Akik által anya vagyok

Tudom, hogy elvileg ez az én napom, de mégis, ha ők nem lennének, ma én sem ünnepelnék. :) Így a poszt róluk szól, röviden, képekben.

Együtt, hárman:

Neki köszönhetem, hogy van LEGKISEBB lányom:
Neki köszönhetem, hogy van LEGNAGYOBB lányom:
ÉS neki köszönhetem, hogy KÖZÉPSŐ lányom is van:
Mert én ilyen szerencsés vagyok, bizony! :) És szerencsés vagyok, hogy olyan klassz apukájuk van, aki mindezt lehetővé tette. ;-) :-) Csak ő róla nem készült most kép.

A pólókért pedig külön köszönet Zsófiéknak, akik tegnap megajándékozták mindhárom hölgyet egy-egy gyönyörű pólóval a nagy összcsaládi névnapozás keretében. Imádnak benne lenni, én meg csak gyönyörködöm bennük. Mindháromban. :-)

A "feladós" poszt-újragondolva

kipuffogtam magam, azt hiszem jót tett. vagy az, hogy ebédeltünk, Zita elaludt, kicsit lecsendesült minden. Kicsit összeszedtem magam. Már nem is tűnik az egész olyan vészesnek.

Ahogy ott ebédeltek a lányok (mirelit pizzát, lévén igen gázosra sikeredett a délelőtt, de történelmi eseményként elkönyvelhetek egy sikert, mégpedig, hogy Csilla is evett a paradicsomos alapú pizzából, pedig eddig csak tejfölös alapút evett meg, de arról sem tudta, hogy az tejföl, csak "sajt", mert ha tudta volna, nem ette volna meg), néztem őket, és tiszta bolondnak éreztem magam. hiszen itt van nekem ez a három gyönyörű lányka, együtt vagyunk, az apukájuk most is értünk gürizik, mit akadok itt ki, hogy néhány porcica "futkos" körülöttünk? Meg hogy nem is igazán lesz sütink idén, mi van akkor? PErsze azt eddig is tudtam, hogy a karácsony nem attól karácsony, hogy 120féle sütit legyártunk, 5fogásos étkeket kreálunk, de azért jó (lenne) kicsit alkotni. De ha nem sikerül, akkor mi van?

komolyan, én kicsit bolond vagyok. megártott nekem a tél, sötétség és bezártság (de már hosszabbodnak a nappalok, ha egy-egy percet is, de túlvagyunk a leghosszabb éjszakán!).

Persze ezt is ki lehet magyarázni, hiszen évek óta felemásra sikerül a karácsonyunk (talán a 3 évvel ezelőtti viszonylag rendezett volt), de csak azért, mert mindig volt pici baba, pici gyerek a háznál, ami meg a legjobb a világon! :-D ez nem hálaadás ünnep, de azért nagyon hálás lehetek, hogy nekem mindez megadatott.

És ezt most gyorsan le kellett írjam, hogy azért javítsak az imidzsemen, ne csak puffogjak és elégedetlenkedjek itt, no és, hogy a siránkozós és cukormázas bejegyzéseim aránya kiegyenlítődjön. :))

Kinga és Csilla most nagy egyetértésben babáznak, kihasználom, teregetek és berakok egy új mosást. De ha megunják, leülünk társasozni, és ha belefér, míg Zita alszik, folytatom a keksz sütésének előkészítését (talán segítenek is kicsit a lányok-jövőre meg egyedül csinálják-haha :D). Ha nem sikerül, megpróbálom este befejezni. Ha akkor sem sikerül, akkor talán holnap. Ha akkor sem, hát kisnyúl. Jani hozott "bóti" bejglit. :) ami egyébként kivételesen finom, igaz, a lányok nem eszik, de akkor még mindig ott lapul egy adag mirelit gesztenyepüré a mélyhűtőben (úgyis nagy kilvasztást tervezek jövő hétre, jó is lenne, ha ürülne). ezt most jól megtárgyaltam itt magammal. :) Nem tudom, mit problémáztam ezeken eddig annyit.

Kívánok mindenkinek vidám és meghitt készülődést! :))

Feladtam

Pár perccel ezelőtt feladtam, hogy bárminemű fontosabb előkészületet tegyek karácsonyra. Pont mint tavaly. egy "kicsit" el vagyok keseredve.

itthon a három lány, ami nem baj, de két percig nem tudok valamit egyhuzamban csinálni. Lassan ebédidő, és küzdök, hogy a reggeli után elpakoljam a konyhát. Esélytelen.

Jani hajópadlót csiszol, konyhabútort rak össze a házunknál, szerintem estig nem látjuk, a holnap szerintem hasonlóan fog telni, remélem, délután felé azért hazajön egyet Szenteste ürügyén.

Csak legalább a hűtőben pihenő sakk-és spirálmintás kekszeket még ki tudom valamikor, valahogy sütni. Bár ne lenne ez a belső késztetésem, hogy ilyenkor tudunk valami különlegeset csinálni! hogy kéne ezt kiirtani magamból? Hogy úgy kezeljem az ünnepeket, mint egy átlagos napot? Akkor nem lenne semmi bajom, nem lenne a belső konfliktus. nem akarom, hogy tökéletes legyen, csak kicsit más. Csinálnék én minden éjszaka is, de akkor is állandóan "műszak" van. jaj. Bennem a hiba, én vagyok rosszul kódolva.

