Zita 3. szülinapja

Legkisebb leányunk, Zita hároméves lett ma. Hétköznap lévén nagy ünneplés még nem volt, Jani sem jött ma haza igazolt hiányzás következtében, de azért néhány fotó készült a kis háromévesről, és az esti tortázásról.

Az ünnepelt:

Az ünnepelt fiatalabbik nővére, aki szintén itthon van a még az elhúzódó ovis szünet miatt:
Ketten:
Este, már a torta mellett:
Nővérkék gyűrűjében:
Nővérkék és jómagam társaságában:
Gyertyafújás első forduló (jó gyengén indult neki):
Ezért lett második forduló is :-)
De elfújta, majd jóízűen ettek is a tortából, amit már egész nap úgy vártak. :))

Isten éltessen, már-nem-is-olyan-kicsi Zita! :-)

Hétvégére készülvén

Avagy használjuk ki a rossz időt, és süssünk sütit a hétvégi családi összejövetelre:

Gyúrunk a hétvégére... :-))

Nagyon mélypont

Nos, azt hiszem, úgy érzem, eljött a mélypont, ahonnan alig érzek erőt kikecmeregni.

A vidám, medencés, mosolygós képek azt a látszatot keltik, hogy errefelé minden vidám és idilli, de nem. Hónapok (sok-sok hónap) óta lent vagyok a mélyben, és nem lesz könnyebb sosem. Úgy érzem. Csak sosem merek róla írni, nem olyan népszerű dolog a negatívumokról írni. Viszont képmutató sem tudok lenni.

Már írni sem nagyok tudok az egészről, lezsibbadtam, lebénultam, fásult vagyok, elfogyott a türelmem, a kreativitásom humorom, feltöltődni szinte nincs is lehetőség, még az éjszakák is az övék. ÉS csak hallgatom a gyerekek veszekedését, visítását, nyávogását, árulkodásait, próbálom lekötni őket, próbálom az állandó összezártságból származó alapkonfliktusokat megoldani, mellette küzdök, hogy az alapfeladataimat is ellássam, de nehezen megy. Tudom, hogy ez alapvetően normális jelenség, én mégis tudom, hogy belefáradtam. Megoldás lenne az egészre, de számunkra nem elérhető.

Imádom mindhárom manócskát, de mostanában annyira sok kudarc ért (tulajdonképpen mindennap végére állandósult a kudarcélmény), hogy abszolút megkérdőjeleztem anyai képességeimet, és már-már oda lyukadok ki, hogy nekem nem is kellett volna gyereket vállalni, vagy max. egyet. Pedig el sem tudom képzelni az életemet nélkülük, tudom, hogy ez teljesen baromság.

Egyedül vagyok, fáradt vagyok, lerogynék a földre és abbahagynám az egészet...Úgy két hétre, mondjuk.

Megyek, végzem monoton feladataimat, és majd megpróbálok valahogy erőt is gyűjteni a folytatáshoz. Valahogy, valahogy...

Bocsánat, hogy negatív voltam. Biztos, lesz ez még jobb is. Az biztos, hogy ebben a szent pillanatban jót tett, hogy legalább leírtam.

Beszámoló, folytatás

Megint csak el vagyok maradva a beszámolóval, de egyszerűen nem tudom írni se nappal, se éjszaka. Nappal a sok teendő miatt, éjszaka meg sok ébredés miatt. Így megint csak egy összefoglalóra futja az időből, erőből.

Szerdán délután bementünk a közeli kisvárosba fagyizni. Élvezték a lányok, a mások által ajánlott fagyizóban tényleg finom a fagyi, igaz, én külön nem vettem magamnak, jutott maradék... Megállapítottam, hogy Kinga már kifogástalanul, elég gyorsan nyalja a gombócot, Csilla lassabban, még szorul némi segítsége, hogy ne cseppenjen le, Zita pedig még abszolút kezdő, de ehhez képest ténylge ügyes volt, némi segítséggel és odafigyeléssel ő is jó sokat elfogyasztott.

A szerda este viszonylag zökkenőmentesen sikerült, mivel sikerült a lányok fürdésével párhuzamosan megzuhanyoznom, így az nem maradt késő estére. Éjszaka viszont egyik ébredt a másik után, jól kikóvályogtam magamat. :)

Tegnap Kinga kirándulni volt a nagycsoportosokkal egy közeli kúthoz, és a melletünk húzódó turistaúton jöttek ki az erdőből. Sikerült őket kiszúrni, a teraszról, így lelkesen integettünk egymásnak. Nagy örömmel mesélte, hogy miket látott. Nagyot mosolyogtam, mert talált egy tollat a hátizsákjában, no, meg papírszepi alapból volt nála, így a papírzsepire lerajzolta még ott, hirtelen, hogy mi tetszett neki. Nagyon aranyos volt. Délután itthon pedig átmásolta őket papírra. Most annyira lelkes, hogy vasárnap édesapjával is szeretne oda elkirándulni. :) Végül is, akkor már elméletileg itthon lesz.

Tegnap koradélután borzasztó nagy vihar volt nálunk. Itteni életünk során ilyet még nem tapasztaltam, annyira esett az eső, hogy a soha be nem ázó teraszunk most "félútig" is elázott. Hatalmasakat dörgött, vagy inkább csattant, ami nem volt éppen kellemes. Pont egy ilyennél mentem ki a teraszra, hogy beljebb húzzam a bicikliket, amikor a közelben dörgött egyet...hát, utána még hosszú percekig rendesen fájt a fülem. Emellett persze Zita is ekkor aludt, de legnagyobb meglepetésemre a csattanásokra fel sem ébredt, hanem inkább egy méhecskére, amelyből egy példány ismét betévedt a hálónkba (ez a legújabb, az utóbbi napokban egy nap többet is kitessékelek a szobából. Valószínűleg a födémgerenda résein keresztül tudnak valahogy bejönni, ami elég bosszantó, pl. Zita hétfőn is emiatt ébredt fel délután, de már volt, hogy hajnalban is engedtem ki egyet az ablakon.).

Délután megint csak roppant örültem, hogy autóval mehetek a lányokért oviba, mert én tényleg nagyon támogatom az egészséges, mozgásos életmódot, de a tegnapi sárban és szemerkélő esőben nem sok kedvem lett volna gyalogolni.

A késődélutánt itthon töltöttük, majd fürdés előtt még kiautóztunk a horgásztóhoz, ahol kicsit kiszálltunk, gyönyörködtünk (vagy inkább én) a Börzsönyben, a lányok meg kavicsokból hidat építettek a pocsolyákba. Mikor 10 perc játék után mindenkinek sikerült jó vizessé és sarassá válni, elindultunk haza.

Az est további részét inkább elfelejteném. Sírással ért véget mindenki részéről, azt hiszem, elfáradtam. Én is lehettem volna türelmesebb, de kimerültek a tartalékaim, és a lányok is lehettek volna együttműködőbbek. Most egyik sem jött össze, ez pedig jóval nem végződhet.

kimerítő ez a hét, és legalább a tudat adna erőt, hogy Jani kicsit is jól érzi kint magát, de egyelőre annyit tudok, hogy hétfő, kedd, szerda esett náluk az eső, ami elég nagy pech egy ilyen helyen. a tegnapi napot még nem kérdeztem, ő meg nem vezet blogot... :-)) Ellenben találkozott a volt pesti szomszédjainkkal, akik 3 éve költöztek Mallorca-ra, no, ezért irigyelltem Janit, mert velük én is nagyon szívesen találkoztam volna. Hát, majd egyszer talán nekünk is összejön. Csak ne lenne ilyen drágán megközelíthető hely az a sziget...

