10 éve

Ma van 10 éve, hogy nincs anyukám...3-kor írom ezt a bejegyzést, kb. fél ötkor lesz pontosan 10 éve már, hogy életem legborzasztóbb délutánját éltem át...még most is emlékszem, percre pontosan...nem lehet kitörölni.

Pár perc alatt megtörtént, vásároltunk az öcsémnek ajándékot, majd hazaindultunk. Már éppen gurultunk a mélygarázsban az autóval, amikor annyi mondott, hogy "Jaj, szédülök!" és soha többé nem hallottam többé semmit... Ezek voltak az utolsó szavak. Utólag kiderült, hogy szívinfarktust kapott, mire kijöttek a rohammentők, már nem tudták újraéleszteni. végignéztem a küzdelmet, jeges szívvel néztem Őt, és azt hittem, egy filmjelenet része vagyok, és az a gép mindjárt elkezd pityegni, és Ő kinyitja a szemeit. De ez a valóság volt. A mentőorvos egy idő után csak ingatta a fejét, és abbahagyták a küzdelmet. Járókelők mentek el mellettünk, dermedten néztek minket, majd továbbmentek, ajándékot vásárolni...még akkor sem fogtam fel, hogy ez velem történik. hiszen fél órával előtte karácsonyi ajándékot vásároltunk, fél órával később pedig kérték, hogy vegyem le az ékszereit, mert elvinnék...

azt hittem akkor, hogy 10 év múlva jobban fogom viselni ezeket a gondolatokat, de nem. Most is könnybelábad a szemem, és nem értem. Mit vétettünk mi, hogy 46 évesen elvették tőlünk? Sokat nem lehet ezen változtatni, csak együttélni a történtekkel. De az biztos nem véletlen, hogy én ott voltam vele, utólag "örülök", hogy nem egyedül volt, hanem legalább az utolsó pillanataiban valaki olyan ölelte, aki nagyon szerette. enyhe vigasz, persze.

Ez egy évtizeddel később sem könnyebb, mint 2001 decemberében. Kedves anyukám, nagyon hiányzol!!!

Temetés és szülinap

Pénteken délután búcsút vettünk Jani keresztapukájától a romhányi temetőben.

Egész héten feszült voltam és szomorú, a veszteség miatt is és amiatt is, hogy nem tudtam, hogyan tudunk részt venni az egész búcsúztatón. Mivel Zsófi azt mondta, hogy viszi a gyerekeket is (hogy ők is jobban megértsék, mi miért történik, végül az egyéves Zekőre valaki mégis vigyázott, mert ő talán nehezen bírta volna az egészet), ezért én is úgy döntöttem, hogy jönnek a lányok is. Kinga amúgy is rengeteget kérdezett arról, hogy mi történt, jobbnak láttam elvinni, így utólag nem volt rossz döntés.

Előtte viszont nem tudtam, hogy fognak viselkedni, úgyhogy drukkoltam. Drukkoltam, hogy hogyan és mikor fogom Zitát altatni, tartottam tőle, hogy nem alussza ki magát, és nyűgös lesz, bár akkor is még ott a lehetőség, hogy kint sétálok vele, tőle abszolút nem elvárható, hogy egy ilyet végigüljön (bár, utólag tudom már, hogy nem volt hosszú a szertartás sem a templomban, sem a sírhelynél). Nem volt még e téren tapasztalatom, no, de nem is akarok sokat gyűjteni a közeljövőben.

Zita valami csoda folytán elaludt negyed 11-kor délelőtt, mintegy megérezve aggodalmamat a délutáni alvást illetően, ami végülis nem csoda, hiszen Csilla kivételesen már fél hatkor felébresztett minket. Örültem neki, hogy magától akart aludni menni, ezzel az ő délutáni alvása megoldódott. Délig aludt, a két órai kezdetű temetésre éppen jókedélyű volt.

A szertartást Csilla és Kinga jól bírták, Kinga egy fokkal jobban, mint Csilla, de ez érthető. Zitával elkövettem azt a hibát, hogy beültünk a templomba, mikor megérkeztünk, és mire a pap beért és elkezdődött a szertartás, megunta. Innentől kezdve mi a kapuból figyeltük az eseményeket, aminek következtében én nem sokat hallottam, de senki nem kért emiatt számon.

Az egész temetésben engem a közeli hozzátartozók mérhetetlen fájdalma rázott meg legjobban, rossz volt látni, hogy akiket nagyon szeretek, sírnak. Annyira szerettem volna csak egy kicsit átvenni a fájdalmukból, de tudom jól, hogy ezt nem lehet, magam is megtapasztaltam már. Azzal is segítettünk legalább valamit, hogy ott voltunk, puszta jelenlétünkkel tartottuk bennük a lelket.

Ezzel kapcsolatos a következő dolog is: nagyon meglepett, hogy rengetegen voltak a temetésen, pedig Gyuszi nem volt úgymond "híres" ember a faluban, de sokan ismerték több évtized ottélés után. A rokonok viszonylag kis számát tették ki a gyászoló embereknek, a "maradék" merő tiszteletből és szeretetből volt ott. Volt olyan, akit én is ismertem, csodálkoztam, hogy ő is eljött, erre kiderült, hogy Jani unokatestvérének osztálytársa volt, de az is lehet, hogy Jani miatt is részt vett a temetésen. Merő tiszteletből, együttérzésből. Vannak hátrányai a falun élésnek, a mindenki-tud-mindenről effektus nekem nem mindig jön be és idegen is egyelőre (nem tudom, hogy valaha megszokom-e), de sokszor nagyobb az összetartó erő az emberekben, mint a nagyvárosokban. Jól esett, hogy másnak is jelentett valamit, valakit a mi szerettünk, és ezt ki is fejezték.

