikat az esetlegesen megszülető harmadiknak. Csak hogy lássa egyszer, hogy mennyit agyaltunk azon, hogy egyáltalán megszülessen-e és mikor. jó sok bejegyzés született volna, kár, hogy nem kezdtem el. Érdekes volt a folyamat.

Érdekes volt, mert szinte egyik napról a másikra változott az álláspontom. Jó ideig csak magamban morfondíroztam, Janival nem osztottam meg minden lépést, nem volt szükséges. (szerintem hamar lefáradt volna) Nekem kellett elsősorban dűlőre jutni a téren, hogy hajlandó vagyok-e vállalni a 3. terhességet, hiszen nekem kell kihordani, nekem volt két műtétem. Ha én ellenállok, akkor nehéz az ügy. Nem mondom, hogy nem hatott volna rám, ha Jani esetleg rábeszél, de azért mégis én mondtam volna ki az utolsó szót. Mondhatni ítéletet. Legalábbis azt hiszem.

A nagy morfondírozós időszak igencsak hullámzóan telt. Csilla kb. 10 hónapos volt, mikor elkezdtem felvetni magamban, hogy akár jöhetne is a 3. baba. Hiszen letelőben volt lassan az egy év, amit okvetlen szünetnek jelölt ki a nőgyógyászom. Ha kis korkülönbséget akartam, akkor már időszerű volt a mérlegelés.

Jó ideig azt mondtam nagy határozottan, hogy nem, én nem bírom ezt újra végigcsinálni. Nem lesz 3. gyermekünk és pont! Elfáradtam, kényelmesen elvagyunk mi így, négyen. Csilla is lassan önállósodik, visszakaphatnék én is némi önállóságot, ami számomra elég fontos, ez a több év babázás alatt tökéletesen kiderült számomra. Azaz fontos lenne. J

Nem tetszett a döntés. Ott motoszkált bennem, hogy én nagyon szeretnék 3 gyereket. Nem is tudom mióta, de régóta így képzeltem el az életem, hogy 3 van belőlük. Tudtam, hogy pár év múlva, mikor jobban fellélegzek a babázós időszak után, megbánom, hogy nem lett, és addigra lehet, hogy én is benne leszek a korban, meg a korkülönbség is nagy lesz. Azt nem tudtam elképzelni, hogy direkt szüljek pl. egy 10 és 8 éves gyerek mellé egy kisbabát. Nekem ez már nagy korkülönbség, amikor már megszokunk egy életet, amikor szabadabban mozgunk, ha akkor jön egy pici baba, újra évekre “függőségbe” kerülnék, és kérdés, hogy a két nagy hogyan viselte volna a változást. Nem, nem ezt nem szerettem volna. (Félreértés ne essék, teljesen megértem, és tisztelem azokat, akik így vállalnak gyereket, meglehetősen sok előnye is van neki, ezt el kell ismernem!)

A nagy fejtörésben tehát arra jutottam, hogy legyen 3. baba, és lehetőleg ne túl nagy korkülönbséggel. Ez volt az egyik legfontosabb döntés, azt hiszem. Azt tudtam, hogy Jani is támogatja az elképzelést, a kérdés már “csak” a mikor volt.

Mikor Csillával 37 hetes terhesen körbefutottam a lakóparkban egy épületet, sprint tempóban, volt vagy 400 méter, mert Kinga veszettül elmotorozott, és jó ég sem tudta, hol áll meg (persze a szülés nem indult be, pedig, utólag, talán jó lett volna), elhatároztam, hogy ha lesz, a 3. gyerek 3 év korkülönbséggel érkezik. Nagyobb lesz Csilla is kicsit a terhesség alatt, mikor megszületik a baba, akkortájt megy oviba, sokkal kisimultabban lehet megélni a babázós időszakot. Nem olyan idegbeteg módjára, mint ahogy volt Csilla születése után is. Nem, mert az olyan túlélhetetlen és eget rengető nagy dolog, de ha az embernek nincs az apán kívül igazi segítsége, akkor nehéz.

Csakhamar kezdett ez a verzió sem tetszeni. Ha 3 évre születik, megint télen lesz egy szülinap, hát, ez már mégiscsak tarthatalan! J Mégis jobb lenne egy nyári baba a változatosság kedvéért! Meg, hogy néz az ki, hogy megszületik a baba, Csillát meg “lepasszoljuk” az oviba. Hm,hm, ez a terv is sántított, pedig előnye lett volna, hogy napközben-végre, úgy utoljára-csak és kizárólag egy pici babára koncentrálhattam volna, úgy, hogy nem kezdő anyuka vagyok, és nincsenek az ezzel járó parák. Afféle örömbabázás lett volna.

Nos, ha ez sem tetszik a finnyás anyukának, akkor szülessen nyáron, legyen két és fél év korkülönbség! Csilla 2.5 éves, talán már szobatiszta is, Kingának szünet az oviban, mindenki megszokja az új helyzetet, senkit nem száműzünk sehova, de fél év múlva Csilla is ovis lesz, pont mikor tényleg kezd egy baba “munkás” lenni. Ez nagyon jónak tűnt, szerintem ez lett volna a legideálisabb.

