Szülinapi visszaszámlálás 9.

Emlékképek egy terhességről

Nem volt egy könnyű terhesség a Zita-pocakosság. Nem, mert komplikációk voltak, nem. Hála istennek, velem és a babával is mindig minden rendben volt, egészségileg. De azért gyakran csodálkozom, hogy nem lett baj, hiszen jócskán kihajtottam magam az alatt a 9 hónap alatt.

nem áltattam magam az elején, hogy könnyű lesz. Sőt, már a tervezgetés idején is dünnyögtem magamban, hogy nem lehetne-e a 3. babát csak úgy, hirtelen kézbe kapni, anélkül, hogy az ember 9 hónapig hordozgatná. Bennem éltek ugyanis a Csillapocakos hónapok emlékei: amik általában szépek voltak, jó volt őt várni, de közel sem olyan felemelő, mint Kingával anno. Az ember nem tud annyit pihenni, ezáltal nehezebben viseli az egyre nagyobb terheket, amit normál esetben szépen, fegyelmezetten el lehet viselni, de egy örökmozgó gyermek mellett már nehezebb. Erre emlékeztem én, és sejtettem, hogy kettővel még érdekesebb lesz a helyzet. Így aztán felkészültem, hogy fárasztó hónapok elé nézünk, de ahhoz, hogy a legkisebb csemetét is kézben tartsuk, ez elengedhetetlen. Évek múltával visszanézve úgyis eltörpül majd ez a pár hónap, az eredményét viszont sok-sok éven keresztül élvezhetjük. Nagy levegőt vettem és belevágtam.

Az első harmad volt talán a legnehezebb. Tél volt, többször voltam beteg. Kétszer kellett csak orvoshoz menni, de megfázások, köhögések és efféle nyalánkságok márciusig nehezítették az életemet. Ehhez jött a szokásos étvágytalanság, émelygés (Zitával kétszer hánytam is, a két másik terhesség során soha), öklendezések. Le is fogytam 3 kilót, ami nem volt nagy baj, mert kicsit többről indultam, mint anno a két másikkal. A baba nem szenvedett hiányt, mert enni ettem, amikor tudtam, és utána el is kezdtem hízni, hála istennek csak szolidan. Májusig Csilla is szopizott, éjjel is, ezért kelni kellett hozzá. A nehezebb viszont az volt, hogy Kingát elkezdtük éjszaka ágytisztaságra szoktatni, ami talán eddigi anyai pályafutásom legnagyobb ballépése volt. Nem teljesen önszántamból történt ugyanis, hanem igen közeli rokoni bíztatásra, akik annyit győzködtek, hogy Kinga már elég nagy ehhez, hogy megpróbáltuk. Pedig én nem éreztem, hogy itt az ideje, mert Kinga bepisilt a pelusba még éjszaka, el sem bírtam képzelni, hogy is lesz ez. De annyira nagy volt a nyomás, hogy beadtam a derekam. Ezzel annyit értem el, hogy minden éjszaka kelhettem fel hozzá ágyat húzni (emeletes ágyra), ruhát cserélni, mert júniusig majd’ minden éjszaka bepisilt. Rémes volt. Még annyit sem tudtam aludni, pihenni, amennyit Csilla engedett volna. Nagyon tanulságos és jó lecke volt. Megtanultam végérvényesen, amit sokszor hallottam már, csak nem gyakoroltam határozottan, hogy tanácsot meg lehet hallgatni, de nem kötelező úgy is cselekedni; valamint addig nem veszem le a pelenkát a gyerekről, amíg nem látom, hogy szárazan ébred, mondjon akárki akármit! (Csilla most is pelusos éjszaka, amit lehet, hogy el lehetne hagyni, de akkor most kezdhetnénk őt is a sok ivásról leszoktatni, amire egyelőre nincs energiánk-a délutáni alvásnál ágytiszta, az ovira ez bőven elég)

No, szóval, ilyen körülmények között nem csoda, hogy még nehezebben bírtam az elsőharmados tüneteket. Csilla abbahagyta a szopizást májusban, Kinga ágytiszta lett júniusban (akkortájt, hogy végetért az akkor még nem annyira kedvelt ovi-hm,hm-lehet, hogy van összefüggés?), ekkor múltak el az émelygéseim. Ez jó volt. Az újabb nehézség az volt, hogy nyáron Kinga is otthon volt, és jelentős erőpórba volt nap mint nap. A napi kétszeri játszóterezés melegben sem volt könnyebb olykor, mint éjszaka felkelni valamiért, de valahogy le kellett vezetni a gyerekek energiáit. Jani is volt néhányszor külföldön, kétszer egy hétre Kaliforniában, ami szintén nem volt egyszerű. Nyár vége felé aztán a pocak is elég kerek volt ahhoz, hogy a mozgás is nehézkes legyen. Szeptemberben pedig Kinga már nem kezdett oviba járni, mert, ugye, költözés előtt álltunk.