Megyek, mert Zita megmarta Kingát, pedig Csilla és Kinga pont jól eljátszottak. Zajlik az élet nálunk, a legnagyobb békességben és szeretetben készülünk a szeretet ünnepére. :-P

De legalább a fenyő már áll, égők rajta (reggel 7-kor már arra jöttem le az emeletről, hogy Jani rakja össze a fát, a két nagy meg örömködve ugrál körülötte), délután megpróbálom a lányokkal feldíszíteni. Tavaly is így csináltuk, nem lett olyan sűrű a 24-e. A mostani állapotokat nézve ez most is szükséges. És ajándékok is becsomagolva, a szenteste így talán nem marad el. :) Legalább az rendben lesz, úgy ahogy. :)

kikeseregtem magam szegény blogomnak, mert nincs másnak, ő mindig meghallgat, most megyek, és szétválasztom két kisebb lányomat. Ezúttal ők akaszkodtak össze. Kitalálok valami elfoglaltságot nekik. Megint és újra. nincs megállás. Csak merülnek a készletek, ha már régen le nem merültek. Sajnos.

nyaralás

No, nem mi megyünk nyaralni, erről idén is, úgy tűnik, hogy le kell mondjunk, mégis lett néhány napunk, ami lazább stílusa miatt felér egy kisebb nyaralással, bár az időjárás pont nem támogatott minket a maximális kihasználásban. Anyósom ugyanis a héten és még jövő héten is szabin van, így szerdán este elvitték Kingát és Csillát, azzal, hogy majd jönnek valamikor. Jó. Beleegyeztem. :) Kinga a héten ment volna élete első napközi jellegű táborába, úszótáborba, amit elhalasztottunk augusztus közepére, mert a kis barátnőjének a nővére, akikkel együtt ment volna úszni hármasban, még mindig beteg (a fülgyulladása nem jött rendbe), így ki tudjuk legalább használni a nagymamai segítséget. Kinga amúgy is már arra vágyott nagyon, hogy sokat aludhasson mamánál, ami most megvalósult. Kicsit aggódtam/aggódok folyamatosan, hogy nem fárasztják-e le anyósomékat (elsősorban a rigolyás korszakát élő Csillára gondolok), de eddig semmi nagyobb gond nem volt. Pénteken Csilla nem akart cipőt húzni, pedig hűvös volt, anyósom ezt elég nehezen viselte, hiába próbáltam nyugtatni, hogy Csilla ilyen, nem kell nagy ügyet csinálni, meg különben is: talán nincs olyan nagy hideg, hogy érdemes lenne küzdeni vele. Ő azért küzdögetett Csillával, valahogy aztán sikerült is elsimítani az ügyet, no, meg a nap is kisütött, lehetett tovább papucsozni. Ma délutáni telefonon keresztüli kérdésemre Kinga határozottan kijelenette, hogy nem akar hazajönni, Csilla a telefonhoz sem jött, csak messziről integetett, hogy biza, ő sem akar! PEdig arra számítottam, hogy Csilla két éjszaka után hazavágyik, de egyelőre jól elvan. És mivel szépen eljátszanak (hiába, nincs ott a kis romboló-huligán hugicájuk), anyósomnak sincs gondja velük, így határozatlan ideig még maradnak. hátjólvan.

ennek megfelelően én szerda este óta egy gyerekekkel lazázok. Bár van néha olyan pillanat, hogy inkább cserélnék mamával, hogy inkább Zitát vigye két napra, mert olyan fárasztó tud már ő is lenni (hiába, lassan két éves, ő is egyre határozottabban akar mindent, de mondani nem tudja, így estére a sok találgatástól is le lehet fáradni). nem akarok viszont panaszkodni, hiszen sokkal egyszerűbb teljes erővel a kisasszonyra figyelni, hogy közben nem kell még két másik csajszi igényeit is kielégíteni. Ráadásul szerintem zita is nyugodtabb, néha bámulatosan hssszú ideig képes elszöszmötölni, könyvet nézegetni. A lazázás már néha uncsi is, komolyan!, sokszor van lelkiismeretfurdalásom, hogy én csak lógatom itthon a lábam egy gyermekkel. Hülyeség, tudom. Ma ráadásul már majdnem "idegesítő" volt az a felkészültség, amivel a hétvégét vártam: Zita alvásidejében, illetve még ébrenlévős időszakában is el tudtam előre készíteni a hétvégi ebéd egy részét, így ma nyugodtan mehettünk ismerősöket látogatni, a hűtőből csak ki kellett venni a kész ebédet, mikor hazaértünk. Ez számomra bámulatos és ritka érzés, jól magamba is szívom és raktározom. :)

Tegnap kint játszottunk az udvaron a csajszival, és hintázás közben már majdnem elaludtam, annyira nyugodt és csendes volt minden, Zita elüldögélt, gagyogott, énekeltünk, én meg hiányolni kezdtem, hogy nem kell közben még ide is meg oda is szaladni, egyéb igényeket kielégíteni. :) mintha nem találtam volna a helyem...