A temetés után következett még egy rokoni találkozó, beszélgetés, emlékezés néhány falat és korty társaságában. Ha az asztalt nézzük, fel sem tűnik, hogy temetés utánra készült, inkább egy szülinapra:

A gyerekek nem nagyon érzékelték, hogy ez most más összejövetel, ők önfeledten játszottak, de ez így is volt jól. Kinga és Zorka Kinga táskájának tartalmát böngészik át, mert Kinga táskája mindig jön velünk mindenhova, amolyan igazi csajos módon:

Majd' az összes gyereket a sarokban felhalmozott sóder vonzotta a legjobban. Mikor máskor, ha nem tetőtől talpig ünneplőben? :) De persze senki nem haragudott. A képen Zita és Csilla lakkos-ünneplős cipős sódermászásban (megjegyzem, Csillának volt játszós cipője tartalékban, de elutasította, mert az kevésbé csini...):

És, Zita Tücsi cica bűvöletében:

Másnap délután ismét összegyűltünk, ezúttal anyósoméknál, hogy anyósom élettársát, Lacit felköszöntsük szülinapja alkalmából. Mi nagyon nem is készültünk még ajándékkal sem, annyira nem tudtam, hogy a történések fényében lesz-e egyáltalán valami. És lett. Nem nagy családi dínom-dánom, az nyilván nem, de egy torta, jókívánságok, vidámabb és szomorkásabb beszélgetések azért csak sikeredtek. Ez most ilyen lett. Nagyon sajnálom, nagyon-nagyon. Azt hiszem viszont, hogy Jani keresztapukája lett volna a legjobban kiakadva, hogy miatta elhalasztanánk egy családi eseményt, annyira szerény, csendes, mások érdekeit abszolút előtérbe helyező ember volt.

Egyetlen családi összejövetel sem lesz már nélküle olyan mint régen. Ebben biztos vagyok. Csak remélni tudom, hogy hiányát a hónapok során valahogy megszokjuk, az érzéssel együtt tudunk élni.

Egy szomorú hét

Sanyi tragikus halála után még fel sem ocsúdtunk, amikor sorra kapjuk a rossz híreket.

Jani egy nagyon kedves barátja, akin keresztül Sanyit is megismertük, szívinfarktust kapott, de hála istennek még időben észrevették, műtötték, és úgy tűnik, már jól van. Már Sanyi halála estéjén is rosszul érezte magát, a másnapi tragikus hírek nem sokat javítottak a helyzeten, ekkor ment orvoshoz, aki észrevette, hogy nagy gond van, és sikerült közbelépni. Hála istennek, nagy megkönnyebbülés ez nekünk!

Ami viszont megrendített minket: Jani keresztapukája pár órája itt hagyott minket. Most kaptuk a hírt.

Ő már betegeskedett hónapok óta, de komolyabban tavaly év végén romlott az állapota. Többször volt kórházban, műteni kellett volna a szívét, de már annyira gyenge volt, hogy nem lehetett segíteni, nem bírta volna ki a műtétet. Tegnap ismét hazahozták egy hosszabb kórházi tartózkodás után, mert már nem igazán tudtak mit kezdeni vele, ha lehet így fogalmazni. Nem nagyon tudott magáról, anyósomtól tudom csak, hogy nagyon gyenge volt már.

És most itt is hagyott minket.

Egyelőre próbálom ezt is felfogni, Jani átment hozzájuk. Nekem meg inkább csak kattog az agyam, hogyan segíthetnék Gizusnak, a feleségének, Hanninak és Zsófinak, két lányának, és még inkább 3 kicsi unokájának, Zorkának, Zalánnak, aki nagyon papa-függő, állandóan kereste nagyapját, mikor ő kórházban volt, és kis keresztfiamnak, akinek a 2-án esedékes 1. szülinapját sem érte meg.

Nem volt már fiatal, de idős sem, talán még egy tavalyi műtéttel lehetett volna javítani a helyzetén, de ő nem akarta. most viszont a családja rettentően szomorú.

Szomorkodunk, sírunk és búcsúzunk továbbra is. Ez nem a mi hetünk.

A baleset okai

A tegnapi szörnyű balesettel kapcsolatban találtam ma ezt a cikket az Indexen. Katt IDE.

Eddig is magam alatt voltam az egésztől, tegnap csak kóvályogva léteztem, értetlenül álltam az eset előtt, hogy valaki hogy tud így elnézni valamit. És most itt vannak az okok.

De édes Istenem, EZÉRT MIÉRT KELL VALAKI MÁSNAK IS MEGHALNIA????? A nagybetű most a kétségbeesett kiabálást hivatott szimbolizálni.

Miért kell három gyermeknek árvává válnia és egy erős, temperamantumos, vidám asszonynak esténként egyedül ülnie otthon???? Tönkretenni az ő életüket is???

Nem értem, és nem is fogom, soha.

És azt hiszem, kisebb szikla gördül le este a szívemről, ha Jani hazaért.

Sanyi :(

Jani hívott az imént, hogy hallottam-e a rádióban, hogy Sanyi az M3-ason balesetet szenvedett és meghalt. Arnóth Sándor fideszes képviselő és Püspökladány polgármestere, de ebben a pillanatban a poziciója, politikai hovatartozása és posztja érdekel a legkevésbbé.

Ismertük őt, noha én nem sokszor találkoztam vele, de ismerjük a családját is, és nem utolsó sorban soha nem felejtjük el neki, hogy pár éve nagy-nagy szívességet tett nekünk. Most azonban inkább a történésen vagyok ledöbbenve, az emberi oldala miatt, az egész váratlan mivolta miatt.

A politikai része most, ahogy írtam, nem izgat. Hogy milyen politikus volt általában, hogy hogy ítélték meg. Most nem. A feleségére gondolok, aki egy remek asszony (szerintem), két egyetemista és egy 15 éves gyermekére. Milyen borzasztó lehet most nekik? tudom, hogy nap mint nap történnek hasonló tragédiák (sajnos, sajnos), csak most ez közelről érint.

Ártatlanok voltak (a sofőrje is meghalt-és úgy tudom, a balesetet okozó is, persze ő nem ártatlanul), csak mert valaki nem figyelt, és a lehajtónál felment az autópályára! Édes istenem, fel sem bírom fogni. Ennyi kell és kész. egy rossz döntés, és családok lesznek csonkák.

Kívánom, hogy a családjának legyen sok-sok ereje mindezt a sok borzalmat átvészelni, nem lesz könnyű.