A költözés révén a terhesség vége is mozgalmasra sikeredett, már maga a sok pakolás és mellette a gyerekek ellátása is bőven elég volt, de örültünk, hogy haladunk álmaink megvalósításában. Vidékre költözvén pedig jócskán lenyugodtam. A főváros okozta alapstressz megszűnt, nem kellett játszótérre járni, egyszerűbb volt a levegőztetés, viszont oviba dombnak le és fel kellett járni, ami a az utolsó egy-két hétben már tényleg nem volt az ínyemre. Ja, és lépcsőzni kellett az emeletre, amit alapból sem szeretek, ekkor dőlt el véglegesen, hogy épülő házunk biztosan egyszintes lesz, csak maximum vendégszoba kerülhet emeletre.

Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor megtudtuk, hogy lány lesz. Jani arca, aki mosolygott ugyan, de látszott rajta, hogy azért egy fiú összejöhetett volna, de persze nagy ügyet nem csinált belőle. Jól is tette, hiszen Zita mára már csatlakozott a másik két kis Apa-fanhoz: ha Jani hazajön, Zita örömében verdes a kezeivel, ha az ölemben van evez hozzá, úgyhogy át kell vennie Janinak, legyen akármilyen festékes a pólója, mert éppen az építkezésről jött. Én is fiút vártam, persze tudván, hogy ugyanannyi esély van a lányra is, és felkészültem erre a lehetőségre is. Akkor picit csalódott voltam, ami hamar elmúlt. Rengeteg praktikus oldala van annak, hogy Zita is lány, de erről külön bejegyzést lehetne írni. Megszoktuk már ezt a felállást, úgyhogy nehogy sajnálni tessék minket! JJ

A terhesség talán legnehezebb része az aggódás volt, hogy tényleg ki tudjam hordani: bírja-e a méhem, a hegem, nem fog-e a végén szétválni. nem győzők elégszer hálát rebegni, hogy semmi komplikáció nem volt a várandósság alatt. A császármetszéstől is tartottam végig, egész idő alatt próbáltam lelkiekben felkészülni az újabb műtétre. Bíztam az orvosomban, a szakértelmében, akihez a költözés után is inkább elautóztunk, csak ne kelljen stresszelnem, hogy jó kezekbe kerülök-e egy másik helyen. És bíztam magamban is, a rutinomban, amit az előző két császár alkalmával szereztem. ÉS a jó szerencsében, gondviselésben, és még ki tudja miben. J

Összességében nézve nagyjából olyan volt a terhesség, ahogy vártam. szinte minden szakaszában volt nehéz pont, de ezeket el kellett valahogy viselni, hogy legyen nekünk Zita. És hogy megérte!! Az, hogy kevesebbet tudtam befelé, Zitára figyelni, nem zavart már. Állandóan emlékeztetett rá a gömbölyödő pocak, nem lehetett elfelejteni, hogy ott van. Odabenn biztos érezte, hogy szeretettel várjuk, még ha nem is tudtam vele leülni, és kellemes zenét hallgatni nagy nyugalomban. Hallgatott viszont gyerekzsivalyt, gyerekdalokat, ami biztos sokat számít. Végül elérkezett a nap is, amikor édes terhemtől megváltam, hogy aztán már kint cipelgethessem, és amikor a kezemben tartottam tudtam, hogy nagyon-nagyon megérte végigcsinálni az egészet!! J

Szülinapi visszaszámlálás 10.

Amikor Zita még csak a tervekben szerepelt

Tavaly az egyik általam olvasott blogban (Milla és Patrik) Zsuzsi készített afféle visszaemlékezős-visszaszámlálós-összefoglallós-számotvetős sorozatot, mikor Milla első szülinapja közeledett. nekem tetszett az ötlet, és mivel amúgy is rengeteget gondolok a tavalyi évre, jönnek elő emlékek (nem tudom, miért, de az első szülinapoknál mindig így volt velem, a 2. már teljesen más, de az elsőnél muszáj nosztalgiázni!), így én is nekiálltam egy visszaszámlálásnak. Úgyhogy hagy jöjjenek az emlékek, ha már úgyis tele van velük a fejem. :)

Lehet, hogy azokról a dolgokról, amik itt felbukkannak majd, már egyszer írtam,. Nem tudom, most mindet visszakeresni. Ha igen, és uncsi lennék, akkor ezer bocsánat mindenkitől. :-) De valahogy kis idő távlatából egy csomó minden máshogy néz ki. Valahogy úgy összeállt a kép sok dologról.