Tegnapi jó hír viszont, és ezt nem Janinak dedikálom, mert ő tud róla, hanem egyszerűen csak örülök neki, és fontos a család életében: anyósom 16 nappal túllépte a 40 ledolgozott évet, így még a nyáron nyugdíjba vonulhat. Már szabin is van, mert abból is van még neki. meglehetősen hirtelen derült ez ki, de azt hiszem, ez nem baj. Mi nagyon örülünk, mert szerintünk már az a fajta munka, amit csinált, nagyon kimerítette őt. Remélem, ő is örül. :) Kinga repdes a boldogságtól, mert anyósom megígérte neki, hogy ha nyugdíjas lesz, vesznek oda hozzá egy kiskutyát... :-D Meg tyúkokat, hogy lehessen gyűjteni a tojásokat. ki minek örül... :)

Összefoglalva eddig elvoltunk, de titokban örülök, hogy már csak egyet kell aludni, hogy kiegészüljünk. Igaz, holnap is csak késő este, de azért az már más. Zita is mondogatta most az autóban, hogy "Apa már biztosz pakója a dógait!" No, azt még lehet, hogy éppen nem, de lassan eljön az is. :)

Beszámoló Janinak 2-3. nap

Élünk, élünk, jelentem... :)

Sokkal zökkenőmentesebben telik a hét, mint gondoltam, ami nem azt jelenti, hogy nem várjuk haza Janit, de hála istennek, komoly gond nem adódott. AMi meg igen, az amúgy is előfordult volna, hiszen Jani "normál esetben" sincs itthon napközben, sőt, általában fektetés környékén vagy jóval utána ér haza, így magában a napi rutinok végzésében nem feltűnő a változás, inkább más téren. Mint pl. az utóbbi napokban locsolgatni kell az épülő kerítésünk betonalapját. Nos, én múlt héten is próbáltam rá időt keríteni, míg Zita aludt délután, de örültem, hogy este Jani locsolta már, amikor hazajött. az nekem nagyon macerás volna a sok esti teendő mellett, még az udvarra rohanni betont locsolni. De ez csak egy dolog, emellett van sok apró más, amiben érzem Jani hiányát, de erőt ad, hogy sokáig nem kell őt nélkülöznünk.

Hétfőn azzal indítottam a hetet, hogy elaludtam. 7-kor ébredtem, és ugyan 9 előtt bent voltunk az oviban, nem voltam túl boldog, főleg, hogy autóval is vagyunk, jobbra számítottam. Ellenben, ha korábban kelek, lehet, hogy észre sem veszem azt a szép, nagy mezei nyulat, ami éppen az egyik szomszédos telken legelészett békésen, amikor kihúztam a sötétítőt. :) Így most már láttunk itt rókát, sok őzet, mókust, nyulat is. Sőt, nem, mert tegnap a házunk előtt az egyik villanyoszlopon egy nagy ragadozómadár ült, Kinga vette észre, sajnos nem tudom meghatározni, hogy mi volt, de ez a madár gyakran köröz errefelé a levegőben. No, akkor a madárka is hozzájön a vadlistához. :)

Napközben próbáltam itthon tenni-venni, amennyire Zita hagyta. HOl egy kis takarítás sikerült, hol főzni kellett, a délután azért mindig gyorsan eljött, amikor indulni kellett a lányokért. Hétfőn átautóztunk Jani unokatestvérét felköszönteni névnapja alkalmából. Nagyon élveztem az autó adta szabadságot, hogy el tudtunk menni azokhoz, akiket szeretünk, és nem csak a nagy családi összejövetelek alkalmából találkozunk.

Tegnap délután végül sehol nem voltunk, de az eső is elkezdett esni, így kedvünk sem volt kimenni. Gyurmáztak a lányok, előre-és hátrabukfencet gyakoroltak a szülői matracon. :) Megvan a szokásos veszekedés, sivítás, visítás is, pillanatok alatt képesek összekapni, van hogy egymás után többször. Érzésem szerint az esetlegesen oviban felgyűlő feszültséget is itthon vezetik le, elsősorban talán Csilla. Estére ez kimerít, az idegszálaim pattanásig feszülnek, ilyenkor jól lenne a segítség. Rengeteg szituáció van, amikor tehetetlen vagyok az események sodrásában.

Egy konkrét példa: készítem az esti fürdővizet. Előtte kicsit még ki kell takarítani az alját, mert szánom-bánom, de nem vettem észre, hogy előző napról egy kevés homok ott maradt az alján (én a frissen elkészült zuhanyfülkét használom már-végre, végre! :-D) ezért nem került sor a homok eltakarítására. Nem nagy baj, egy-két perc plusz maximum. Míg ezt én csináltam, hallottam, hogy a lányok a hálóban nagyban dögönyözik egymást, birkóznak, de vidáman, nevetgélés közepette. Ettől függetlenül feszülten hallgattam, mert tudtam, hogy sírással fog végződni. Tettem egy kísérletet, hogy esetleg lassuljanak, játszanak mást, míg elkészülök, de a nagy vidámságban nem akarták meghallani. Jól van, visszamentem tenni a dolgomat. Egy-két perc múlva aztán hallom is, hogy nagy a sírás: valaki megnyomott valakit, valaki ezért visszaütött valakinek, a harmadik meg már mérgében csak azért, hogy igazságot szolgáltasson, odaütött megint csak valakinek. A szituáció szövevényes, mindenki mond mindent, nem lehet kideríteni, hogy mi történt pontosan, de én sejtem, hogy mindenki követett el hibát. Legalább annyit, hogy nem tudnak még teljesen figyelni egymásra, Zita pl. egyáltalán nem óvatos, ő tud a legjobban bevadulni és ő tudja a legkevésbbé kifejezni szavakban, ha valami nem tetszik neki vagy bántja. ezért tettlegességgel ad hangot érzéseinek, ami a tesóknak persze nem tetszik.

Mindegy is, a lényeg, hogy mindenki sír, fáj valamije, én meg mérges vagyok. Nem rájuk, mert nekik még tanulni kell egymással bánni az ilyen helyzetekben, hanem inkább magamra: hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni, hogy nem voltam elég kreatív, hogy lekössem őket arra a három percre. Aztán persze zubogok magamban, hogy tényleg muszáj őket minden pillanatra lekötni? Végül oda lyukadok ki, hogy nem. Nekik is megmondtam, mikor mindenki lehiggadt, hogy ezeket a bírkózásokat inkább kerüljük, mert látják, hogy valahogy mindig rosszul sül el, ilyenkor próbáljanak valami más játékot keresni, ezzel is segítve engem, hogy hamarabb kész legyek egy-két feladattal és nekik sem lesz bajuk. Mert ez mindenkinek jobb lenne, időt is spórolnánk. Inkább több mesét olvasok nekik a nyert időben, kisimultabb idegekkel, mint így, tépázott idegekkel a szokásos fejenként egyet. Szóval, gyakorolnunk kell még sok mindent, ami nem baj, csak nekem van egyre kevesebb türelmem, kreativitásom, humorérzékem, hogy az egymás után fellépő hasonló helyzeteket szépen oldjam meg. Ha úgy érzem, hogy nem sikerült szépen elsimítani a dolgot, türelmesebb is lehettem volna, akkor kudarcélményként raktározódik bennem (egyre több minden újabban), ez halmozódik, gyűlik bennem, és nem tudom hova tenni. Nem olyan jó érzés ez...

A mai nap eddig szokásos ütemben telt, bár ma is elaludtam, de beértünk tízórai előtt. Ovi után Zitával vásároltunk kicsit, aminek a végén nagyot mosolyogtam: ha van szabad, kicsi gyerekkocsit tolunk, Zita nagy örömére. Vásárlás végén leteszi a kocsit a helyére, már végre nem sír, hog ott kell hagyni, majd integet neki és jó hangosan mondja: "Szia kocsi, majd találkozunk méééég!" Majd örül, hogy a hazafelé kis szakaszon Kinga ülésébe ülhet, egyenesen boldog tőle. :)

Most pedig pattanok is fel, a teendőkkel elszaladt az idő, indulni a kell a két nagyobb nokedliért az oviba. Ha most nem lenne autóm, jól elkésnék, gyalog már rég úton kellene lennem. :-P Talán már említettem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy itt a járgány és kényelmesebben vagyunk. :-D (csak párszor. ígérem , többet nem mondom, mert uncsi lesz :-D)

Beszámoló Janinak 1.

Az a helyzet mifelénk, hogy kedvenc férjem és lányaim kedvenc apukája (Jani-no, nem mintha olyan sokból kellene választani :-D) a mai napon Mallorcára "disszidált". Egy kemény hétre... No, nem nyaralni, hanem tanfolyamon vesz részt. Nyaralni csak minden délután 5-től fog, mikor a tanfolyás véget ér neki. :) Ez alkalomból jutott eszembe a kósza gondolat, hogy talán pár sorral meg kellene őt örvendeztetni, hogy a nagy messziségből is képben legyen, mi történik kicsi családjával. :) Ez az apropó a blogírásnak is roppant kedvezne, mert mostanában nem sok bejegyzés született. No, nem mert semmi érdemesre méltó nem történt, egyszerűen nem jutottam gép elé hosszabb időre. Sok szép esemény marad már rögzítés nélkül... :(

Most azonban megpróbálok néhány sornyira időt keríteni, nehogy feledésbe merüljünk a napsütötte Mallorcán... :) No, ez csak vicc volt, szerintem ennek pont az ellenkezője történik, hiszen este kaptam Janitól egy sms-t, hogy látott egy boltot tele Disney holmikkal... Ebből következtetek, hogy "néha" azért csak eszébe jutunk. :) De legalábbis a lányok... :-D

Nem biztos, hogy vadregényes, kalandos történetek kerülnek majd lejegyzésre, de feltételezem, hogy a családfőnk értékelni fogja. :)

Szóval, az első nap.