Az én Janimnak meg itt üzenem, aki naponta legalább 150km-t vezet a 2/A-n, hogy nagyon vigyázzon magára, legalább ő ne csináljon hülyeséget! És remélem, megérti, miért aggódok minden nap érte és miért lélegzek fel, amikor esténként hallom az autót begördülni az utcánkba! Mert olyan könnyen történik baj, és nem is neki kell hibázni ehhez... A mai naptól kezdve ezerszer jobban fogom őt is félteni. Talán emiatt is rémített meg ez a hír: az ilyen esetek bárkivel megtörténnek, nem válogat a sors, és ez ijesztő, szívet ledermesztő érzés, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.

No, ez most egy szomorú és kicsit rendezetlen bejegyzés lett, de én is kicsit zaklatott vagyok még. Megpróbálom összeszedni magam, és dolgomra menni. Tegnap pocsék napom volt, azt hittem a mai jobb lesz, de már tudom, hogy tegnap a nyűgök ellenére is szép napom volt. :(

Álomépítők

Az imént néztük meg a Viasat3-on az Álomépítők egyik részét felvételről, mivel ismerős is felbukkant benne. ez egy olyan műsor, amikor (általában rászoruló embereknek, legalábbis ebben a részben emiatt volt), felújítanak egy házat, lakást.

Most éppen egy 15 éves leukémiás fiúnak és családjának építettek lényegében egy teljesen új házat, mivel a régi romos volt. Párhuzamosan mutatták az építkezés fázisait és az éppen kórházban lévő kisfiú sorsát, mikor milyen kezelést kap (csontvelőátültetés). A csontvelőátültetés sikeres volt, de utána kétszer is intenzívre került a fiú, mert leállt a veséje, vírusfertőzést kapott.

Eközben a ház elkészült, gyönyörű, könnyűszerkezetes ház lett, külön steril szobával és ahhoz tartozó külön fürdővel, direkt a fiúnak. A fiú nem lehetett ott az átadáson, mert intenzíven volt, kómában, leállt vesékkel. a család sem igazán tudta átadni magát az örömnek, hiszen nem volt ott az egyik leginkább érdekelt családtag.

Az átadás utáni 3. napon a kisfiú meghalt.

Ez borzasztó lehet. Ott a vadonatúj ház, és a gyermeket elvesztették, több hónap küzdelem, kórházi tartózkodás és szenvedés után.

Megint magamba néztem egy pillanatra. Rengeteg problémánk van, de ezek fényében a miénk semmi az övékhez képest...

Szülinap

Tegnap volt a szülinapom. A 31. Ami annyira nem lényeges, mármint az évszám, de azért megemlítem. Én szeretem a szülinapom, akárki akárhogy is van ezzel a témával, no, nem mert ilyenkor dőlnek az ajándékok (bár idén igazán klassz és hasznos ajándékot kaptam, egy gőztisztítót-Hella, megy majd az élménybeszámoló! :-D) vagy agyba-főbe tortázni akarnék, hanem valahogy jó lenne, ha az ez egy nap az évben kicsit különlegesebb lenne. Ezt sem tudom megmagyarázni, hogy miért, mert tulajdonképpen mindegy, ha egy nap spontán jól sikerül és éppen a szülinap nem, de mindegy is.

A tegnapi szülinapom végül is nem lett egy hú de szenzációs nap, de azért leírom, hogy ha továbbiak jobban sikerülnek, legyen összehasonlítási alapom. :)

azzal kezdődött reggel, hogy el akartam menni hajat mosni, mégiscsak ünnepelt vagyok, érezzem magam kicsit rendben. Aztán addig húztam a dolgot, hogy majd mindjárt, csak reggelizünk, csak még kisütöm az ebédet, úgyis olajszagú lenne a hajam, hogy végül este fél 10-kor már szép tisztán ragyogott is a "búrám". :-)

Kicsit reménykedtem, hogy a mai napra látogatóba bejelentkező öcsém kicsit hamarabb érkezik valami csoda folytán az előre beharangozott déli egy óránál, hogy akkor talán elmennénk valahova kirándulni, de amikor reggel észrevettem a mobilomon, hogy hajnali 3-kor küldött nekem egy üzenetet Normafáról, akkor már tudtam, hogy marad az egyes érkezés. :)

Mivel ünnep van, és ilyenkor szabad kicsit macerásabb kaját is bevállalni, és mert én imádom a rántott sajtot, és mert csütörtökön találtunk egy rúd Medve rántanivaló sajtot a Metroban, tudtam már, hogy ma az lesz sült krumplival és tartármártással. No, és előtte fagyasztóból kivett füstölt sonka levéből főzött krumplileves (ez elég hétköznapi leves, de végül tesóm a levest és a tartármártást értékelte a legjobban, :-D de a többivel sem volt gond). Neki is álltam szeletelni a sajtot, de az elkezdett darabokra törni. Nem vitás, mennyire szentségeltem, magam előtt láttam az ünnepi ebéd kudarcát, mivel nem tudtam hirtelen, mi mást dobhatnék össze, húst sem vettem ki a fagyasztóból. Jani már mosolyogva jött a konyhába, látva puffogásomat, és viccesen megkérdezte, hogy "Hozzak valami pótlást a Szepiből?" :) Mondtam, nem, én EZT a sajtot akarom. Erre ő nyugalomra intett és pillanatok alatt kitalálta a sajt vágásának módját, így lettek szép sajtszeletek, amiket be is paníroztam. Utána ő persze nem győzte viccesen mondogatni, hogy az ebéd majdnem hogy az ő érdeme. Kétségtelen, hogy nagyban hozzájárult az ebéd sikeréhez. :)