Ebből is látszik, hogy nekem az egygyerekes lét már hosszú távon furcsa. Jól esik most csak egyfelé figyelni, de tudom, hogy ezt csak ideiglenesen tudom elviselni. tudom, hogy egyből visszaáll a rohanás, kapkodás, szétesettség érzése és hangzavar, amint egyesül a csapat, nekem már az az életem. Mazochista vagyok, tudom... :-D De nekem jó így. Tudom.

Azért elképzeltem tegnap...

...hogy milyen lett volna, ha véletlenül, netalántán, esetleg, az előbbi bejegyzésben leírt kirándulást gyerekek nélkül tettük volna meg. Netalán, esetleg, totál véletlen... :) Mert megérintett a hely "szelleme", a hangulata, varázsa, és mert átkozott régen kirándultunk Janival kettesben.

Mindent jelen időben írok majd, hogy ne kelljen annyi 'volna'-t írni. De mindenki tudja, hogy feltételesben, álmodozó módban kell érteni az egészet.

Na, szóval. Reggel bemegyünk Vácra, letesszük az autót. Felülünk az első Visegrádra tartó hajóra, gyönyörködünk a látványban, fújja a szél hajunkat, üdítőt szürcsölünk, és közben szeretettel gondolunk három leánykánkra, akik vannak nekünk, és hálával a felvigyázóra, aki vállalta a nagy bébiszittelést. Hős ő, akárki akármit mond is! Jó, hogy vannak nekünk, de jó, hogy kis időre csak ketten vagyunk.

megérkezünk Visegrádra, beülünk valamilyen programra, nem kell félbehagyni pisilés, uantkozás, nyűglődés miatt, élvezettel végignézzük, szívjuk magunkba a kultúrát. :) majd felsétálunk a Fellegvárba, gyönyörködünk, nézelődünk, majd harapunk valamit, valahol. Rengeteg étkezde, színvonalas gyorsbüfé van, lehet valami finomat találni. vagy, mivel kivételesen nem a lányok kütyüire kell költeni (amit amúgy szívesen teszünk, hiszen ez a dolgunk, ők már a legfontosabbak), lehet, hogy bevállaltuk volna az 1000 forintos "királyi" kürtős kalácsot is, aminek az ára talán a legborsosabb volt az egész kirakodóvásárban, 5 métert ugrottunk hátra ijedtünkben, mikor megláttuk az ártáblát, és mint pestises helyet, kerültünk jó messzire tőle, nehogy észrevegyék a lányok. Tegnap, de most ők ugye, nincsenek itt. :)

Ha nem éppen egy gyors büfében eszünk, akkor bele-belekóstolunk abba a sok guszta édességbe, amit a kirakodóvásárban kínáltak, nagyon guszták voltak, de gyerekek mellett épp' ha fél szemmel láttam őket (éljen a fogyókúra!). És mivel van valami a pocakunkban, végigböngésszük a kirakodóvásárt, választunk valami szépet a lányoknak és magunknak is, nyugodtan, megfontoltan, nem elkapkodva. vagy megjegyezzük, ami tetszett, és majd még visszatérünk, ha most nem tudjuk megvenni.

A séta, a sok ember és a meleg miatt biztos elfáradunk, ezért beülünk valamelyik hangulatos étterembe, amiből rengeteg volt arrafelé. Eszünk egy jót, majd felülünk egy visszatartó hajóra, innentől majdnem ugyanaz mint amivel kezdtem az elején, kiegészítve azzal, hogy az üdítő szürcsölése és a táj csodálása mellett az élményeket is feldolgozzuk. Vácon autóba ülünk, és az élményektől még mindig csendesen hazaautózunk. Vagy a lányokért, akiket örömmel látunk viszont.

A bébiszitter meg minket, aki, amint hazaindultunk a lányokkal, végre le tud ülni nyugodtan enni. :) ÉS titkon reméli, hogy sokára lesz megint hasonló esemény. :-)

Otthon odaadjuk a vásárfiát, mesélünk, mesélnek, gyönyörködünk bennük. Örülünk, hogy vannak nekünk, de örülünk, hogy elértük azt az időt, amikor icipicit nélkülük is tudunk programot szervezni.

Én nem is értem, miért törnek rám folyton ezek az ábrándos képek! Talán mert Visegrádon tegnap tényleg kellemes volt, magával ragadott a hely, nem tudom...

Vagy mert már tényleg borzasztóan vágyom egy ilyen napra. Titkon (leszámítva, hogy megírtam a világnak is a blogban...), esetleg, netalán, ha. Egyszer úgyis összejön, addig meg cipeljük önként vállalt édes "terhünket".

Most pedig lassan ülünk autóba, és megyünk a lányokért mamához (a két nagyért), mert ha gyerekmentesség és kirándulás nem is jött össze, kicsit csendesebb lett a ház pár órára, ami alatt leírhattam vágyaimat! Minimális házimunka, alvó legkisebb, láblógatós blogírás...Apának meg lesötített szobában nyugalomban F1 nézés...Ez is valami, na!! :-)))

Zsóka baba

Az alábbi eset nagyon megindított, rengeteget gondolok rá szerda óta, mióta tudom, egyszerűen muszáj leírnom. Remélem, Kati és Tibi, a szülők, nem haragszanak meg érte.