Eltelt. :)

Kedves ismerősünk hős módjára, egy átvirrasztott éjszaka után korareggel hazajutatta nekünk az autónkat a repülőtérről, hogy ne maradjak jármű nélkül a hétre, én nekem viszont a vezetési rutinom sem túl jó, hogy ezt a tettet bevállaltam volna (na, ez tuti hőstett lett volna a részemről) és nem is lett volna kényelmes Zitával együtt hajnali négykor útra kelni...Pont ezért örök hálánk a segítőnknek, azzal, hogy van autóm, könnyebben átvészelem a hetet.

Még viccelődtem is a héten, hogy mehetne már Jani, mert akkor megkapnám az autót, nem kellene az egész napomat oviba gyaloglással tölteni. :) Most tuti nem kell sétálgatni, ami nálunk hatalmas dolog, hiszen, és erről nem is nagyon írtam mostanában, rettentő sok időm elmegy az oviba jövés-menéssel. Ha reggel nekem kell a lányokat vinni, van, hogy 10-re érek haza Zitával, és fél három körül lehet lassan visszaindulni. A köztes idő nagy részét Zita terelgetésével töltöm, tehát minden egyéb teendő elmarad. Ez kezd az utóbbi időben frusztrálni, kezdtem teljesen szétcsúszni. Amit régebben be tudtam iktatni a napjainkba, azt most nehezen. Hosszú távon ez nehezen viselhető, csak sokat egyelőre nem tudunk tenni ellene (hamarosan nyári szünetre vonulunk oviügyileg, akkor nem kell jönni-menni, viszont a három lány együttes itthonléte tuti garantálja, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzak :-D). Nagyon remélem, hogy a héten kicsit hatékonyabb leszek, hiszen jóval hamarabb hazaérek délelőtt, és nem kell olyan korán indulni délután. Ez azonban nem tartozik szorosan az első nap történéseihez, viszont hangsúlyozza, hogy mennyire fontos tett volt az autó visszaszállítása. :)

Zitával hazavittük a kedves ismerőst, hogy végre pihenhessen (a másik két lány mamánál üdült egy éjszaka erejéig). Mikor hazaérve vettem ki Zitát a kocsiból rosszul mozdulhattam, mert a bal lapockám alatt éles fájdalom nyillat a hátamba, hogy levegőt alig kaptam. Utána egy ideig csak feküdtem és merengetem, hogy akkor most mi lesz, de végül nagy nehezen meg tudtam mozdulni, pár óra múlva pedig már nem is görcsölt be minden karnyújtásra a hátam. Most például érzem néha, de már egész jól van. Örültem, hogy Janit nem kellett reggel 8-kor Münchenből hazahívnom. :) Szerintem ő is örül, így utólag. Feltéve, hogy a steak jól sikerült, amit egy palma-i kávézóban fogyasztottak. :):)

Zitával karöltve főztünk ebédet, amihez ilyen előzmények után nem sok kedvem volt, már ott tartottam, hogy lemegyünk az egyik pizzériába (kis falu létére minimum három helyen lehet jelenleg pizzázni...) enni egy levest (ami teljesen finom és abszolút nem drága), mégiscsak gyereknap volt vagy mi...meg kicsit anyanap is lett volna, khm. :) De meglett az ebéd, finom lett, a kimenős evést más "rendkívüli helyzetre" tartalékoljuk (bár, ez is most csak azért merült fel lehetőségként, mert autóval könnyen kivitelezhető, gyalog manapság nem indulnék be egy levesért a faluközpontba. :-P Akkor már inkább megfőzöm. :) Szeretek gyalogolni, de a gyalogláshoz fűzött jelenlegi viszonyomat feljebb már érintettem :) )

Ebéd után, amikor már majdnem vittem volna Zitát aludni, telefonált anyósom, hogy Csilla sírdogál, azt mondja, hogy nem érzi jól magát, és mintha valami pír lenne az arcán, ami biztos az új himlő jele, amiről a napokban hallott a rádióban...

Én reméltem azért, hogy Csilla valami más miatt nyűgös, ami szerencsémre be is igazolódott, az oka nem derült ki, de mikor én megérkeztem, sokkal vidámabb lett. :-) Mivel Zita alvásidejében keltünk útra, Zita 10 percet aludt csak az autóban, estére totál elfáradt, sokat sírt, nyűgös volt, ami próbára tette a türelmemet rendesen (ekkor jó lett volna mindenképpen az a plusz két apai kéz segítség gyanánt), de végül csak elszenderült mindhárom leányzó. Előtte, koraeste még sikerült Kinga óhajának megfelelően a csokis tejszínhabot megcsinálni, ami már be volt készítve a hűtőbe, csak nem tudtam végül befejezni, mivel eljöttünk koradélután. Így azért csak lett valami kis gyereknapi édesség is, örültek neki, én meg örültem, hogy ez abszolút nem volt bonyolult kérés. És, főleg, hogy sikerült rá időt keríteni...

Most pedig nyugovóra térek, hogy újult erővel kezdhessem a második apanélküli napot. :) Remélem, arról is lesz erőm beszámolni, még ha sok izgalmas nem is igen történik majd (lehet, hogy a 4-5. napon kezdenek majd elmaradozni a bejegyzések...). Bár, én remélem, hogy délutánra valamicske programot sikerül szervezni, ha már autónk van a héten. :) Ki kell használni a remek lehetőséget.

Amúgy meg dúl az ovis szünet

Mintegy "mellékesen" (mármint az olajtűz mellett) a lányok meg itthon vannak egész héten, amit már említettem, hogy most zajlik az ovi átköltöztetése, így ők kaptak (jó)néhány szabadnapot. Ez már önmagában is ad feladatot bőven, de nekem emellett még pluszban "kell" szórakoztatni magamat mindenféle "gyújtogatással". :)

Nem mondanám, hogy simán, nyugalomban és békében telnek napjaink, sokkal szebbre és jobbra terveztem, mint ami eddig megvalósult. Azt terveztem, hogy minimálisra csökkentem az elvégzendő feladataimat (ez a három lány itthonléte miatt teljesen automatikusan meg is valósult, erőlködni nem kellett! ;-) ), és közös erővel készülünk, hangolódunk a húsvétra, ehhez képest ebből lényegéből semmit nem csináltunk meg. Nem nagy dolgokat terveztem csinálni, csak néhány papírdíszt, amit (az anyósom által vasárnap megtisztított) nappali ablakába fel is lógathanánk, vagy a felső konyhaszekrény hátlapjára kiragaszthanánk az ovis húsvéti alkotásokat, amiket a költözés miatt haza is küldtek az óvónők. No, ez utóbbi programpontot még muszáj lesz besűríteni, mert az a két szekrényhátlap is kormos, füstös lett kicsit, és nem nagyon lehet takarítani... :-(

Emellett rettentően klassz idő van, még több időt szerettem volna kint tölteni, de egyszerűen nem megy. Olyan apróságokkal megy el az idő, mint az öltözés. Csillának bármit választok, az nem jó, mert szorít, csíp, bő, szűk éssatöbbi, noha az a ruhadarab pár nappal előtte szuperkedvenc volt. Kinga a zoknijaira van kiakadva, mert hangyányit nagyobbakat vettem, és ez nagyon idegesíti. Olykor teljesen vörösre sírja a szemeit, hogy ezt ő nem veszi fel, és keményen a szememre veti, hogy miért vettem neki ilyet. De ez hála istennek ritkább, mikor indulunk, és esetleg addig mezítláb rohangált (a padló nem jéghideg, ezért elnézem, bár nem örvendek túlzottan), akkor egyből felveszi valamelyik "gázos" darabot. Zita meg egyszerűen örömét leli abban, hogy hancúrozik pelusozás és öltözés közben, nehezen, lassan haladunk, ami idegesít, mert tudom, hogy maguktól veszik el az időt, másrészt-őszintén szólva-olykor unalmas is. Fogy a kreativitásom és humorom az efféle helyzetek megoldásához. Sajnos, nagyon restellem.