Már végeztem a panírozással, elkezdtem az olajat melegíteni két serpenyőben a sült krumplinak és a sajtnak, amikor Jani mondja, hogy kimegy, megnézni a kicsi cicánkat. A kicsi Tekla, aki augusztus elején került udvarunkba, és csak azért fogadtuk be, mert pont akkor ütötték el a Jázmin cicát, szombat óta gyanús volt. Nem jött egyből enni, ha jött is, nagyon nehezen húzta fel magát a lépcsőn, nyávogás helyett csak nyekergett, gondoltuk, beteg, és elhatároztuk, hogy hétfőn hívjuk az állatorvost. Jani szombaton fejezte be a telkünkön a macskiknak szánt full-extrás házat (még tüdőgyulladással is kint hegeszette a kis házikót), Tekla egyből el is foglalta, de gyanús volt, hogy a másik kettő nem hajlandó bemenni, vagy maximum az ajtóban feküdtek le. Ebből is világos volt, hogy a kicsinek baja van, kerüli a másik kettő, pedig előtte többször aludtak együtt is összebújva. No, szóval, Jani kiment, hogy megnézze, mert a reggeli etetésnél sem jött, mikor benéztem a házikóba, nagyon lassan nézett csak fel, olyan fura volt, éreztem a bajt a levegőben, csak nem tudtam megfogalmazni.

Jani azzal jött vissza, hogy a cica meghalt.

Hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak. A melegedő olaj mellől kirohantam, és én is láttam szegény cicust élettelenül feküdni a házban. Szegénykém beköltözött egy éjszakára meghalni. Kinga kijött velem, zokogott, alig tudtam megnyugtatni (nem is tudtam), Jani pedig hátra vitte a kertbe a másik mellé eltemetni.

Nekem be kellett menni, mert az olaj forró volt, Zita a fürdőben az apja után ordított, egyedül Csilla eszmélt lassan, hogy mi is történt.

Szomorúan kisütöttem a sajtot, miközben magamat vádoltam, hogy miért nem hívtam hamarabb orvost. Ez a cica, mióta itt van, elég ványadtkának tűnt, de betegség konkrétan nem látszott rajta. Reméltem, hogy majd szépen hízik ,erősödik és akkor alakul a külseje is, de csak kicsit lett jobb. Valószínűleg már akkor is lehetett valami baja, mikor idekerült, talán emiatt is tehette itt ki valaki, ezt nem tudom. De akkor kézenfekvő volt, hogy befogadjuk, hiszen pont elvesztettünk egy cicát. Ráadásul a lányoknak is mutatni akartam, hogy azért, mert elsőre nem túl szép a cica, nem dobjuk az utcára, megpróbálunk segíteni neki. Kinga meg amúgy hamar megszerette. És amúgy szerintem nem is lett volna csúnya cica, ha rendesen kikerekedik. Most úgy érzem, hogy cserben hagytam, és ez nem hagy nyugodni. az viszont biztos, hogy újból kereshetek macskát Kingának, mert megint ő maradt macska nélkül .:(

Ilyen események előzték meg végül a nagy Ünnepi ebédet. Amit mi már elfogyasztottunk, mire Bali megjött, mert éhesek voltunk. Balázs érkezése után Zitát elvittem aludni, majd kisütöttem a sütit, aminek a tésztája időközben megkelt, és amit amúgy is hamarabb akartam megcsinálni, de nem úgy alakult a délelőtt, ahogy terveztük. Ettől függetlenül finom lett, Békaszájnak hívják a sütit, ami a hókifli és linzer keveréke, köröket kell szaggatni kelt tésztából, lekvárt, nutellát, diót tenni a közepükre (vagy bármi hasonló tölteléket), félbehajtani és így megsütni. Abból is látszik, hogy finom lett, hogy estére csak néhány darab maradt a sokból. :)

Zita ébredése után kimentünk a házunkhoz. augusztusban járt itt Bali utoljára, amióta nem történt semmi változás, csak a szakértői vizsgálat (amiről végre írhatok, és hamarosan meg is teszem, remélem). Azért körülnéztünk, majd a diósjenői Horgásztó felé jöttünk haza, hogy Balázs lássa azt is. Én még nem vezettem arrafelé, mert rossz az út, tele van alig észrevehető fekvőrendőrrel, de végülis teljesen jól átvittem az autót, rosszabbnak gondolatam előtte a dolgot.

visszaérve Szendehelyre Balázst kitettük a buszmegállóban, visszautazott Pestre. az, hogy eljött tegnap, az egyik legjobb dolog volt az amúgy döcögősre sikerült napban. :) És az ajándékoknak is nagyon örültünk, én már fel is avattam az új vázákat. :)

Mi még beugrottunk a főbérlőinkhez, azt nem mondom, hogy nyugodtan tudtunk beszélgetni, mert olyan elevenek voltak a lánykák (vagyis Jani azért beszélgetett, én meg figyeltem a csajokat). Este 7-kor aztán hazaindultunk, Zita is ordított, de csak otthon derült ki, hogy miért: éhes volt, egész egyszerűen, pedig csipegett előtte a vendégségben is, de nem volt elég. Míg mi Janival becuccoltunk, macskát etettünk, csendesen felmászott az etetőszékébe, elvett az asztalról egy sütit, és lenyugodva, békésen majszolni kezdte. Utána még kettőt. Olyan aranyos volt!

az este azért még tartogatott meglepetést: Zita ugyanis belelépett egy kutyakakiba a főbérlőink háza előtt, amitől a cipője, a nadrágja, a Jani nadrágja (nagyon) illetve a pulóvere olyan lett, úgyhogy este még elindult a mosógép, és még ma is mostam a balesetes ruhadarabokból. abban bízom csak, hogy ezek után valamiben bazi nagy szerencsénk lesz... Ránk férne. :)

Lánykákat ágyba dugtuk egy visítós körömvágásos menet után, eltéptem hajat mosni (lásd bejegyzés elején), és reménykedtem, hogy leírhatom a tegnap hatalmas és maradandó élményeit ;-), de Zitus felébredt, és akárhányszor ki akartam jönni tőle, mindig felébredt, így végül elaludtam vele fél 11 körül.

ezzel véget is 31. szülinapom krónikája. Végülis teljesen átlagos nap volt (nagyjából), és csak azért tűnt a szokottnál átlagosabbnak, mert többet vártam tőle. Ha előre belenyugszom, hogy nem lesz semmi különös, nem lett volna semmi gond. Együtt voltunk, ettünk (végül) finomat, itt volt Balázs, nem volt ezzel semmi gond, egyedül a cica-esetet hagytam volna ki.