Például nosztalgiázva gondolok vissza arra az időre, amikor még csak gondolkodtam, vállaljak-e 3. babát. Úgy egyáltalán. Akkoriban még a babaszoba.hu-n vezettem a két lánynak külön-külön naplót, és már ott tartottam, hogy nyitok egy harmadikat az esetlegesen megszülető harmadiknak. Csak hogy lássa egyszer, hogy mennyit agyaltunk azon, hogy egyáltalán megszülessen-e és mikor. jó sok bejegyzés született volna, kár, hogy nem kezdtem el. Érdekes volt a folyamat.

Érdekes volt, mert szinte egyik napról a másikra változott az álláspontom. Jó ideig csak magamban morfondíroztam, Janival nem osztottam meg minden lépést, nem volt szükséges. (szerintem hamar lefáradt volna) Nekem kellett elsősorban dűlőre jutni a téren, hogy hajlandó vagyok-e vállalni a 3. terhességet, hiszen nekem kell kihordani, nekem volt két műtétem. Ha én ellenállok, akkor nehéz az ügy. Nem mondom, hogy nem hatott volna rám, ha Jani esetleg rábeszél, de azért mégis én mondtam volna ki az utolsó szót. Mondhatni ítéletet. Legalábbis azt hiszem.

A nagy morfondírozós időszak igencsak hullámzóan telt. Csilla kb. 10 hónapos volt, mikor elkezdtem felvetni magamban, hogy akár jöhetne is a 3. baba. Hiszen letelőben volt lassan az egy év, amit okvetlen szünetnek jelölt ki a nőgyógyászom. Ha kis korkülönbséget akartam, akkor már időszerű volt a mérlegelés.

Jó ideig azt mondtam nagy határozottan, hogy nem, én nem bírom ezt újra végigcsinálni. Nem lesz 3. gyermekünk és pont! Elfáradtam, kényelmesen elvagyunk mi így, négyen. Csilla is lassan önállósodik, visszakaphatnék én is némi önállóságot, ami számomra elég fontos, ez a több év babázás alatt tökéletesen kiderült számomra. Azaz fontos lenne. J

Nem tetszett a döntés. Ott motoszkált bennem, hogy én nagyon szeretnék 3 gyereket. Nem is tudom mióta, de régóta így képzeltem el az életem, hogy 3 van belőlük. Tudtam, hogy pár év múlva, mikor jobban fellélegzek a babázós időszak után, megbánom, hogy nem lett, és addigra lehet, hogy én is benne leszek a korban, meg a korkülönbség is nagy lesz. Azt nem tudtam elképzelni, hogy direkt szüljek pl. egy 10 és 8 éves gyerek mellé egy kisbabát. Nekem ez már nagy korkülönbség, amikor már megszokunk egy életet, amikor szabadabban mozgunk, ha akkor jön egy pici baba, újra évekre “függőségbe” kerülnék, és kérdés, hogy a két nagy hogyan viselte volna a változást. Nem, nem ezt nem szerettem volna. (Félreértés ne essék, teljesen megértem, és tisztelem azokat, akik így vállalnak gyereket, meglehetősen sok előnye is van neki, ezt el kell ismernem!)

A nagy fejtörésben tehát arra jutottam, hogy legyen 3. baba, és lehetőleg ne túl nagy korkülönbséggel. Ez volt az egyik legfontosabb döntés, azt hiszem. Azt tudtam, hogy Jani is támogatja az elképzelést, a kérdés már “csak” a mikor volt.

Mikor Csillával 37 hetes terhesen körbefutottam a lakóparkban egy épületet, sprint tempóban, volt vagy 400 méter, mert Kinga veszettül elmotorozott, és jó ég sem tudta, hol áll meg (persze a szülés nem indult be, pedig, utólag, talán jó lett volna), elhatároztam, hogy ha lesz, a 3. gyerek 3 év korkülönbséggel érkezik. Nagyobb lesz Csilla is kicsit a terhesség alatt, mikor megszületik a baba, akkortájt megy oviba, sokkal kisimultabban lehet megélni a babázós időszakot. Nem olyan idegbeteg módjára, mint ahogy volt Csilla születése után is. Nem, mert az olyan túlélhetetlen és eget rengető nagy dolog, de ha az embernek nincs az apán kívül igazi segítsége, akkor nehéz.

Csakhamar kezdett ez a verzió sem tetszeni. Ha 3 évre születik, megint télen lesz egy szülinap, hát, ez már mégiscsak tarthatalan! J Mégis jobb lenne egy nyári baba a változatosság kedvéért! Meg, hogy néz az ki, hogy megszületik a baba, Csillát meg “lepasszoljuk” az oviba. Hm,hm, ez a terv is sántított, pedig előnye lett volna, hogy napközben-végre, úgy utoljára-csak és kizárólag egy pici babára koncentrálhattam volna, úgy, hogy nem kezdő anyuka vagyok, és nincsenek az ezzel járó parák. Afféle örömbabázás lett volna.

