Ez mind-mind Csilla, és még folytathatnám a sort, de felesleges, ebből kiderült, mit akarok mondani: Csillánál dúl a hisztikorszak. Vegyesen "némi" dacolással is. Nem nagyon szoktam erről írni, mert általában annyira lefáraszt a tömérdek hiszti, hogy nincs erőm írni, :-P meg sokszor arra gondolok, minek erre egyáltalán emlékezni, de most úgy gondoltam, mégis ejtek róla néhány szót. Főleg azért, hogy ha Zitánál ehhez a korszakhoz érünk, akkor visszaolvasva megnyugodjak, hogy Csilla is ilyen volt, és majd elmúlik (megjegyezném, Kinga is ilyen volt, és elmúlt), illetve, hogy némi mosollyal emlékezzünk erre az igencsak kimerítő időszakra. Legalábbis remélem, hogy az idő megszépíti, mert egyelőre sok pozitívat nem látok benne. Nem szoktam túlreagálni a hisztikorszakot, mert tudom, hogy ez van, túl kell élni, de ez nem jelenti azt, hogy általában jól is viselem. Irigylem azokat, akik irdatlan nagy türelemmel, higgadtsággal, kifogyhatatlan elterelő műveletekkel könnyen küzdik le a nehéz pillanatokat. Én is tudok ilyen lenni, mert muszáj is, de rengeteg eset van, amikor elvesztem a türelmem.
Ilyen eset volt a mai is. El kellett vigyem Zitát a védőnőhöz, egyéves státuszvizsgálatra /zárójelben megjegyzem, volt egy alaphangulatom a sikertelen úszás miatt, plusz rém feleslegesenek véltem a dolgot, mert múlt héten csütörtökön látta az orvos Zitát a köhögés miatt, így meg is ejtette a státuszvizsgálatot (orvoshoz Verőcére járunk, a védőnő helyi, tehát véletlenül sem lehet egy helyben megoldani, gyerekorvos nincs is a faluban). A védőnő persze ugyanazokat az adatokat mérte, amit sejtettem előre, ezért pokoli nagy kedvvel öltöztettem Zitát, hogy elgyalogoljak vele az orkánszerű szélben. Na, mindegy./. Úgy volt, hogy egyedül megyek Zitával, ha Niki itt van, miért cipeljem Csillát is. ezt ő nem így gondolta, jönni akart ő is. Hát, jó, de kértem, hogy akkor gyorsan öltözzön, mert sietünk. innentől kezdve MINDEN EGYES ruhadarabnál (szinte) levágott kisebb-nagyobb hisztit. Nem akart zoknit húzni, úgy kellett győzködni, hogy nem lehet már mezítláb felhúzni a cipőt. :-S Mikor végre választott egyet (ha mi választunk azt tutivisítással utasítja el), és felhúztuk, visított, hogy nem jól van, ő lehúzza. Ezzel elszórakoztunk egy ideig, lévén Niki is ott volt, ketten próbáltunk beszélni a fejével. Jött a pulóver, amihez szintén nem volt kedve, de valahogy felkerült, azt már jobban megszokta, hogy kell. Na, de a cipő! Egy zártabb sportcipőt akartam ráadni a hideg miatt, ami nem tetszett neki. Újabb győzködések után valahogy felhúztuk, mire nyomban elkezdett visítani, hogy nyom, szorít, nem tetszik, levette. Ekkor mondtam, hogy maradjon itthon Nikivel, nem muszáj jönni, elindultam kifelé. Zita persze már készen volt szinte, ő sem tűrte túl jól a meleg kabátot és sapkát. Csilla viszont rázendített, hogy jönni akar. Jó, de akkor legyen már rajta cipő! Lett valahogy, minden részletre nem emlékszem, de akkor még jött a kabát. Kingától örökölt kabát, szép rózsaszín, igényes, vékonyabb bélelt kabát, amit eddig Csilla nem hordott, mert nem volt rá szükség, de most eljött ennek is az ideje. A másik-többet hotdott-vékony dzsekije nem volt most megfelelő, pedig még ezt sem szereti felhúzni. Sírt, visított, hogy ő nem húzza fel, hogy az csúnya éssatöbbi. Jöttek újabb győzködések, azt hiszem, ekkor Niki egyedül próbálkozott, mert én már kivittem Zitát a babakocsiba, nehogy rásüljön a ruha. nem nagyon sikerült a csatát megnyernünk, csak túlélnünk, de felkerült a kabát. Sapkáról már persze hallani sem akart. megjártuk az utat kapucnival a fején, de biztos voltam benne, hogy legközelebb nem jöhet anélkül.