Kati Gábornak (Zita keresztapukája) a húga. Első babájukat várták februárra, de egy ideje gyakran volt magas a vérnyomása. December elején volt is a kórházban emiatt, amit végül nem lehetett kezelni. Toxémiája lett, és múlt szombaton már annyira nem ment le a vérnyomása, és erősödtek a méhösszehúzódások, hogy vasárnap éjszaka megcsászározták Katit. Így, a pici Zsóka baba 31. hétre, 1670 grammal, 45 centivel jött a világra.

A Peter Cerny koraszülött mentője a legnagyobb hóban villámgyorsan ott volt B.gyarmaton, és elvitték a babát Pestre, hiszen nagyon pici. Kati egy pillanatra látta, Tibi a folyosón egy kicsit, valószínűleg inkubátorban. Egy fényképet kaptak róla akkor, és irány Pest. A pici lány jól van, ügyesen megy neki a légzés egyedül is, és már kap icipici anyatejet. Most láttunk róla fényképet, ami ma készült, de nem a szülők, hanem a nővérek, ápolók csinálták, hiszen intenzíven van a baba és még “vesztegzár” is van a járvány miatt. Így beadják a fényképezőgépet, csinálnak róla képet, csak így láthatják most a kicsi lányt. Ha minden jól megy, talán hamarosan be is mehetenek hozzá. Kati lelkesen feji a tejet a picinek, amit már oda is adnak neki, Tibi pedig viszi reggelente Pestre.

Azért írom mindezt le most, mert itt van ez a szép ünnep, karácsony, amikor általában az emberek szeretetben összegyűlnek, ez a fiatal pár pedig most rém nehéz időszakot él meg. No, nincs nagy vész, nincsenek kétségbeesve, összeomolva, talpraesettek, de valljuk be, azért mindenkit megviselne egy hasonló helyzet. nemhogy váratlanul jött a dolog, de most bizony küzdelmesen is indul a közös életük. És messze van tőlük a baba, kicsit tehetetlenek, hiszen ki kell várniuk, míg a baba egészsége érdekében közelebb kerülnek hozzá. nem csoda, ha nekik is és mindenkinek könnycsepp gyűlt a szemében a történteket tárgyalva. Ez most még az aggódó nagypapától sem szégyen. Bevallom őszintén, én is pityeregtem tegnap este, noha igazán nincs miért, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben a picivel, Kati is lassan, de szépen épül fel a csáaszárból. De akkor is.

Én rengeteget gondolok rájuk, nagyon szorítok, hogy minél gyorsabban erősödjön pici Zsóka, hogy mielőbb megfelelő legyen az egészségi állapota, hogy hazajöhessen. És legfőkébb a szülőknek szorítok, hogy a lehető legjobban átvészeljék ezt az időszakot. Kati, Tibi, ügyesek vagytok, így tovább!!

És jövő karácsonykor Zsófiék 3. babájával együtt (áprilisban érkezik) a közös családi karácsony alkalmával már 7 pici manó zsivajától lesz hangos a ház. Úgy legyen!

Szülinapi visszaszámlálás 6.

Egy éve ötösben

A nagy kaland csak azután kezdődött, hogy hazamentünk a kórházból. Meg kellett szokni az új felállást, akámennyire is volt már több gyerekünk, azért mégis csak eggyel többen lettek. Azt hiszem, az új logisztikát viszonylag hamar megszoktuk, főleg, hogy nagyrészt én voltam egyedül a lányokkal. Így aztán nagyon feladatot sem kellett osztani, nem volt gond. J Ettől függetlenül szerintem nem igazán volt könnyű év, sőt, elég sok nehéz szakasz akadt benne.

Az első megpróbáltatás Zita négy hónapig húzódó náthája volt. Az borzasztó volt! Mikor 2 hónapos kora körül elmúlt volna a hasfájás, vagy legalábbis valami hasonló, akkor nem tudott aludni a tele orra miatt. Rémes volt heteken keresztül éjszakázni vele, orrot szívni, altatni. Ekkor volt az, hogy egyszer állva elaludtam, és csúnyán hátraestem Zitával. Neki nem lett baja, csak megijedt, én ütöttem meg magam, de még az sem volt annyira rossz, mint a tudat, hogy jön a vég, nem fogom bírni. Ebbe a nehéz korszakba jött bele a tél, egy elég havas tél, ami miatt az egész napom gyereköltöztetésből állt, hogy kétszer megjárjuk az ovit. Az egész napot ez határozta meg: oviba menni és jönni 2x, közte meg szoptatni, etetni, altatni, mindezt úgy, hogy délutánra menetkészek legyünk. Zita nehezen tűrte, ha várni kellett, így általában ordított, míg elkészültünk. 3 hónapos kora körül kezdett el kicsit érdeklődve nézelődni, innentől egy árnyalatnyit javult a helyzet, de még így is kapkodni kellett, hogy ne hergelje be magát túlságosan. Feszült voltam, fáradt, sokat kiabáltam, nem tudtam senkivel beszélni, nem tudtam a feszültséget levezetni, egész őszintén szólva nem volt ez annyira élvezetes, és nem így képzeltem az egészet. azt lehet mondani, hogy ez a nátha, ami végül Zita 4 hónapos kora körül hirtelen elmúlt (megerősdött az immunrendszere, le tudta magától küzdeni, az orvos is csak annyit mondott, hogy várni kell, de ezt volt a legnehezebb), teljesen megmérgezte Zita újszülött-és nagyonpicibaba korát. Alig emlékszem valamire ebből az időszakból, csak foszlányok élnek bennem. Ilyen körülmények között a blogra sem volt időm és erőm, pedig akkor legalább tudnám, mi volt akkor. ;-) Nagyon sajnálom, mert szerettem volna igazán kiélvezni ezt a pár hónapot is, de máshogy alakult.