Csakhogy az ember nem választhatja csak úgy meg, hogy mikor szülessen egy baba. Ugye. Néha mosolyogtam agyalós pillanataimban, hogy lassan a konkrét időpontot is ki fogom találni, mikor szeretnék szülni, és ehhez igazítunk mindent…Valahogy a 2.5 év sem tetszett. Elkezdtem parázni: mi van, ha harmadjára nem lesz akkora szerencsém, mint az első kettőnél, és csak nagy sokára esek teherbe? Elvégre két császár után sosem lehet tudni. Mert akkor nagyobb lesz a korkülönbség. Nekem a 3 év volt a max. határ, szerettem volna, ha ettől nincs nagyobb korkülönbség a lurkók között. Hiába nyugtattam magam, hogy legfeljebb szusszanunk kicsit, éreztem, hogy ahogy telik majd az idő, egyre kevesebb erőm lesz belevágni egy újabb babázásba. Ha nem leszek jó ideig terhes, lehet, hogy lefújom az egészet. Egyre inkább éreztem azt is, hogy ha 2.5 év lesz a korkülönbség, akkor Csilla is már majdnem 2 éves, mikor terhes leszek, már akkor is előfordulhatott volna, hogy visszalépek, hiszen már ő sem olyan pici, rendeződik az életünk. Már akkor sem biztos, hogy belevágok.

Jó, de akkor mi legyen? Volt a nagy kérdés. Egy verzió maradt: megint kb. két éves különbség. Ettől (is) megborzongatam: újabb idegbeteg fárasztó hónapok, újra azok a küzdelmek, mint anno Csilla születésénél: hogy egyszerre kell mindent csinálni, hogy sok mindenben önállótlanok, kapkodás, éjszakázás, egymás felébresztése, szoptatás (Csillát is még akkor, tehát terhesen szoptatás is), és még sorolhatnám. Nyöszörögtem magamban, hogy ezt én nem bírom újracsinálni. Főleg, hogy most nem hogy ugyanazt végig kell csinálni szünet nélkül, mint amit Kingával és Csillával, hanem a szitut nehezíti módosítja egy szűk négyéves gyermek jelenléte is. Nem voltam biztos benne, hogy elég türelmes leszek, én már annak is nagyon örültem, hogy Csilla egyéves lett akkor, sok minden könnyebb lett. Nem éreztem, hogy újra alá tudnék merülni a sokszor meglehetősen monoton, sok lemondással teli mindennnapokba. Dolgozni sem vágytam még vissza akkor, egyszerűen jó lett volna talán élvezni kicsit a lányokat. Úgy voltam viszont vele, hogy annyira benne vagyok most a nemalvós, néha őrültek házára emlékeztető időszakban, hogy miért ne lehetne egyúttal az utolsó babázást is "letudni". így se úgy se alszunk, így se úgy se tudunk sok helyre menni, akkor nőjön fel a 3. is hamar, aztán kezdhetünk egy újabb szakaszt az életünkben, akkor már 3 nagyobb gyerekkel. Csak addig bírjuk ki. :-P

Minekután Zita született akkor amikor, sejthető, hogy végül csak a legutolsó verzióra voksoltam. És milyen jó, hogy időben elkezdtem gondolkodni, mert még időben voltunk. Az aggodalmaim arra vonatkozóan, hogy nehezen leszek terhes, szertefoszlottak, mert szerintem 1 vagy 2 hónap alatt összejött Zita (szerintem az orvosi szakkönyvekbe engem lehetne példaként hozni, hogy igenis lehet két császár után, még igencsak sokat szopizó kisbaba mellett is terhesnek lenni, ráadásul nem is annyira nászutas körülmények között J )

Így a tervből valóság lett, ott volt a kis babszem a pocakban, akkor eldőlt minden. Sokáig fel sem tudtam fogni, pedig alapvetően rajtam múlt sok minden. Jani is mondogatja azóta is, hogy hááát, igen, oké, hogy terhes lettem, de azért nála még nem villogott annyira a zöld lámpa, inkább csak a sááárga. ;-)

Ettől függetlenül visszafordíthatatlanul ott volt, és ezzel újabb, számomra ismeretlen időszak következett egy pocaklakóval és két másik kis hölggyel idekinn. De ne rohanjunk ennyire előre.

Folyt.köv.

Ül a baba!

Régóta várom már, hogy Zita megüljön magától. Írtam már arról, hogy a másik két lány ilyen idős korában már rég ült egyedül. Zitus kicsit lassúnak tűnt nekem ezen a téren. Most, úgy tűnik, a hétvégi viharral hozzánk is elérkezett a változás szele: Zita ugyanis ül egyedül. Holnap lesz pont 9.5 hónapos.

No, nem olyan totálbiztosan, de megy a dolog. Egy-két napja lettem figyelmes, hogy ülés közben, ha előre is dől, visszatolja magát, illetve, hogy nem nagyon kellett tartani. Ma egyre bátrabb lettem, hagytam egyedül ücsörögni, de azért mellette maradtam. Egyszer-kétszer kaptam utána, de a nap végére még ez sem volt. Még a fürdővizet megcsináltam, így ücsörgött:

És tetszik neki. Jobban tűri a várakozást, míg a nővéreivel foglalkozom, mint ha feküdne. Így aztán én is nyugodtabb vagyok, hiszen az állandó nyüszítése miatt rohantam, ingerült, feszült voltam, olyan sürgetően hatott rám. Most is tudom, hogy várja a jussát, de legalább békésebb üzemmódban.

Egyszóval, egy kívülállónak ez nem tűnik olyan nagy dolognak, nekem hatalmas. Főleg, hogy Zitával többet vártam erre a fordulatra, mint a két naggyal, és türelmetlenebbül is vártam, mint a két naggyal. J Ahhoz, hogy 100%-osan stabil legyen, még el kell telni egy-két hétnek, de ez már így is szuper.