A szakértői vizsgálat

Tegnap megvolt az igazságügyi szakértői vizsgálat, mint ahogy ezt a tegnapi bejegyzésemben beharangoztam. Kicsit gondban vagyok azonban, hogy mit írjak róla, ugyanis a kivitelezőnk mindössze 20 percre jelent meg, ő nem tudja, hogy pontosan mit, hogyan vizsgáltak meg, én meg nem szeretném, ha esetleg az én blogomon keresztül értesülne róla. Megvolt a lehetősége, hogy jelen legyen, neki megvolt az oka, hogy hiányzott, viszont én nem akarom őt informálni. Kb. szeptember közepére készül el a hivatalos végeredmény, összefoglaló, így akkor, amikor újfent mindenki megkapja hivatalosan az iratokat, akkor számolok be én is a konkrét problémákról.

Annyit azért el lehet árulni, hogy tényleg vannak komoly gondok, de semmi sem helyrehozhatatlan. Le voltam döbbenve, ahogy Jani mesélte, mik a hiányosságok (olyanok is, amiket mi sem sejtettünk), el sem hiszem, hogy néha ennyire alapvető dolgokat elmulasztottak. Illetve bizonyos eredményeket még meg kell várni, és akkor lehet ítéletet hirdetni, de néhány dolognál egyértelműen látszik a hiba. Egy konkrét példa, hogy ne beszéljek itt nagy általánosságokban, a fő falak kifelé dőlése. Téglaházaknál a falak felhúzása után kapnak a falak körben felül egy betonkoszorút, amiről már talán régebben írtam is. Talán azt is írtam, hogy én 8 éves koromban, mikor Lego házat építettem, ösztönösen összekapcsoltam a falak tetejét hosszabb elemekkel, mert látszott, hogy amúgy könnyen kidőlnének, mozognának. Nos, ez nagyban is így van, a ház falait össze kell kötni, kapcsolni. Ez gerendaházaknál is így van, csak nem betonkoszorút kap, hanem más technológiával csinálják, ami nem hiszem, hogy sokkal bonyolultabb, csak más. Nos, nálunk ez az összekapcsolás szépen kimaradt...így most a tető lényegében szétfelé nyomja a ház falait. nagyon elszomorító, hogy elméletileg egy jó hírnévvel rendelkező gerendaházas cég ennyire alapvető dolgokat sem csinált meg. Igazából ez évek múlva lett volna először probléma, amikor a házon meglátszanak ennek a nyomai, akkor viszont egyrészt kevésbé bizonyítható, hogy ki a felelős, másrészt lehet, hogy nehezebb javítani. Most még lehet, és nekünk ez a fontos! Az első reakció a ledöbbenés volt, a második, hogy javítható. Akkor lennénk igazán nagy bajban, ha végérvényesen rossz lenne minden. Igaz, hogy ez egy halom plusz pénz nekünk, ilyenkor az ember titokban tényleg elkeseredik, hogy miért pont ezekkel az emberekkel építettük a házat. Visszalépni azonban nem lehet, csak előre. Ez a helyzet, ezt kell megoldani, nincs mese.

Ennek megfelelően várjuk az eredményeket, és közben gondolkozunk, hogyan tovább.

In memoriam Jázmin cica

Ez volt az egyik első kép, ami június elején a legújabb családtagról készült:

Sajnos, több kép nem készül már róla, kicsi családtagunk nincs többé, mert este elütötte egy autó.

Koraeste kaptuk a telefont az egyik szomszédasszonytól (már eleve kongott a vészharang, hogy ő hív, mert nem szokott), azzal, "hogy van-e nekünk egy fehér alapon foltos cicánk...mert akkor rossz híre van". Május végén a főbérlőnk ugyanígy kezdte a telefonban, mikor utánunk telefonált a vörös cica halálhírével.

Pont odaértünk az ismerőshöz Diósjenőn, akihez igyekeztünk, köszöntünk neki, és fordultunk is vissza. És, igen, kicsi cica ott feküdt élettelenül a földön, az út közepén. Beszaladtam gumikesztyűért, egy régi pólóért, gyorsan letakartam, mert az egyik oldala csúnya volt, és hátravittem a kert végébe. Kinga zokogott (egész úton hazafelé, megint az ő cicája lett az áldozat), hiába erősködött, nem engedtem megnézni. Egyedül a pocakjánál takartam ki kicsit, ott megsimogatta még utoljára. Jani hozott is ásót, és eltemettük. Ha őszinte akarok lenni, én sem temettem még el soha cicát, és nem kicsit volt szomorú látni a gyönyörű kis szőröskét a fekete földben. Jani óvatosan tette rá a földet, hogy a rögök ne üssék meg nagyon...pedig már nem érzi (és Jani nincs is oda annyiért a cicákért, mégis)

Így esett, hogy egy klassz nap után, amikor is vendégül láttuk kolléganőmet, Anikót 3 gyermekével (egy éve nem láttuk egymást), és (szerintem) remek napunk volt (és amiről amúgy írni akartam), ilyen szomorúan térünk nyugovóra. Ezért most úgy illik, hogy néhány képpel felidézzem a pici cica két hónapos ittlétét.

Csilla a nagy Jázmin-nyúzó, rengeteget ciepelte, úgy kellett rimánkodni, hogy néha letegye, de a kis foltos jól tűrte:

Kinga készítette fotó:

A szürke Gyémánttal nagy barátságban voltak:

Nagyon szép volt:

A fekete Mózival is jól kijött egy idő után, íme:

Macska-pihi (balra fent az egy plüsskutya :-D-ezt is Kinga csinálta, vagy Csilla, nem tudom):

És most itt nyugszik lent, egy kis csokor begóniát kapott is a sírjára-cserépben már száradozott, hátha itt még kicsit erőre kap:

És a fő gyászolónk kis kedvence sírjánál:

ne legyen már több ilyen, jó? Hol lehet ezt kérvényezni??