Aztán elmúlt a nátha, jött a tavasz, éppen az utolsó pillanatban, mielőtt belezakkantam volna a téli tortúrába. Kezdtem olykor a babázást is élvezni, nem csak egyik napról túlélni a másikra, de az ovibajárás továbbra is feszített napirendet követelt. Eközben Jani másodállásba is kezdett, és szépen lassan elindult az építkezés. Ami persze nagy örömmel tölt(ött) el minket, viszont sok feladatot ró(tt) Janira. Egyszerűen nem lehetett máshogy csinálni, mint hogy ő “építi” a házat, én terelem a lurkókat. Mindketten jól elfáradtunk, és még nincs itt a vége, bár már alakul.

A nyár beköszöntével Kinga is itthon volt, ami egyrészt jó volt, hiszen lazábbak lettek a napok, nem kellett ingázással tölteni a napot, másrészt eggyel több csemete cincálta (elég sokat) az idegeimet, és Csillával egymásét is. Ettől függetlenül a nyár volt a legjobb része az évnek eddig, annak ellenére, hogy nyaralni sem tudtunk menni, és úgy általában sehova. Mégis pityeregtem kicsit, hogy kezdődik az ovi, azóta is egész nap hajtok, hogy legnagyobb leányom megkapja a szükséges szocializálódás adagját.

Voltak jobb szakaszok az évben és nehezebbek, de azt hiszem, idén a nehezebb volt a túlsúlyban. Pont ebben az évben kellett volna kicsit többet együtt lennünk és pont most nem voltunk az épülő ház miatt. Viszont, ha Zita nincs, ház sem igen lenne még. Meg különben is Zita kellett, hogy legyen, ezt egy percig nem bántam meg!! J Kicsit örülök, hogy átbukdácsoltunk ezen az éven, nem is titkolom. Letelik az az első “mágikus” egy év, ami után elvileg, könnyebb lesz minden. Persze tudom én, hogy ez nem egyik napról a másikra megy, de én érzem a bűverejét az évfordulónak. Már csak azáltal is könnyebb minden, hogy Zita darabosat eszik, helyet változtat, jobban elszórakoztatja magát, többet bír türelemmel, nem alszik annyit, fürdés közben elszöszöl, csak figyelni kell rá, de nincs már a fizikai igénybevétel, hogy tartsam őt a kádban. Ilyen apróságoknak örülök, nagyon értékelem, hogy egyre inkább könnyebbek lesznek a mindennapok. És egyre többször ülök a lányok gyűrűjében, és azt veszem észre, hogy csak gyönyörködöm, hogy élvezem, hogy mindhárom ott mászkál körülöttem, nevetnek, csacsognak. Ilyenkor tényleg eszembe sem jut, hogy voltak ettől idegtépőbb időszakok is! Hiszen én vagyok a legszerencsésebb a világon, hogy ez megadatott! J

A szívem szakadt meg

Még kedden történt, mikor Kingát hazahoztuk mamától szűk két nap erejéig. Este megfürödtek, Kinga lejött az emeletről, és én már csak arra lettem figyelmes, hogy zokog a kanapén. Zitával a karomon melléültem, hogy kifaggassam, mi bántja. És ő jól el is mondta: hogy nem játszik vele senki, hogy Csilla nem akar vele játszani, hogy Zita állandóan alszik, hogy nekem (anya) mindig van valami dolgom és apának állandóan menni kell dolgozni! Hogy ő vissza akar menni mamához, mert mama mindig játszik vele!

Levegőhöz alig jutottam, annyira hirtelen jött és annyira őszinte volt. Mert nem hiszti volt, nem nyávogás: komoly, szavakba öntött érzelmek. Amelyeket érez egy kétéves is, csak nem tudja elmondani. Hanem inkább más módon hívja fel a figyelmet magára: rendetlenkedéssel, szülő bosszantásával, hisztikkel és még sorolhatnám. Kinga, a maga 4.5 évével most ezt jól kimondta.