Ha bent vagyunk, nhány rövid, nyugodt időszaktól eltekintve, rengeteg a veszekedés, egymás piszkálása, hancúrozás, ami legtöbbször sírásba torkollik. Mindez orvosolható lenne valamelyest, ha többet tudnék leülni foglalkozni velük vagy kimennénk az udvarra, sétálni (ez még jobb verzió, mert az udvarunk nem nagyon használható), viszont ahhoz meg nehezen készülnek el. Mindig sietek, hogy hamar meglegyen az ebéd, gyorsan elintézzem a mosásindítást, teregetést, de pont amiatt, hogy állandóan ugrálni kell hozzájuk, gyakran kell konfliktust kezelnem, egy fél órás ebédösszrakás is két órásra nyúlik. Frusztrál. És emiatt a házunk is majdnem odalett..."mellesleg".

Hát, ez van. Húsvéti hangulat fasorban sincs, de a sonkát legalább Jani megvette múlt héten, a tojásokat éppen most főzöm, mert holnap festünk (hogy ez miképpen fog zajlani, el sem bírom képzelni, edzem magam lélekben egy erős menetre, de tojást festeni KELL, márcsak azért is, mert soklányos ház vagyunk, nehogymá' hímes tojás nélkül várjuk a vendégeket. Már ha jönnek egyáltalán, elvileg senkit nem várunk). Lehet drukkkolni, hogy jól sikerüljenek, ma délután gyűjtöttünk a festéshez kellékeket a természet lágy ölén, körülöttönk más nagyon nincs is... :-D Ha jól sikerül a Nagy Tojásfestő akció, megmutatom a tojásokat, akkor kiderül az is, mit kellett ehhez gyűjteni. :)

Pénteken Jani szabin lesz, elméletileg kicsit jövős-menős programot szervezünk (a remény, hogy a falu határán túlra is kijutok, teljesen felvillanyoz :D), és ha anyósommal is sikerül összeegyeztetni a programot, akkor péntek este ott alszanak a lányok. Mármint Kinga és Csilla, Zita továbbra sincs erre "kiképezve". És, akkor már itt is van Húsvét, az ünnepi programjaink körvonalazódnak.

Összegezve, így jár az, aki nagyot tervez, mert úgyis gyerek végez. :) De még megvan a remény, hogy legalább a tojásokat "kultúráltan" meg tudjuk holnap festeni, meg az azt követő egy-két nap is jól sikerül. A hétnek még közel sincs vége. :)

Most pedig megyek és megnézem a főzés alatt álló tojásokat, nehogy azokban is kárt tegyek véletlenül-az a heti pechszériám után. Szerencsére kigyulladni legalább nem tud... :)

Feladtam

Pár perccel ezelőtt feladtam, hogy bárminemű fontosabb előkészületet tegyek karácsonyra. Pont mint tavaly. egy "kicsit" el vagyok keseredve.

itthon a három lány, ami nem baj, de két percig nem tudok valamit egyhuzamban csinálni. Lassan ebédidő, és küzdök, hogy a reggeli után elpakoljam a konyhát. Esélytelen.

Jani hajópadlót csiszol, konyhabútort rak össze a házunknál, szerintem estig nem látjuk, a holnap szerintem hasonlóan fog telni, remélem, délután felé azért hazajön egyet Szenteste ürügyén.

Csak legalább a hűtőben pihenő sakk-és spirálmintás kekszeket még ki tudom valamikor, valahogy sütni. Bár ne lenne ez a belső késztetésem, hogy ilyenkor tudunk valami különlegeset csinálni! hogy kéne ezt kiirtani magamból? Hogy úgy kezeljem az ünnepeket, mint egy átlagos napot? Akkor nem lenne semmi bajom, nem lenne a belső konfliktus. nem akarom, hogy tökéletes legyen, csak kicsit más. Csinálnék én minden éjszaka is, de akkor is állandóan "műszak" van. jaj. Bennem a hiba, én vagyok rosszul kódolva.

Megyek, mert Zita megmarta Kingát, pedig Csilla és Kinga pont jól eljátszottak. Zajlik az élet nálunk, a legnagyobb békességben és szeretetben készülünk a szeretet ünnepére. :-P

De legalább a fenyő már áll, égők rajta (reggel 7-kor már arra jöttem le az emeletről, hogy Jani rakja össze a fát, a két nagy meg örömködve ugrál körülötte), délután megpróbálom a lányokkal feldíszíteni. Tavaly is így csináltuk, nem lett olyan sűrű a 24-e. A mostani állapotokat nézve ez most is szükséges. És ajándékok is becsomagolva, a szenteste így talán nem marad el. :) Legalább az rendben lesz, úgy ahogy. :)

kikeseregtem magam szegény blogomnak, mert nincs másnak, ő mindig meghallgat, most megyek, és szétválasztom két kisebb lányomat. Ezúttal ők akaszkodtak össze. Kitalálok valami elfoglaltságot nekik. Megint és újra. nincs megállás. Csak merülnek a készletek, ha már régen le nem merültek. Sajnos.

Kamubeteg

Reggel Kinga fülfájásra panaszkodott. De úgy, hogy sírva-remegve fogta a fülét, így, ugyan gondoltam, hogy nemigen lehet igazi, azért eldöntöttük, hogy ma kihagyja az ovit. mivel azonban pont ő kérte, hogy velem menjenek oviba (és ne apával, autóval), és Jani el is tűzött, Csilla miatt gyalogolhattunk le az oviba. Csilla a szokásos cirkuszt vágta le az öltözéssel (szúr/szorít a zokni- ami amúgy 72x volt már a lábán-, az új cipő is szorít, pedig a bélés miatt a 26-os lábára a 28-as ment fel, és tuti nem kicsi, na, mindegy), fogszorítva sikerült elindulnunk. Odafele Csilla ült a babakocsiban, Zita szinte végig szaladt nagy vidáman, mi meg utána.

Kinga már határozottan vidámabb volt... :)

Az oviban mondtam Csillának, hogy Kinga most hazajön, mert úgy tűnik, beteg. szegénykém teljesen kiborult. Rövid dilemma után őt is kikértem erre a napra. Akkor tartsunk egy extra nap őszi szünetet, gondoltam. :)

Így aztán, jót sétáltunk, ovimenet oda-vissza, mikor akár telefonon is el lehetett volna intézni. De, mondjuk, tényleg nem volt rossz sétálni.

Főleg úgy, hogy Csillának sem "szúrt" már hirtelen a cipő, hogy nem kellett oviba menni...Olyan vidáman gyalogolt hazafelé, hogy csak itthon vette észre, hogy hoppá, hát, nincs is semmi baj a cipővel!

Még jó, hogy kivételesen tegnap késő este sikerült egy részét előkészíteni a mai ebédnek (ezt csak ritkán tudom megcsinálni), mert volt itt aztán délelőtt hangzavar, még a szokásos keddi porszívózást sem sikerült megcsinálni, nem mintha ez tragédia lenne, csak jó lett volna. Ráadásul két percenként összevesznek, főleg Zita miatt, aki a két nagy játékát állandóan elrontja.

Tegnap este próbáltam leülni játszani velük, de egyszerűen katasztrófa volt. Zita mindent elvesz, nem érti, mit szeretnénk, ha párhuzamosan játszok vele mást, akkor a nagyokéra nem tudok úgy figyelni, szóval, rövid idő alatt kudarcot vall összes kísérletem. Tegnap este úgy kimerültem, hogy komolyan nem tudom, hogy bírom ki az előttem álló hosszú telet...Bláh. nem lenne semmi bajom a bezártsággal, ha értelmesen, tartalmasan tudnánk eltölteni ezt az időt, de egyelőre csak kínlódás az egész. Feladni nem fogom azért, ráadásul hiszek abban, hogy Zita növekedésével napról-napra javulni fog a helyzet. :)

Holnap mindesetre megy mindenki oviba, én meg nekiállok felkutatni a legközelebbi szanatóriumot... :-DDD

Két hét betegápolás után

Két hét betegápolás után jön most egy kis szusszanás. Vagyis én nagyon remélem.