Nagyon szomorú vagyok én is, ez tényleg kicsit különleges és szép macska volt, örültem, hogy hozzánk került. nagyon sajnálom Kingát is, ő már nehezen viseli, és tuti, hogy megint szereznünk kell neki új cicát. Ha letelik a gyászidő, most kértem én is időt. nekem is össze kell kicsit szedni magam, hogy újra apró cica nevelgetésébe kezdjek.

holnap pedig a fő program lesz elzarándokolni apró falunk apró virágüzletébe, és venni valamilyen virágot (Kinga rózsát szeretne) a kis cicus sírjára. Jani pedig fő harci feladatként megkapta, hogy csináljon kis keresztet a sírra. Mindennek meg kell adni a módját.

És ami szomorú, hogy Anikó legnagyobb kislánya ma szomorúan búcsúzott a cicától, nagyon megszerette ez alatt a szűk egy nap alatt. Megígértem Lillának, hogy Anikónak küldök emailben képeket róla. Megszakad a szívem, hogy már csak a régiekből tudok válogatni... :-((

Még kicsit a tűzesetről

Még egy-két apróság a ma délutáni tűzesetről, utána lezárom a témát. Mert az új infókkal kerek a történet.

Zita rengeteget aludt délután, bő négy órát, öt óra is elmúlt, mire felébredt. Mikor rendbetettem, kimentünk kicsit, hogy ő is fáradjon, levegőzzön, meg tudtam magamról, hogy muszáj látnom, mire jutott a szegény család az eltelt kis időben.

Át is sétáltunk az utcájukba, nem volt nehéz szóba elegyedni az emberekkel, volt ismerős anyuka is. Én is felajánlottam, ha szükség van rá, akkor hozzánk is pakolhatnak holmikat, hiszen a mi pincénkben is elférnek. A szerencsétlenül járt járt családfő nagyon hálás volt, úgy általában álmélkodott a falu összefogásán, és mondta, nem lesznek szégyenlősek bekopogni, ha szükség lesz rá. Hiszen nagy segítség nekik, hogy nem kell az ingóságokat addig cipelgetniük magukkal, amíg nem rendeződik a sorsuk.

kiderült, nem volt tetőtér beépítés, állati nagy szerencse folytán elég sok minden épen maradt a földszinten, de a tető teljesen a tűz martalékává vált. Nem tudni, mi okozta a tüzet, a nagypapa ment ki a ház elé dohányozni, mikor észrevette, hogy lángol a tető. Még szerencse, hogy észrevette, mielőtt ki tudja mi történik velük a földszinten. A tűzoltók is azt mondták, ha nem gyanakszanak a tulajok gyújtogatóra, valamilyen elektromos szikrával vagy meghibásodással zárják le az ügyet, megkímélve a tulajdonosokat a hosszas kivizsgálásoktól. Lesz még mit vizsgálni amúgy is.

A ház rendbehozható, igaz, nagy munka lesz, mert a tető mellett sok egyéb minden hibásodott, statikailag is át kell vizsgálni a házat, de a téglafalak állnak, úgy tűnik, tűrhetően bírták a tüzet. Ezzel szemben, ha kicsit más lett volna a szélirány, a mellette lévő könnyűszerkezetes ház pillanatok alatt romokba dőlhetett volna az átterjedő tűztől, a szomszédok most mondták, hogy rettenetesen forróak voltak a falak, a tető, nem sok hibádzott, hogy abban is kár keletkezzen. Ott is háromgyerekes család lakik. De nem történt még ennél is nagyobb baj, hála istennek, a szélirány végül kedvező lett, nem a szomszéd felé fújta a lángokat.

egyébként számomra nemcsak a képek, ahogy látom a pusztítást, hanem mellette a hangok is nagyon megmaradtak. Ahogy tucatjával csúsznak a cserepek, törnek, repülnek, volt darab, amit az úton valaki elkapott, annyira elrepült. Állítólag a tetőtéri ablakok is kirobbantak, de azok már nem voltak a helyükön, mikor mi kimentünk. A látvány mellett a zokogó családtagok, anyuka a földre rogyva, apuka, amint a 3 gyereket felváltva ölelgeti, higgadtan jár körbe, a ledöbbent, lefagyott nézelődők, hát, szóval, szomorú pillanatok. Estére már csak néhány ember jött-ment a családtagokon kívül, a szomszéd garázsa megtelt a család megmaradt bútoraival, elcsendesült minden, "csak" a ház teteje hiányzott, helyette elszenesedett gerendák maradványai meredtek az ég felé. 7 körül az eső is eleredt, ha hamarabb jön, talán segíti is az oltást, így viszont csak hátráltató tényező lett.

Viszont az utcánkban az egyik férfi felajánlotta a szülei halála után üresen maradt házukat albérlet gyanánt, így ideiglenes otthonuk is van. Talán még albérleti díjat sem kér tőlük. Legalábbis én nem tudnék kérni ilyen szituációban.

Én is megemésztettem már valamennyire a látottakat, remélem, szegény család is tud legalább kicsit aludni ezen az éjszakán. Valószínűleg megfázhattam a nagy szélben, míg kint voltunk, mert fojtogat a köhögés, emellett füstösek lettek a ruháink, de azt hiszem, ez a szegény család örülne, ha csak ennyi bajuk lenne. az utcánkban meg annyi autó járt pár óra leforgása alatt ,mint máskor egy héten összesen, mert innen átlátni a leégett házra, nem kell közvetlen közelről bámészkodni. volt ismerős itt, aki ezt is nehezményezte, hogy jönnek az emberek a más baján csámcsogni, de én nem érzek semmi rosszindulatú dolgot ebben. nem azért gyűlt össze a rengeteg ember, mert megörült, hogy végre "esemény" van a faluban, hanem csak, hogy lássák, nincs ebben semmi rendkívüli. Sokan tudnak róla, sokan is segíthetnek, nincs abban semmi rossz, ha a család tagjai közül valaki bemegy a boltba, és ha mást nem, együttérző szavakat kapnak, mert tudják, hogy most minden apróság számít.