És igaza van/volt. Nagyon telitalált. Én is sírtam utána. Szemrehányás volt, jogos. Csak nem tudom megértetni vele, elmagyarázni neki, hogy így is a maximumon teljesítünk Janival. Talán mostanában kicsit többet. Próbáltam neki elmagyarázni azért, hogy sajnos a felnőtteknek más dolgokat is meg kell csinálni, de egyelőre nem sok sikert értem el vele. Azt hiszem, a megoldás nem ebben van. Nyilvánvalóan nem ebben. Hanem a maximumról még eggyel feljebb lévő fokozatba kell kapcsolni, még többet kell teljesíteni, hogy még több idő jusson rájuk. Csak nem tudom, hogyan, tényleg nem! A házimunkát abszolút takaréklángon végzem, amolyan túlélős módra, csak a legfontosabbakat: legyen mit enni, azt is a lehető legidőtakarékosabban elérni, legyen tiszta ruha, néha el kell pakolni a játékokat és a konyhát rendben tartani, hogy lehessen dolgozni benne. És hetente legalább egyszer kis takarítást eszközölni, azt is szigorúan porszívózás és egy felmosás erejéig. Még így is nehéz kis időt kipréselni elmélyült játékra. Az megint más kérdés, hogy akár rövid elmélyült játékra is kevés a lehetőség, hiszen a testvéreket nehéz arra az időre “kiiktatni”. Állandóan fel kell ugrálni valamiért, mert vagy pisilni kell, vagy inni töltsek, vagy éppen Zita ébredt hamarabb vagy ha ébren van, éppen nincs hangulata egyedül elszórakoztatni magát. Vagy még ezernyi más dolog. A másik nehezítő tényező, hogy mamával ilyen szempontból nem tudom “felvenni a versenyt”, hiszen, ha Kinga egyedül van nála, tényleg nem nehéz kizárólag rá figyelni. Ott teljes figyelmet, kényeztetést kap, mikor hazajön, hirtelen ő egy lesz “csak” a háromból. Lecsupaszítva ez a tényállás, de a problematika persze ettől árnyaltabb. És persze nem is kell mamával felvenni a versenyt, csak jó lenne a kontrasztot az ott és itt között csökkenteni.

Mondhatná most bárki, hogy nesze, neked, kellett kisebb “alom” gyereket szülni?! Hát, kellett, persze, nekem még így is háromszor több boldogság jut, mint ha csak egy gyerekem lenne, csak a logisztika és válságkezelés egy aranycsöppet nehéz dolog. Tanulni kell, javulni, fejlődni. Immáron egy életen át.

Egy szó mint száz: marad a lelkiismeretfurdalás, saját magam ostorozása, hogy még többet hozzak ki magamból, nincs mese. Nem akarok még egy ilyen szemrehányást kapni, mert akkor tényleg a szívem szakad meg a szomorúságtól. Nem akarok még egy ilyen zokogást hallani, hanem lehetőleg minél több baba –és gyerekkacajt, ami azért akad így is a háznál, csak még több kell. És ha kell, akkor teljesen kifacsarom magam e cél érdekében.

Egy kis elmélkedés

Ez a bejegyzés mondhatni hónapok óta érlelődik bennem, és talán mostanra ért meg minden gondolat úgy, hogy le is tudjam írni. Mert van ám nekem mindenféle gondolatom arról, hogy is érzem magam mostanság. Nem túl jól, az a helyzet, mármint lelkileg. Az egészségemmel semmi gond nincs (leszámítva szegény bal lapockámat és bal térdemet), csak úgy általában van mindenféle apró-cseprő nyavalyám, ami olykor nem is tűnik aprónak.

Mi is a gond?-kérdezhetné akárki, hiszen csudaklassz férjem van, gyönyörű leányaim, mindjárt három, szép házat építünk, mit akarhat még, mi baja van ennek a nőnek??

Csak annyi, hogy kezd darabjaira hullani, hogy annyira fáradt kezd lenni, hogy megkérdőjelezi, kellett-e neki 3 gyereket bevállalni (legsötététebb napokon, hogy egyáltalán gyereket vállalni).

Az utóbbi időben nem érzem jól magam a bőrömben. Nehéz feladatnak bizonyul egy pici baba mellett két másikat ellátni. Kezdek szétesni, kapkodok, rohanok, szünet pedig nincs. Ez az én fő gondom.

Zita picibabasága miatt szinte állandóan rohanok, mert ő nem bír még sokat. Ő a szűk keresztmetszet. Neki megvan a saját ritmusa, evés-szopi-peluscsere-játék, ehhez kell alkalmazkodni, a két nagy dolgait ehhez igazítva kell megcsinálni. Állandóan feszült vagyok, mikor Zita ébren van, mert bármikor elfáradhat, onnantól csak ölben érzi jól magát, így nekem meg oltári nehéz bármi mást csinálni. Ételt készíteni, rendet rakni, tálalni, popót törölni, játszani, egymást marókat szétválasztani, visítást idegekkel bírni, mindent-mindent. Mikor Zita elalszik, egyből nyugodtabb vagyok, onnantól a kis csatolmány nélkül mindennel gyorsabban haladok, ezért kevésbé vagyok ingerült is. Ezért van az, hogy hiába olvad a szívem, mikor erre a kis gyurmáznivaló manóra nézek, mégis sürgetem az időt, hogy legalább egy kicsit önállóbb legyen, mert megszakadok. Igen, egyre többször érzem azt, hogy megszakadok, szétszakadok, megfulladok, nem bírom tovább, nem tudok többször felkelni hozzájuk, felállni megint az asztaltól evés közben, mert mindig megy valaki vécére, ha mégis jutna számomra pár perc, hogy befejezzek egy evést. Mindig én nekem kell menni, szinte soha nincs körülöttem senki, midig én ugrok, reagálok, válaszolok, figyelek, és 4.5 év után kezdem soknak érezni. Napközben még valahogy viselem a dolgot, de kb. este hattól kezdek lankadni. Kezd kihagyni az agyam, kezdek nem bírni figyelni rájuk, elkalandoznak a gondolataim, szeretném kicsit a saját gondolataim hallani, közben nyugodtan befejezni valamilyen feladatom. De nem lehet. Jani mostanság 5 hétköznapi estéből négyszer van itthon fürdetéskor, de ha már altatásra hazaér, akkor nagyon örülök, az az egyik legnehezebb. Ha 3x is itthon van Jani este, hááát, az nekem nagyobb ünnep, mint karácsony, de szerintem neki is. Tudom jól, hogy nem azért csinálja, mert vicces, hanem mert kell, mert vannak céljaink, szükségleteink, és neki ez a feladat jutott, hogy megkeresse az ehhez szükséges pénzt. Nekem meg, hogy aprónépet terelgessem. A probléma csak az, hogy sosincs egy icipici szünet sem, és akárhogy is nézem, így nehéz. Nehéz, hogy késő éjjel kéne feküdni, hogy mindent befejezzek, és korán kelni, hogy gördülékenyen induljon a nap. A bagoly és pacsirta életmód nehezen összeegyeztethető, pedig komolyan ez kéne!