ez volt egy szimpla öltözetés kálváriája, aminél már tényleg kezdtem azt érezni, hogy megrázom, ráhúzom a ruhát, és indulunk. Remélem, hogy az öltözködébe, a több ruhába majd szépen belenyugszik, mert most már mindig kell kabát, neki is meg kell ezt szokni.
ettől függetlenül Csilla alapvetően is ilyen mostanában. Semmi nem teszik neki, variál, visít, ha nem tetszik, netalán éktelenül ordítani kezd, pedig lehet, hogy csak inni kér. Pokoli sok türelem kell most hozzá, ami, mint tudjuk, véges forrássú, legalábbis nálam biztos. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni nagy általánosságban, de túl kell élni. az egyik legjobb megoldás (lenne), ha mindig lenne itt valaki, aki a kényes szituációkban, amikor én kezdek merülni, felvált engem, és folytatja a gyermekkel a tárgyalásokat. Ezzel el lehetne érni, hogy kiabálás, sírás nélkül jöjjünk ki a konfliktusból, mert ez lenne a lényeg. Hogy a gyerek ne érzékelje, hogy ezzel felidegesít, mert ez olaj a tűzre. Mindig akkor kiszállni kicsit, amikor még higgadt vagyok, hogy egy szusszanás után folytassam, és a másik segítő szusszanjon. Sajnos, ez az , amit nehéz megvalósítani, a nap nagy részében nincs felmentő ember. Ezért történhetett meg, hogy mostanában, ha Csilláról beszélünk, folyton ezt említem elsőnek, hogy milyen nehéz vele. És ez nem annyira jó. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy talán ő rajta mosolygunk a legtöbbet hármójuk közül, ő van abban korban, amikor beszélni tanul, és olyanokat mond, hogy azon nevetni kell. És még rengeteg aranyosat csinál, csak hogy a táncprodukcióit említesem. J Nem lenne szabad hagyni, hogy ezek a pillanatok emléke elnyomás alá kerüljenek! Tudom jól, hogy nehéz most Csillának. Hogy ezekkel az „akciókkal” csak üzen, hogy valamit szeretne, valami nem jó, csak próbáljuk meg kitalálni, mi az. Mi pedig igyekszünk, nagyon, hogy minél jobban jöjjünk ki ebből a korszakból. Ha pedig mégis kiabálásra kerül a sor, beletörődöm, de törekszem, hogy minél kevesebb legyen belőle. Ettől több nem megy, hiszen én is ember vagyok, rengeteg korláttal, hibával, hiányossággal.
Ezek ismeretében nem meglepő, ha azt írom, az az egyik legnagyobb segítség mostanában, ha valaki besegít Csilla lefoglalásába, ellátásába. nekem ilyenkor jut időm az említett szusszanásra, mert ez mindenképpen kell, hogy utána ismét megerősödve „induljak csatába”. Nem sokan vannak, akik ezen a téren bevethetők, de nekik nagyon köszönöm! Előbb-uóbb csak enyhülnek a „tünetek”, megszelidül, lecsendesül, egyszerűbb lesz Csillával a mindennapi élet. ÉS akkora talán elég erősek leszünk, hogy Zitával is végigcsináljuk ugyanezt… J