Második hete van/volt itthon a két nagyobbik leányzó nem túl súlyos, de azért kiheverendő betegség miatt. Múlt hét közepén fordult elő még némi láz, de amúgy jó volt az általános közérzet (ennek megfelelően az energiaszint is az egekben), egyedül futkosni nem lehetett nagyon piros torokkal, közösségbe menni, pihenést írt elő leginkább az igen tapasztalt doktos bácsink. Kinga gyógyszert sem kapott, csak Zita és Csilla kakukkfüves kanalast és vitamint. Mára egyedül Zita köhög még intenzívebben, folyik az orra, és mivel még nem fújja, szívni kell (a legkisebb a legbetegebb, akit a legnehezebb gyógyítani), viszont lassan ő is javulgat. A gyerekorvos elmondta, hogy ez megint az a fajta meghűléses betegség, amit igazából türelemmel ki kell hordani, a hagyományos pihenés-meleg tea módszerrel enyhíteni. Nos, a meleg teával próbálkoztam néha, de nem nagyon teások a lányaim, a pihenés viszont nehezebb ügy volt. szeles időben szó szerint a széltől is óvtam őket, mert tudtam, hogy némi rohangálás akkor is van, ha csak sétálni megyünk vagy hintázni az udvarra, amikor viszont napsütéses időnek örülhettünk, akkor én is kitereltem kis báránykáimat friss levegőt szívni.

Mivel gyakorlatilag jól volt ma Kinga és Csilla, és anyósom is vett ki két nap szabit, és szerette volna a két csajszit "elrabolni", megnyugodva engedtem őket mamához. Nagy volt a boldogság, csak türelmetlenek voltak, mert délutánig várni kellett, míg anyósomék befutottak. Azért nagy nehezen sikerült a délelőttöt elütni, mégpedig Kinga szinte egyedül sütött egy tál brownies-t, ami egy külön posztot is megérdemel. Koradélután már katonásan sorakozott a két bőrönd az ajtó mellett, egy rendezőpályaudvarnyi játékkal megtoldva, míg végül fél négy tájékán mindkét lány lelkes integetés mellett elautózott egy kis üdülésre. :)

Bevallom őszintén, ez most megint nagyon jókor jött, nagyon intenzív volt ez a két hét, csak úgy ereszt le folyamatosan a fejem, mint egy lufi. Csak nehogy kiürüljön... :-)

Zitával kettecskén játszottunk kicsit az udvaron délután, és csak szívtam magamba ennek a már nem is olyan apró leánykának a látványát, mosolyogtam nagyokat, ahogy hintázás közben a felhőket bámulta, és időnként megszólalt, hogy "sihuhuhú" vagy "ecci", azaz, hogy vonat és repcsi alakú a felhő. Harmadik gyermekem, mégis ámultam ezen a hihetetlen gyors szellemi fejlődésen, hogy pár hete töredéke volt a szókincse a mostaninak, most meg vonat alakúnak nevezi meg a felhőt. jó volt csak rá figyelni, tudtam nyugodtan ide-oda tologatni neki a kicsi teherautót, amibe homok híjján sódert pakolt (főbérlőnk építési vállalkozó, és egy kis kupac található belőle az udvaron-ezzel kihúztuk most, amíg lesz homokozónk). Édespofa volt, jól éreztük magunkat, de az erős szél behajtott minket a házba.

Két hét betegápolás után én most kezdek kicsit lerobbanni, nem komolyan, csak minden nap kijön rajtam valami. Valamelyik nap orrot fújtam, tegnap nyelni nem tudtam, amit kialudtam, ellenben ma reggel a csipától az egyik szemem nem tudtam kinyitni. 10 percig vakartam róla a "cuccot", és mikor megláttam végre magam a tükörben, majd' elájultam, mert mindkettő vérben úszott. Most is hasonlóan remekül nézek ki, és csak bízni tudok benne, hogy ezt az alkoholista light kinézetet holnapra kiheverem. :) Be kéne ugorjak az oviba egy-két dolgot elintézni. :)

Így aztán talán félre is teszem a klaviatúrát, és megpróbálok pihenni, már, ha Zita is hagyja.

Újra hétfő

Szombaton sikerült a nagyját feltakarítani a kosznak. Az egész szombat délutánom ráment, egyedül a mosdókagyló körül nem tudtam már letörölni, azt másnap pótoltam. Nem azt mondom, hogy nem fért rá a fürdőre amúgy is egy nagy takarítás, de el bírtam volna képzelni, hogy nem most csinálom. :)

Nem baj, megvagyunk vele, ha megszárad a fal, jön még rá csempe. Azért remélem, hogy ez a munkálat feleannyi takarítást fog majd maga után vonni... :-D

Szombaton Csilla elkezdett köhögni, ez azóta is tart. Nem is ment mamához, csak Kinga, egy éjszakára. Azóta már Zita orra is folyik, néha hőemelkedése is van, délelőtt hipernyűgös volt, csak karban volt hajlandó létezni, kicsit fellélegeztem, mikor délután elaludt. Kinga reggel fájlalta a torkát, bágyadtnak tűnt, ezért nem ment oviba egyik lány sem. Kingának viszont kutya baja, holnap rá újra vár az "ovidolgozó". :)

Jani sem százas egészségileg, de hősiesen elindult a "munkadolgozóba", reméljük, nem lesz rosszabb az állapota.

Én továbbra is úszok mindennel, a sok-sok blogbejegyzés téma is itt "tolong", de nem tudom, mikor érek el oda, hogy le is írjam.

De nem baj, ez most nem zavar, nagyon klassz híreket kaptunk délután, örömködünk rendesen. Nem minket érint konkrétan, hanem közeli barátokat, ezért csak akkor írok róla, ha ők is beszámoltak róla. :) Maradok tisztelettel titokzatos. :)

Boldogulgatunk

Eltelik lassan ez a hét is, és most már kicsit örlök neki, az az igazság. Ez nem az én hetem volt, de lesz ez még így se. :-))

Keddig teljesen jól elvoltunk, azt mondhatom, hogy szépen kezeltük az apanélküli állapotot. Vasárnap hiányzott napközben (persze máskor is), de főleg a tudat miatt, hogy vasárnap van, és ilyenkor együtt szoktunk lenni. A lányok viszont szépen játszottak, hála istennek nagy gixer nem volt. Délután meg átautóztunk Jenőre biciklizni egyet, jól kirohangálták magukat, így az este is jól telt. Én meg különösen jól vállon veregettem magam, mert jól ment a vezetés, apró hibákat vétettem csak, de ez nem volt a forgalomra veszélyes (lassan váltok, és ezt kell javítani, de ez is egyre jobb lesz, jót tett, hogy pár napig minden nap vezettem).

Hétfőn normál napirend szerint mentünk oviba, annyi könnyebbség volt, hogy autóval mentünk. Élvezték a lányok, kicsit autóztunk a faluban még, zenét hallgattunk, így jobban ráhangolódtak az ovira. :) napközben minden olyan volt, mintha Jani dolgozna. Hétfőn este mindig nagyon későn jön amúgy is, itt sem volt feltűnő a változás, ellenben az autót kihasználtuk, és meglátogattuk Nikit Tolmácson, így kicsit változatosabb lett a délutánunk (remélem, Niki sem fáradt le túlságosan tőlünk 38 hetes terhesen :-P).

Kedden délben hazaért Jani, igaz, fáradtan, de itthon volt végre. szerdán szabin volt, így elmentünk vásárolni, ami nekem kifejezetten jól esett. :) Szerda este azonban újra útra kelt, dolgozni ment Pestre, a hétfő esti dolgokat bepótolandó. Mivel későn ért volna haza, és másnap már korán reggel a Tisza-tónál kellett volna lennie, ezért egy kollégánál aludt. Tegnap és ma pedig zajlik a céges elvonulásuk, ahonnan csak később este várjuk haza (Kölnbe másodállás kapcsán jutott el, afféle jutalomutazás, a mostani főállású, hivatalos "kiruccanás", szegéény Jani! :-D).

Én tegnap már rosszabbul viseltem a dolgokat, fogy a türelmem, folyamatosan zuhog az eső, természetesen most gyalogolhatunk naponta kétszer oda-vissza az oviba, nincs autó (no nem a gyaloglással van gond, két éve szinte mindig ezt tesszk, de néha jól esik egy kis lazítás). Szerda este ráadásul Csilla és Zita birkóztak a kanapén, ahonnan Zita lezúgott (nem voltam ott, mert a szokásos esti rohanás zajlott, mint mindig, ha egyedül navigálok esténként), és Zita beüthette a fejét. Nagyon sírt, kicsit szédült, és mikor magamhoz húztam, egy-két másodpercig zavartan nézett. aztán semmi. Én már sírtam a tehetetlenségtől, aggódtam egész éjjel, de végül nem történt utána sem semmi. Jani készenlétben várta a fejleményeket, hátha haza kell jönnie, de végül nem volt szükség riadóra.