Felmerül szerintem akkor kérdés mindenkiben, hogy akkor tényleg: miért is kellett 3 gyereket vállalni, amikor nem is bírja?

A kérdés jogos, és van is alapja. Mert egyelőre tényleg nehezen bírom. De a helyzet az, hogy én tudtam előre, hogy nehezen fogom bírni, hogy ez az év nem lesz a kedvencem, de nagyon nem. Nem volt titok mire vállakozom.

Hogy akkor miért nem lehetett várni? Egyszerű: kis korkülönbség-párti vagyok, és nem biztos, hogy újra nekifutok egy terhességnek, amikor már Csilla is önállósodni kezd, és ismét beleszagolok a szabadabb életbe. Hogy újra belevágok az éjszakázásba, hogy otthagyok egy esetlegesen jó munkahelyet ésstaöbbi.

Amikor felmerült bennem, hogy az eredetileg tervezett 3 év korkülönbséget Csilla és a 3. baba között le kellene csökkenteni, komolyan feltettem magamnak a kérdést: Verocs, tudod jól, milyen rosszul viselted azt az időszakot, mikor Csilla pici baba volt, és mindent egyszerre kellett csinálni, legalább kétfelé kellett szaladni-képes leszel ezt újra végigcsinálni úgy, hogy szinte semmi szünet nem lesz? Hogy még évekig egy pici babához illetve egy pici gyerekhez leszel kötve? És most szinte ugyanazt végigcsinálod, mint Kingával és Csillával, csak most még lesz egy óvodás gyerek is, akiről gondoskodni kell.

Ez nagyon nehéz kérdés volt, Őszintén szólva sokáig nemmel válaszoltam, sőt, elhatároztam, nem is lesz harmadik gyerekünk. De nem hagyott nyugodni a dolog, éreztem, egy életen át bánnám, hogy nem bírtam ki azt az egy-két első nehezebb évet, hogy utána (is) örülhessek 3 szép gyereknek. Ha meg később kapcsolok, talán kifutok a korból, amíg én úgy gondolom, hogy szeretnék gyereket vállalni, aztán nézhetek.

Így aztán belevágtunk. Nem volt sok kedvem a terhességhez (jó vicc, tudom) de természetesen tudtam, hogy ezt is végig kell csinálni, ahhoz, hogy Zitának örülhessünk. Zita érkezése ráadásul sok pozitív hatással volt más dolgok területén is: egyértelmű lett, hogy kicsi a lakásunk, költözni kell, és ha költözni kell, itt az idő a házépítős álmok megvalósításának. Így lett gyorsan telkünk, és ezért kellett költöznünk. Ami szintén nagy reményeket ébresztett bennem: ha közelebb kerülünk anyósomékhoz, akkor elviselhetőbbek a babázós hónapok.

Ez volt ugyanis Csilla születése után is a probléma: egyedül voltam, meg Jani persze, aki azonban akkor is sokat dolgozott, utazott, rá nem lehetett még több feladatot sózni. Ha ugyanis van ember, aki néha az anyát akár kis időre is felváltja, akkor az nagyon nagy kincs. Sokkal jobban lehet bírni az iramot, ha néha nem nekem kell a gyerekekre figyelni, ha nem én figyelem, miért nyávognak, miért vesznek össze, ha jön a friss erősítés, aki teljes erőbedobással figyel a lurkókra, hiszen ő utána úgyis hazamegy, nyugodtan megvacsorázik, ha valamivel el is maradt, van ideje behozni, ja, és ismét kialussza magát. Több mint 4 év babázás alatt rájöttem, ez a legnagyobb kincs, ha ez nincs, a legtürelmesebb, legszuperebb anyuka is kezd besokallni.