Én meg csak remélem, hogy amíg itt lakunk, láthatjuk még, amint rendbeszedik a házat, és visszaköltözhet a család. Nagyon drukkolunk nekik, más egyebet már nem tudunk tenni.

Tűz a szomszéd utcában

Annyi mindenről kellene írnom mostanában, de valahogy a ház körüli teendő is sok, és most a blogot hanyagoltam. Pedig ott a debreceni utunk, ott a húsvét, Zita másfél éves "kulisszatitkairól" nem is beszélve. De majd. Mert megint történt valami, ami ledöbbentett, amit soha ezelőtt nem láttam.

Délután végignéztem, amint kb. 20 perc alatt teljesen leég egy családi ház teteje tetőtérrel együtt, valamint a földszint egy része is. Rémes látvány volt.

Először azt hittem, valamelyik faarc szomszéd éget valamit az udvarán. Bosszúsan hoztam be a száradó ruhákat a teraszról, ám amikor láttam a konyhaablakból, hogy milyen vastag, sötét a füst, már a szívem szorult össze. Ez nem lehet sima száraz gally égetés... Kimentünk az utcára, és akkor láttuk, hogy a velünk párhuzamos utcán, pont a mi házunkkal egy sorban lévő ház teteje lángokban áll. Ezen a képen már jelentősen leégett, mikor először láttam, a cserepek nagy része megvolt, akkor még a tűzoltók sem voltak kint:

Pillanatok alatt terjedt szét, repültek, csúsztak a cserepek, látszott, hogy ég az egyik garázs is. A tűzoltók kb. 15 perc alatt itt voltak Vácról, de addigra a tetőt nem lehetett megmenteni. Soha nem láttam tűzoltókat élesben dolgozni, de most annál inkább.

20 perc alatt így nézett ki a szerencsétlenül járt ház:

A fél falu idesereglett, eleinte csak nézni, aztán aki tudott segített. A házat egy öttagú család lakta/ja, éppen valami szülinap volt náluk, nem is tudom, mikor vették észre a tüzet, de szerencsére időben kijöttek, senkinek nem lett baja. A 3 gyerek közül kettő sírt, már tizenévesek ugyan, de látszott, hogy rendesen megrázta őket a dolog. Jó hogy. Az apa sorra vigasztalta őket, elég nyugodtnak látszott, volt lelkiereje képet is készíteni az égő házról. Az anya később érkezett, eleinte csak nézte, később a fűbe roskadva zokogott. Engem ez rázott meg a legjobban. Nyilván örültek, hogy nekik nem lett bajuk, de életük nagy műve vált semmivé percek alatt. Mikor már bemehettek a házba, elkezdték kihordani az épen maradt dolgokat, a szomszédok egyből felajánlották a segítségüket, garászból kipaterolták az autókat, oda és a házaikba hordták a megmaradt bútorokat, személyes holmikat. Mivel láttam, hogy dobozokat is visznek be, egy nővel megkérdeztük, kellenek-e még dobozok, mert az nekünk van bőven. Az egyik (valószínűleg rokon) nő rámnézett csúnyán, és annyit mondott, hogy "Ezt majd megbeszéljük később". Elhiszem, hogy rémes lelkiállapotban voltak, de azért észnél lehetett volna, hogy csak segíteni akarok. Tényleg semmivel nem tudtam, legalább ezzel. Ha ezzel pár dolgot a víz és korom elől meg lehet menteni, akkor miért ne? (Mi úgysem költözünk pár hónapig, van időnk újakat beszerezni. Sajnos.) Hazakullogtam, de pár perc múlva a hölgy, aki segített az illetékeseket az imént megkérdezni, jött sietve, hogy mégis kellene doboz, így természetesen vittünk néhányat, majd később nagy szemeteszsákokat. Nagyon szívderítő látvány volt, hogy sok szomszéd összefogva hordta a holmikat, segített,ahol tudott.

A szerencsétlenül járt család viszont egész jól összekapottan tette a dolgát, feltételezem, később lesz még sírás, a történtek feldolgozása során. annyit sikerült megtudni, hogy a tetőtérben gyulladt ki valami, nem lehet tudni mi, nem is tudom, hogy megtudják-e valaha, mert az leégett teljesen. valaki mondta, hogy van biztosításuk, tehát jobbak a kilátások a hogyantovább kérdésében, de nyilván akkor is szörnyű ezt így végignézni, megélni.

Én még mindig csak pislogok, próbálom megemészteni a látottakat. A tűzoltók között voltak ismerősök, akik mellékállásban ácsok is, az egyik srác pl. a tetőnket építette. Lehet, hogy még találkozunk vele tetőépítés kapcsán (mert már tuti, hogy szét kell szedni a tetőt a házunkon, és újracsinálni cakumpakli az egészet), ezt nem lehet tudni ki csinálja majd, de remélem, oltás kapcsán soha nem futunk össze!

emellett elég erős a szél, az sem volt veszélytelen az egyik szomszédos házra nézve, ami közel volt, ha kicsit rosszul jön ki a lépés, bizony, azt is elkapja. Locsolták is rendesen annak is a tetejét és falát, de akkora volt a hő, hogy száradt is meg egyből.

A lányok az imént mentek el anyósomhoz, megint megnézem, mi a helyzet, és már bizony láncfűrésszel el is takarították a tűzoltók az elszenesedett gerendákat. Nagyon szomorú. Én sírtam, engem nagyon megérint minden ilyen eset, pedig nem is ismertem a családot, talán látásból, messziről, ahogy szálltak autóba, ha mentek valahova.