Nekem az egyik legnagyobb nehézség az éjszakák: együtt alszunk most, egy szobában, de ez nekünk nem műkszik. Zita másfél hónapja kapott új ágyat, ami a gyerekszobába került, de olyan gyakran ébred, hogy Kingát egyenesen zavarja már. Ráadásul Jani nem mehet be hozzá, csak én, így, ha a másik két lány ébred, és felébresztik Zitát, akkor is nekem kell menni visszaaltatni. ezzel gyakorlatilag nincs szabad estém. El is határoztam, hogy Zitával szépen visszaköltözünk a hálóba, Jani ismét a gyerekszobába (ő még nem tudja :-D), de most már nem kell a földön aludnia, hiszen Zita ágya is 90x200-as, azt lehet használni. Én meg szépen leszoktatom Zitust az éjszakai szopikról, a sok sírással járó projektet nem lehet a másik két lány jelenlétében tenni. Ezért is várom most Janit, hogy nekifogjak ennek, mert az elmúlt két éjszaka is rémes volt. sokszor felébredt a leányzó, szopizott néha (már mondja, hogy "kéek szopi"), de aztán nem engedte, hogy a földre lefeküdjek az ideiglenes ágyamba. Ott aludtam mellette vagy az ágya végében, és teljesen elgémberedtem reggelre. Mindkét este elaludtam velük este, reggelig ki sem tudtam jönni (a ház persze úszik), de fáradtabban ébredtem, mintha 5 órát alszok egyhuzamban, normális körülmények között. brrr. :)

Egyszóval meggyűrődtem az elmúlt hét során, mind képletesen, mind szó szerint, várjuk, hogy kiegészüljünk 5 főre, reméljük, hogy kicsit rendeződnek a körülmények. :-) A lányok mamához készülnek, ő is várja őket, én meg csak reménykedem, hogy ők meg meggyógyultak/nak addigra, mert most éppen egy jó kis lebetegedés hiányozna...De hátha nem lesz egyelőre ilyesmi. :)

"mellesleg" ma ünnepeljük a templomi esküvőnk és lagzink 5. évfordulóját (mi ilyen szerencsések vagyunk, hogy két házassági évfordulónk van, bár a polgári az "igazibb"), remélem, még ébren látom ma Janit, hogy legalább annyit mondjak, hogy szevasz, na! ;-) Hátha, hátha... :-))

Négy lány itthon

Kicsit szomorkásak vagyunk, mert elapátlanodtunk.

Jani egy órája lépett ki a kapun, hamarosan bent van Pesten, és estefelé indul Kölnbe munkaügyben. Kedden délután ér haza, addig négyesben maradunk a lányokkal.

Reménykedtünk, hátha mama be tud valamiben segíteni, de nem. Pont máshol van dolguk (szobát festenek, takarítanak utána), így kis időre sem tudom legalább a nagyokat rábízni.

nagy gáz azért nincs, ki fogjuk bírni, ráadásul van autóm, mert Jani busszal ment be Pestre, tehát ki tudunk itthonról mozdulni. Kérdés, hogy a folyamatosan zuhogó eső mennyi programot enged meg nekünk, de valamennyit biztos. Emellett az autó jelenléte megnyugtató, ha bármi gond van, tudok menni (most aztán gyakorolhatok, rá vagyok kényszerítve! :-D)

A nagy apátlanságban nehezítő tényező az aggódás, mert 19 óra alatt érnek oda, ami egyrészt szerintem sok, másrészt-és ezért lehet, hogy lesznek, akik hülyének néznek-én jobban örülnék, ha inkább repülne, a buszozás számomra több veszélyt rejt (ha New Yorkba repülne, akkor csak 10 órát kellene paráznom, így majdnem a kétszeresét).

holnapra megpróbálok valamit kitalálni, hétfőn meg már ovi. És úri módon autóval fogunk menni, úgyhogy nézzük a pozitív oldalát a dolognak. az esték és éjszakák nehezek lesznek, ilyenkor állandóan kelek, ingázom, de majd egyszer ezt is bepótolom.

No, és a legpozitívabb vonulata a helyzetnek: Jani elvitte a vasalót, mert kint öltönyt kell húznia, és a szállodában fog vasalni. így még nagyon akarnék sem tudok vasalni, emiatt nem kell görcsölni. Remek. :)

Próbálkozom

Próbálom mindhármat értelmesen, tartalmasan lekötni. Nem egész nap, mert az nem menne. De amikor sikerül, mindent megteszek.

Az imént is nagy levegőt vettem, és kiültünk az udvarra plédre könyvet nézegetni. Használjuk már ki a kertet, ha van!

Különböző könyveket vittem ki, hogy mindenkinek legyen megfelelő. Zitának állatosat, annaéspetit, böngészőt, Csilla nem nagyon akart leülni, de ez nem is annyira baj, Kingának neki való gyerekenciklopédiát. Próbáltam Kingának olvasgatni, de közben: Zita állandóan befúrta magát vagy az ölembe vagy Kinga elé, hogy ne lássa a könyvet. Mert őt is érdekelte, nyilván, csak ő állandóan el akart lapozni. Próbáltuk a többi könyvvel lekötni, persze hiába. Jó, nem baj, fejen állva ugyan, megszakítva minden mondatot, de olvasgattunk. De aztán: Csilla elkezdett a kötélen lengedezni, ami mellettünk van felkötve. Csakazértis úgy lengett vele, hogy felénk is belendüljön. hiába kértem, hogy másik irányba, nem. megemeltem a hangom, megsértődött. Én vagyok a hülye, hogy miért olyan közel raktam le a plédet. Evidens.

Kinga kérdezgetett volna, de egyre sem tudtam válaszolni.

Nehéz mindenkinek megfelelni, mindegyiknek jót tenni.

Pár perc után elfáradtam, bejöttem levegőt venni, most éppen motoroznak a ház körül, amitől minden ablak remeg.

Szerintem kimegyek, újra próbálom, akkor legalább csak én küszködök, a szomszédok megússzaák a hangzavart... :-))

Panírozós

Anyósomtól kaptam két patiszont. Gyerekkoromban nagymamám sokszor csinált rántott patiszont, amit imádtam. Ma reggel, mivel nem volt más ötletem, elhatároztam, hogy én is csinálok.

hátha megeszi aprónép.

Ackét nagy bámulatosan sokáig elbabázott, tényleg ámultam és bámultam, és persze mosolyogtam, olyan aranyosak voltak, Zita sem nagyon rondított bele a játékukba, így viszonylag könnyen bepaníroztam a nagyobbik példány 3/4-ét. Azért így is elment sok idő vele, meg is állapítottam, hogy a paníros kaják-noha amúgy szeretem őket, és helye van az ételeink között-nem a gyorsan elkészíthető kategória. Legalábbis nekem, egyelőre, ilyen korú gyerekek mellett.

végül elkészült, kisütöttam egy adagot. kíváncsian vártam a reakciókat.

Csilla, legnagyobb meglepetésemre, hajlandó volt megkóstolni. Egyet harapott belőle, majd savanyú ábrázattal letette.

Kinga lelkesen jelentette, hogy finom, majd utána hozzá sem ért a zsenge zöldséghez, hanem a köretnek felszolgált sült krumplit kezdte eszegetni. /???/ amúgy a krumplit sem szereti...

Zita is harapott vagy kettőt belőle, aztán ő is inkább még a hétvégéről megmaradt vajban átforgatott, főtt krumplit ette.