Nos, ha ez sem tetszik a finnyás anyukának, akkor szülessen nyáron, legyen két és fél év korkülönbség! Csilla 2.5 éves, talán már szobatiszta is, Kingának szünet az oviban, mindenki megszokja az új helyzetet, senkit nem száműzünk sehova, de fél év múlva Csilla is ovis lesz, pont mikor tényleg kezd egy baba “munkás” lenni. Ez nagyon jónak tűnt, szerintem ez lett volna a legideálisabb.

Csakhogy az ember nem választhatja csak úgy meg, hogy mikor szülessen egy baba. Ugye. Néha mosolyogtam agyalós pillanataimban, hogy lassan a konkrét időpontot is ki fogom találni, mikor szeretnék szülni, és ehhez igazítunk mindent…Valahogy a 2.5 év sem tetszett. Elkezdtem parázni: mi van, ha harmadjára nem lesz akkora szerencsém, mint az első kettőnél, és csak nagy sokára esek teherbe? Elvégre két császár után sosem lehet tudni. Mert akkor nagyobb lesz a korkülönbség. Nekem a 3 év volt a max. határ, szerettem volna, ha ettől nincs nagyobb korkülönbség a lurkók között. Hiába nyugtattam magam, hogy legfeljebb szusszanunk kicsit, éreztem, hogy ahogy telik majd az idő, egyre kevesebb erőm lesz belevágni egy újabb babázásba. Ha nem leszek jó ideig terhes, lehet, hogy lefújom az egészet. Egyre inkább éreztem azt is, hogy ha 2.5 év lesz a korkülönbség, akkor Csilla is már majdnem 2 éves, mikor terhes leszek, már akkor is előfordulhatott volna, hogy visszalépek, hiszen már ő sem olyan pici, rendeződik az életünk. Már akkor sem biztos, hogy belevágok.

Jó, de akkor mi legyen? Volt a nagy kérdés. Egy verzió maradt: megint kb. két éves különbség. Ettől (is) megborzongatam: újabb idegbeteg fárasztó hónapok, újra azok a küzdelmek, mint anno Csilla születésénél: hogy egyszerre kell mindent csinálni, hogy sok mindenben önállótlanok, kapkodás, éjszakázás, egymás felébresztése, szoptatás (Csillát is még akkor, tehát terhesen szoptatás is), és még sorolhatnám. Nyöszörögtem magamban, hogy ezt én nem bírom újracsinálni. Főleg, hogy most nem hogy ugyanazt végig kell csinálni szünet nélkül, mint amit Kingával és Csillával, hanem a szitut nehezíti módosítja egy szűk négyéves gyermek jelenléte is. Nem voltam biztos benne, hogy elég türelmes leszek, én már annak is nagyon örültem, hogy Csilla egyéves lett akkor, sok minden könnyebb lett. Nem éreztem, hogy újra alá tudnék merülni a sokszor meglehetősen monoton, sok lemondással teli mindennnapokba. Dolgozni sem vágytam még vissza akkor, egyszerűen jó lett volna talán élvezni kicsit a lányokat. Úgy voltam viszont vele, hogy annyira benne vagyok most a nemalvós, néha őrültek házára emlékeztető időszakban, hogy miért ne lehetne egyúttal az utolsó babázást is "letudni". így se úgy se alszunk, így se úgy se tudunk sok helyre menni, akkor nőjön fel a 3. is hamar, aztán kezdhetünk egy újabb szakaszt az életünkben, akkor már 3 nagyobb gyerekkel. Csak addig bírjuk ki. :-P

Minekután Zita született akkor amikor, sejthető, hogy végül csak a legutolsó verzióra voksoltam. És milyen jó, hogy időben elkezdtem gondolkodni, mert még időben voltunk. Az aggodalmaim arra vonatkozóan, hogy nehezen leszek terhes, szertefoszlottak, mert szerintem 1 vagy 2 hónap alatt összejött Zita (szerintem az orvosi szakkönyvekbe engem lehetne példaként hozni, hogy igenis lehet két császár után, még igencsak sokat szopizó kisbaba mellett is terhesnek lenni, ráadásul nem is annyira nászutas körülmények között J )

Így a tervből valóság lett, ott volt a kis babszem a pocakban, akkor eldőlt minden. Sokáig fel sem tudtam fogni, pedig alapvetően rajtam múlt sok minden. Jani is mondogatja azóta is, hogy hááát, igen, oké, hogy terhes lettem, de azért nála még nem villogott annyira a zöld lámpa, inkább csak a sááárga. ;-)

Ettől függetlenül visszafordíthatatlanul ott volt, és ezzel újabb, számomra ismeretlen időszak következett egy pocaklakóval és két másik kis hölggyel idekinn. De ne rohanjunk ennyire előre.

Folyt.köv.