Ez megint egy tanulságos eset volt számomunkra, a főbérlőnkkel is ezt beszélgettük az oltás nézése közben: hányszor bosszankodunk, hogy rosszak a gyerekek, hogy kiömlik egy pohár víz éssatöbbi? Ha belegondolunk, ezek sehol nincsenek ennek a családnak a problémájához képest. Persze nem lehet minden pillanatban erre figyelmeztetni magam, hogy ugyan, ne húzzam fel magam dolgokon, hiszen van, aki az otthonát veszíti el, vagy még rosszabb, de azért nem baj, ha néha eszünkbe jut. Ha ilyen pillanatom lesz, megnézem ezeket a képeket, és talán lehiggadok. Ehhez képest nekünk tényleg semmi problémánk nincs (no, jó, az építkezés kezd érdekes irányba menni, az már okot ad őszülésre, de nekünk azért még lesz házunk, itt meg éppen elpusztult egy)

Építkezés: csend honol

Egy ideje nem írtam kedvenc épülő házunkról. :-) No, nem mintha nem történne mindig valami, de konkrét értelemben az építkezés január vége óta áll. Az akkor fellelt hibák miatt leszedték mindenhol a lambériát illetve az osb-lap-gipszakarton borítást a belső falakról, de azóta építő munka nem történt.

Volt viszont egy halom műszaki ellenőrzés, vizsgálatok, hol, milyen hiba van. Sajnos, sok van, több belső fal állapota sem kielégítő, jelenlegi állás szerint a tetőt sem biztonságos, így, ha minden igaz, újra kell csinálni az egész tetőt. Hetek óta "íróasztal mögött" zajlanak az események, most dől el, hogyan tovább: ki épít mit és mikor. Legalábbis nagyon reméljük, hogy születik egyezség, ha nem, akkor más irányba indulunk. Ha konkrét lesz valami, akkor írok róla, sok még a függő kérdés. Egy a lényeg, az idegeinket őrli már az egész építkezés. Mostanában költöztünk volna, ehelyett ma azt sem tudjuk megmondani, mikor jön el ez a nap. Egyre több a feladat a projekttel kapcsolatban, Janit lót-fut, ügyet intéz, dolgozik, mi pedig itthon várjuk. Ő is fárad, én is fáradok, jó lett volna, ha már révbe értünk volna, de lehet, hogy még csaták is várnak ránk. Reméljük azonban, hogy talán elkerülhető a neheze. Mindenesetre most, ha eszembe jut a ház, akkor az eddigi türelmetlen várakozás helyett csak összeszorul a szívem, görcsbe ugrik a gyomrom, és csak azt kívánom, lennénk túl az egészen. De ettől gyorsabban nem lehet csinálni semmi, az utat most már végig kell járni, visszafordulni nem lehet.

Szombaton láttam megint a házat, mióta visszabontották a belső falakat, nem voltam hajlandó kimenni, látni megint a "pusztítást", hiszen már olyan rendezett volt előtte. Így néznek ki megint a falak, a kőzetgyapot szigetelés mindenhol, és csak remélni tudjuk, hogy egyszer csak visszakerül rájuk a megfelelő burkolat.

Csongor

Esküszöm, nem "hobbim", hogy újra ilyen témáról írjak. Azt hiszem, SENKI nem tehet róla, hogy mégis muszáj.

Múlt vasárnap este óta teljes ledöbbenésben vagyok, mióta Enci telefonált. Ritkán tudunk egymással telefonálni, most is kicsit fura volt, de mikor előre felköszöntött névnapom alkalmából, rájöttem, miért hív. Azért továbbra is fura volt, mert inkább sms-ben intézzük ezeket a dolgokat, nehéz nyugodt telefonbeszélgetéseket összehozni. Gyanúm igazolódott, hogy nemcsak névnapi köszöntőről van szó, hanem többről. Rögtön folytatta is, hogy péntek hajnalban kórházba került (itt leültem egy székre), mert görcsölni kezdett a hasa, a kórházban pedig kiderült, hogy levált a méhlepény, úgy, hogy a pici babának nem maradt esélye életben maradni.

Elvesztették a 33 hetes Csongor babájukat.

Enikőt sürgősségi császárral megműtötték, hogy legalább a méhét megmentsék, reménysugarat hagyva ezzel egy következő babára. Tele volt a méhe vérrel, a zárt méhszáj miatt semmi nem tudott távozni. Szerencsére a műtét végül rendben lezajott, már amennyira ez “rendes” császárnak számít. L

De baba nincs, és ez iszonyatos. Én, aki baráti szinten vagyok érintett, naponta többször elpityeredek, úgyhogy ők nem is tudom, hogy tudják ezt átvészelni.

Enci szomorú hangon ugyan, de nyugodtan beszélt a telefonban, de sejtem, hogy sok-sok nehéz nap, hét, hónap van előttük. Csongor a második kisfiuk lett volna, Kristóf most lesz nemsokára kétéves. Enikő azt mondta, hogy ezt csak erős hittel lehet kibírni, hogy valamilyen okkal történt mindez. Az ember alapból olyan, hogy keresi mindennek az okát. Nem lehet tudni, pontosan miért történt mindez. Orvosi szempontból nem kellett volna megtörténnie: sem a viszonylag kis korkülönbség a két gyermek között, sem az előző császár nem magyarázza a leválást (nekem 3 császárom volt, kis korkülönbségekkel, mégsem történt semmi, és általában nem is szokott). ráadásul éjszaka történt, amikor Enci amúgy sem emelhette meg magát, nem történt külső behatás, mint pl. kisfia rúgása, stb. Úgyhogy erre nincs magyarázat. Talán még nehezebb az egészet felfogni. Ha az embert tragédia éri, “szeret” valakit, valamit okolni, tudni mi miért történt, és most nem lehet.

Napokon belül eltemetik a pici fiút, mivel úgy döntöttek, hogy így lesz jó. tudni hol van, méltóan elbúcsúzni tőle, hiszen éppolyan kisfiuk volt, mint Kristóf. Életük része volt, ennek így kell lenni. Meg nem nézik, azt mondták, az élő, 3D-s kép maradjon meg örökre bennük.

Ezután sok nehéz hónap vár rájuk, de én hiszem, hogy át fogják vészelni, remélem, hogy mihamarabb eljön némi enyhülés, és lassacskán pozitívan, optimistán nézhetnek a jövőbe, és majdan egy újabb baba elé.

Enci, Árpi, mint ahogy az emailemben is, itt is kívánok nektek rengeteg erőt, kitartást, sok lelki és egyéb támaszt, segítséget a családtól, barátoktól!

Nem tudok többet írni, nem látom a billentyűzetet…