Én jóízűt ettem belőle. Megállapítottam, hogy ma egy fél délelőtt árán, csináltam saját magamnak ebédet. váááááá! Öröm ennek a családnak főzni... :)

Evidens, hogy a másik patiszont valahogy máshogy kell elkészíteni. Lehet, hogy kirpóbálom Móni patiszon saláta receptjét. az biztos, hogy egy ideig nem rántok efféle ételt. :-)

Totálisan nullázva

Úgy érzem, nagyon nehéz volt ez a hét. Pedig "csak" itthon voltam. Vagy lehet, hogy ez a baj. Nem tudom, ez így nagyon idegörlő volt. Kitört a nyár (ami jó!), ezáltal alig töltünk bent időt. Ez önmagában nem lenne baj, de az zavar, hogy ezzel megint teljesen szétcsúszottnak érzem magam. És nem csak érzem, az is vagyok. Hogy miért? Íme, egy kivonat egy átlagos napból a hétről, a teljesség igénye nélkül:

Reggel nem tudok hajnalban kelni, mert előző este/éjszaka sokáig fent vagyok, hogy valahogy utolérjem magam (hogyan legyek egyszerre bagoly és pacsirta is egyben, nem tudom, talán, ha délután aludhatnék egy nagyot... :-D). 7-8 között keltünk a héten, és mire megreggelizett, felöltözött mindenki, már a sor eleje türelmetlen volt, hogy márpedig azonnal menjünk ki fürdeni. Ekkor jön a rohanás, hogy az ebéd legalább félig meglegyen, mert amint kimegyünk, onnantól nem sok mindent tudok csinálni. Hiába kertes ház, két lépés az udvar, Zita picike, muszáj állandóan a nyomában lenni. A héten is kivittük a játék konyhát az összes edénykével és mindennel, ami kell, nagy örömmel "főztek" igazi vízzel, de Zita lépten-nyomon elvette, elrontotta, amit a másik két lány kreált. Fél percenként ment a visítás, hogy vigyem onnan, így állandóan figyelmet tereltem, konfliktust oldottam. Ha a két Nagyobbik pancsizott, akkor is figyelni kellett Zitát, mert vagy bedobált mindent a medencébe, vagy belenyúlkált, hogy kis híján beleesett, de bemenni nem akart. Ezen kívül minden vízbemerülést meg kellett csodálni (ami amúgy tényleg klassz, hogy lesznek egyre vízbiztosabbak), a kieső játékokat visszadobálni, az ezernyi vízbefúlt muslicát lehalászni, böglyöt hessegetni, közben szaladni, mert Zita a macska farkát húzza, de közben meg valakinek tuti ki kell szállni pisilni, és míg megöntözzük egy bokrot és egy percre elfordulok, addig Zita tuti bedob egy babát a medencébe, amiért valaki sírni fog. Akkor talán Zita kicsit elcsendesedik, leül a plédre szöszmötölni, ezt kihasználva rohanás a macskáknak friss tejet adni, esetleg enni adni, ja, de közben ereszt a medence pereme, pumpálni kell bele, böglyöt hessegetni ismét, berohanni, hátha az ebéd utolsó mozzanatát meg tudom csinálni, de nem, egy kanalat raktam még csak helyre, amikor már visít kint valaki, hogy jön a bögöly, azonnal csináljak valamit (mit csináljak, nézzek rá mérgesen?), de nem baj, megyek, hátha a puszta jelenlétemtől megijed az a fránya dög, de közben Zita már jön-megy, ténykedik erre-arra. Valaki kiszáll a medencéből, törülköző kell, a másiknak inni, futok ide, futok oda, de nem elég gyorsan, beszélek, magyarázok, kérek, tiltok, mérgelődök és társai, a torkom szárad, de jó lenni eltüntetni egy pohár vizet...Csillának közben leázik a seb a térdéről, elkezd vérezni, gyermek ki a medencéből, ápolás, nyugtatás, majd mindenki rendben van kicsit, mennék teríteni, kaját levenni a tűzhelyről, mikor jön Zita és tele a pelusa... Váááááá! Amúgy a napon rohangálástól már szakad rólam a víz, legszívesebben lezuhanyoznék, de azzal bíztatom magam, hogy tuti a kilók is olvadnak rólam, hátha ennyit én is profitálok az egészből. :-))

Nagy levegő, pelenkacsere, gyermekbeterelés, ebéd (persze valaki tuti fanyalog a kaja miatt), majd Zitát elviszem aludni. A másik kettőt ezután próbálom szórakoztatni, de ekkorra már annyira kezdek leereszteni, hogy bizony ilyenkor jön egy-két mese a tévében, hogy a konyhát rendbetegyem vagy pár percre leüljek. Nincs már lelkiismeretfurdalásom, hogy kis ideig a tévé "neveli" a gyermeket, egyszerűen, sokszor beszélni sem tudok már, annyira fáradt vagyok. Ha sikerül is kicsit leülni szusszanni, akkor is 8szor felállok valami miatt. 3 körül már nem nagyon lehet bent tartani őket, ismét udvarra, pancsolni vonulunk, és akkor lájtosabb formában, de kezdődik minden elölről. Zita ébredésével válik az egész kapkodóssá, feszültebbé, és én elkezdem figyelni az órát, hogy mikor lesz este...

Csilla késő délután már rémfáradt, nyafog, nyávog, nyekereg, semmi nem jó, ez már sokszor önmagában lefáraszt. Örülök, ha Jani legalább fürdés körül megérkezik, akkor már csak arra gondolok, hogy egyedül szeretnék lenni kicsit. Vagy csak valami mást csinálni. Szégyen gyalázat, de az utóbbi napok minden pillanatában jelen kellett lenni a gyerekek dolgai miatt, nem lehetett feltöltődni.

Este aztán alapértelmezett, hogy kicsit lerogyok valamelyik sorozatrészem elé, de a héten az elejéről szinte mindnek lemaradtam vagy teljesen lecsúsztam az egészről. Nem nagy probléma, csak jó lenne az a 45 perc bambulás. nem baj, elég 30 is...

Próbálok erőt venni magamon, és előkészíteni a másnapi ebédet, de ha Zita felébred, sokszor csak részben jön össze vagy egyáltalán nem. Sokkal könnyebb úgy délelőtt a gyerekekkel foglalkozni, ha közben nyugodt vagyok, hogy az ebéd kész, nem kell kapkodni, idegeskedni. Ráadásul, ha kész a kaja, akkor esetleg össze lehet hozni egy kis futó takarítást, de a héten ez is csak egy darab röpke porszívózás személyében történt meg, ami relatíve kevés, ahhoz képest, hogy azért jön be kosz az udvarról. De az ebéd a legfontosabb, a takarítás csak bónusz, ha nem megy, erőn felül nem erőltetem. Rendet rakni, ruhát elpakolni alig van idő, kész rumli a nappali amit a főbérlőnk anyukája hétfőn kivasalt nekem, az még mindig ott van összehajtogatva, illene elpakolni lassan, mert mindjárt jön megint, és még nem lesz üres a kosár, égő.... Nem volt a héten egy kis idő sem, amikor picit utolértem volna magam, pedig totál igyekeztem, komolyan. Késő éjjel feküdtem vagy hajnaéban, de nem volt elég. Talán ezért is kár nagyon erőlködni, 24 órából nem lehet 36-ot csinálni...És csak próbálom magam nyugtatni, hogy ez rendben van így, így szép az élet. Hát, lehet. Vagyis biztos.

Szóval, most fáradtka vagyok, szétzilált az agyam. Délután már csak az járt a fejemben, hogy de szeretnék egy kávét nyugodtan meginni, a függőágyba kicsit kifeküdni, olvasni, futni menni, de legalább nagyot sétálni, bármi, csak csend legyen, és ha belekezdek valamibe, tudjam befejezni. Kitakarítani, rendet rakni, megszakítás nélkül, kicsit fellélegezni. Bő órája órája jöttem le az emeletről, sokára aludt el Zita is, de legalább csend van, már most érzem, hogy kezd tisztulni az agyam. Csak jó lenne, ha hajnali 2-3-ig aludna, ó bárcsak! De úgyis fel fog hamarabb ébredni.

Persze, ha ezt a bejegyzést nem írtam volna most meg, már rendbetettem volna a konyhát, megzuhanyoztam volna vagy legalább készülne a krém a tortára, amit Kingának csináltunk (a tésztáját sütöttük meg K-val és Cs-val délután-ami szintén egy élmény volt, annyit veszekedtek, hogy ki keverjen előbb és kinek nagyobb a keverőkanala...), mivel a nagylány holnap lesz kereken 5.5 éves, és ezt meg kell ünnepelni. Ehhez félhivatalos ugyan, de torta dukál, de a krém még nincs kész, tehát azt mindenképpen meg kell csinálni. Jájj.

De ezt a bejegyzést meg kellett írni, kieresztettem kicsit a gőzt. Megyek dolgomra, próbálok beletörődni, hogy vagy be tudom fejezni vagy nem. Holnap pedig kezdjük elölről az egészet. De jó, hogy most ketten leszünk rá. :-))

Szüneti mindennapok, küzdelmek

Még csak két hét telt el a szünetből, mióta a lányok itthon vannak, én mégis kicsit fáradtnak érzem magam. jöjjön némi vegyes iromány, hogy hogyan is zajlanak a napok négyesben, hogy érzünk, mik a nehézségek.