És én fáradok, rendesen, főleg mert közel sem vagyok szuperanyuka. Akkor talán még bírnám kis ideig. de szerintem olyan, hogy szuperanyuka nincs. Illetve aki anyuka, az már az. Vagy mi szösz. :)

A közelebb költözéssel kicsit javult csak a helyzet. Maximum hétvégén van segítség, az is főleg abban rejlik, hogy Kinga anyósomnál alszik, ami persze jobb mint a semmi, és ha Pesten laknánk ezt sem tudnánk olyan egyszerűen megvalósítani, de napi szinten ez nem segít. Hogy pl. valaki beugorna, max. egy órára lekötné a lurkókat, én ezalatt majdnem a világot megváltanám itthon. És nem arról van szó, hogy tipptopp háztartást akarnék vezetni: nem, egyszerű dolgok csak: lenne estére normális vacsora, összepakolnék kicsit, kiteregetnék vagy előkészíteném a másnapi ebédet. Ennyi, nem kell több. Nem éjszaka kellene mindezt megcsinálni, nem Jani vasalná hónapok óta az ingjeit (nagy kincs ez az ember, én mondom, szó nélkül megcsinálja, amikor én atomjaimra hullva már nem bírom megcsinálni).

És persze kialakult egy ördögi kör is: Zita “miatt” építkezni kell, de emiatt Jani még kevesebbet tölt itthon, amikor még többet kellene. Hehe. Viszont ha Zita nincs, még talán mindig a kis pesti lakásunkban tengődnénk, várva, hogy valami történik. Ja, és nem lenne Zita. Ez önmagában rosszul hangzik!

Most ebédet kellene csinálnom, ehelyett blogot írok, de ezt muszáj, hetek, hónapok óta le akarom ezt írni. Ettől nem lesz még holnap ebédünk, a helyzetemen se változik semmi. Csak nagyon jó leírni. Mert beszélgetni sem tudok senkivel. A pesti, lakóparki életünk ebből a szempontból előnyösebb volt: minden nap találkoztam hasonló helyzetű anyukával, és ha többórás beszélgetésről szó sem volt, néhány szót tudtunk váltani két hintáztatás között, motorozó gyerek mellett futva, és már az is valami volt. Jó volt felnőttekkel beszélgetni, mindig jókedvem lett tőle, jobban bírtam utána a feladatokra koncentrálni. Itt ez most nem nagyon működik, jelenleg egy család van, akikkel jobban tartom a kapcsolatot, két kislány van náluk, a kisebbik egy hónapos, de ezeket a találkozásokat is jobban meg kell szervezni, mint egy lakóparkban. Átmenni hozzájuk, átcihelődni, rohanni haza ebédelni stb. De muszáj, mert nekem is öröm, ha kicsit emberek között lehetek. A játszóterezés Pesten tömény volt, itt meg nagyon hiányzik, mert egyáltalán nincs. Két véglet. Ha majd dolgozni járok, a lányok meg oviba-iskolába, nem lesz ekkora jelentősége a dolognak, hiszen barátokkal úgyis szinte csak hétvégén találkozunk.

A helyzetemen egy dolog segít: a kivárás. A türelem. Megpróbálom. Muszáj. Össze kell szedni magam, mert nagyon megbánom, ha nem élvezem ki a babás hónapokat. Mindig idejutok. Persze amikor már napok óta nem tudom megmosni a hajam, mert mindig csak egy rövid zuhanyra futja, akkor sikítófrászt bírnék kapni, és szó sincs türelemről. Akkor azonnal AKAROM, hogy Zita is legalább kétéves legyen, aki mellett azért már sokkal levegősebb az élet.

Húúúú, de sok mindent írtam. Tényleg jobb. Veszek egy nagy levegőt, megyek ebédet főzni, holnapra, ha hagyják. Jani is hazaért, este 11-kor. Neki is nehéz napja volt. Neki is elmondom, hogy kicsit nehezen bírtam a mai napot is. Ő is elmondja, hogy sok mindent csinált. Egyelőre ennyit tudunk csinálni. A javulás (vagy inkább változás, mert ugye, azért most sincs rossz életünk,ezt nem győzöm hangsúlyozni) akkor jön el, amikor Zita picit nagyobb lesz: legalább mászni fog, egyedül ül, egyre több ételt eszik a miénkből, és a napirendje hozzáigazodik a nagyokéhoz. Addig kicsit szétesettek leszünk. Vagy nagyon. Ez van. ÉS mire ezt leírtam, és persze az is hozzájön, hogy elcsendesedett a siserehad, kicsit tudtam fújni, megint hálát adok az égnek, hogy ilyen “sanyarú” sorsom van, és “csak” az a bajom, hogy egész nap fej nélkül rohanok egyik gyerektől a másikig, meg hogy nem tudok picit sportolni, egy nyugodt kávét meginni. Tudom, hogy EGYSZER fogok, de néha nehéz kivárni az egyszert. És mire ezt leírtam, nem is tűnik fontosnak, hgy közzétegyem, olyan piti hülyeségnek tűnik az egész. De ha már leírtam, közzéteszem, mert ez is én vagyok.

És most tényleg megyek, hátha tudok váltani két szót csudaklassz férjemmel, mert a 3 gyönyörű leányomból az első már egyszer eközben felébredt, tehát lehet, hogy többre nem is futja. :)

ui: mire az utolsó karakert is leütöttem, Csilla is felébredt, és míg őt altattam, Zita is rázendített…azóta is nyavalyog, hiába szopizott. kicsit kaparom a falat...csak kicsit, természetesen, mert babázni jó. :-P

Le kéne már menni Janinak köszönni...

és éjfél elmúlt, most sem lesz ebéd holnapra…Holnap kezdődik a rohanás elölről. zsír.