Sokáig úgy volt, hogy június végéig járnak majd (kb. eddig), de úgy láttam, hogy kezdenek fáradni, és mivel én úgyis itthon lógatom a lábam itthon vagyok Zitával, hát, kezdődjön előbb a szünidő.

Így aztán két hete itthon telnek napjaink, változó hangulatban, változó sikerrel. Szeretnek a lányok itthon lenni, naná!, de nagy bánatunk (főleg nekem), hogy sok érdekes programot nem tudok nekik biztosítani. Mármint amolyan jövős-menős félét. Zita alvásidejében próbálok a két nagyobbal leülni valamit csinálni (társas, rajzolás, süti sütés és hasonlók), ekkor még nincs is olyan nagy “gond”, de amikor Zita ébren van (ami amúgy nem gond J), totál lefáradás az egész helyzet.

A tavalyi év azért volt nehéz, mert Zita pici baba volt, eltért a napirendje a nagyokétól, külön ellátást igényelt, kevés dologban volt önálló, még ülni is csak majdnem 10 hónaposan ült meg magától, egyszóval az idei nehézségek ellenére sem hoznám vissza a tavalyi nyarat. Idén egy csomó minden javult sok téren, hiszen Zita jár, azt eszi, amit mi, sőt, egyedül eszik, egyszer alszik napközben, több mindent lehet vele játszani, jobban részt tud venni a nagyok programjában, ugyanakkor számos nehézség is adódik. Abban a korban van, amikor mindent akar, határozott elképzelése van dolgokról (néha nem mindegy, melyik pohárból iszik, de mire erre rájövünk…), mindent ki akar próbálni, viszont nem érzi a veszélyt, nem tudja a határokat, amiket meg kell neki tanítani. Emiatt állandó riadókészültségben van az ember, hogy éppen honnan esik le, mit dob ki a kukába, a vécébe, mikor firkálja össze a nővérei rajzait, mikor rámol ki nem neki való dolgot a szekrényekből (ha elfelejtjük zárni azt). Ez sok energiát elvesz, főleg, ha mellette próbálja az ember a legszükségesebb dolgokat a ház körül elvégezni, a másik két nokedli igényeit kielégíteni, és mindezt gyorsan, hogy legyen rájuk minél több idő.

Sok energiát elvesz az is az emberből, hogy a határok meghúzása nemtetszést vált ki a pici lányból, amit nagy hangon tudtunkra is ad (szaknyelven hisztinek hívják, nem új dolog mifelénk, kb. négy éve folyamatosan jelen van, nem is említem bővebben, csak annyit, hogy nehéz ügy, idegileg).

Továbbá nehéz korszakban vagyunk amiatt is, hogy nem tud még beszélni, néhány Zita-féle “szakszó” kivételével (mint pl a “póp” a pókra, légyre, bogárra általában és pókhálóra vonatkozóan, és amiktől már fél is, abszolút tömör és lényegretörő a nyelvezete a lánykánakJ) nem tudja árnyaltan kifejezni érzéseit, vágyait, ha valami nem tetszik neki, azt sokszor tettlegességgel fejezi ki: sokszor vág oda a tesóknak, akik ezt persze nem bírják, nehezen viselik, sokszor visszaütnek. Ők csak a tettet látják, magyarázni kell nekik, hogy miért történt. Lényegében szinte az egész nap konfliktuskezeléssel megy el, pedig sokszor nem is avatkozom közbe, de állandóan akkorák a füleim, mint a ház, hogy mikor van komolyabb baj, mikor kell valakinek segíteni a nagyobb problémák megoldásában. Zita sokszor nem hagyja a nagyokat a komolyabb játékokban, nem érti, hogy nem lehet dolgokat szétrombolni, mindenbe belepiszkálni, mindent elnyomkodni, elvenni, a két nagyot pedig nehéz megnyugtatni. Nem is szoktam nekik mondani, hogy “de, hiszen, ti vagytok a nagyok, engedjetek ti”, hiszen igazuk van. Ilyenkor Zitát viszem el a helyszínről, a másik kettőt csak megkérem, hogy ne haragudjanak a hugira, ki fogja nőni ezt a korszakot. A két nagyot némi elfogadásra, toleranciára kell tanítani (nagyon nehéz), Zitát pedig a szabályok betartásásra (ami szintén nehéz, és idővel menni fog, csak várni kell-“kitartás, türelem, anyuka!”, ahogy a védőnők mondjákJ).

Állandóan szaladok tehát, hogy Zitát felügyeljem, így nem csoda, hogy egy gyors mosogatógép kipakolás is elhúzódik, sokszor már nem is tudom, éppen mit csináltam, mire visszaérek a konyhába. Teljes a szétesettség érzése, nem szeretem. Pedig szeretném gyorsan megcsinálni, mert nekem sem ez a fő hobbim, hogy konyhát pakoljak.

Tudom én, hogy nem az a legfontosabb, hogy makulátlan háztartást vezessek, ajajj, de még mennyire!, nem is akarok, jó ideje nem is célom és jó ideig nem is lesz. Van viszont néhány dolog, amit muszáj megcsinálni (még a szünetük előtt tisztáztam magamban, mi az, aminek bele kell férni, mi az, ami már luxus, és felesleges frusztrációt okozok magamnak, ha meg akarom valósítani), ezért Kingának és Csillának vázoltam is ezt a pár pontot:

• ü muszáj valamit enni, ha lehet meleget, elég ebédre (és nem okvetlenül melegített virslire gondolok);
• ü a konyhát szinten kell tartani, hogy mindig tudjak benne újabb étkezéshez előkészülni, de nem állandóan csilivili tűzhelyre is minden-sarok-tiszta állapotra gondolok, bár jó lenne;
• ü kell lenni tiszta ruhának, azaz mosni kell;
• ü olykor rendet kell rakni, mert elönt minket minden, és ezt nekik is meg kell tanulni, egyszóval maga az elv, a nevelés, ugye;
• ü és néha kicsit takarítani kell, ha más nem egy gyors porszívózást összehozni, mert egy idő után nem kellemes a szöszös szőnyegre sem ülni játszani, meg amúgy is, na.
• 
  
• Kicsit nehezen, de ők már kezdik elfogadni, hogy a nap egy része erre megy el, és úgy tapasztalom, hogy ők ketten már egész jól ellennének, feltalálják magukat, ha Zita nem kontárkodna bele a játékukba. Olykor kicsit türelmetlenkednek, sürgetnek, de ez abszolút elfogadható és rendjén is van. Én a türelmükért cserébe igyekszem ezeket a legfontosabb dolgokat minél gyorsabban elvégezni (vagy este, éjszaka megcsinálni, ha máshogy nem megy, de erre egyre ritkábban vagyok képes, kezd a lendületem megtörni L), ha tudom, megkérem őket, hogy segítsenek, de ha nincs kedvük, az sem probléma. Mivel azonban Zitát felügyelet alatt kell tartani, ezért lassabban haladok. Sakk-matt. Ez a velük töltött foglalkozásból vesz el időt, amit senki sem szeret, ezért állandóan kapkodok, hogy minden gyorsabban menjen. Egyre inkább belátom azonban, hogy nem fog menni. Ez a nyár ilyen lesz. Zita növekedésével javulhat csak a helyzet, ahogy ő is hozzáérik a nagyokhoz, addig pedig továbbra is türelmesnek kell lennem. ez még akár egy év is lehet, mire bekövetkezik. Jövő nyáron már talán egész “kulturáltan” is lehetnénk együtt itthon, de jövő nyáron jó eséllyel már dolgozni fogok. Akkor már annak is örülni fogok, ha együtt leszünk, azt hiszem.

Tulajdonképpen tök jól meglennénk mi itthon is, nem kellenek okvetlenül a mozgalmas programok. Kinga és Csilla még nincsenek abban a korban, hogy okvetlenül menni kelljen velük valahova, mert itthon már uncsi lenne, ők nagyon élvezik a közös kinti és benti játékokat, főzéseket, tevékenységeket, kielégíti őket, ha együtt festünk rajzolunk vagy valami hasonlót csinálunk, csak tudjam velük csinálni! Majdnem mindegy, mit csinálunk, csak legyek minél többet jelen! Zita viszont még mindig kicsi ahhoz, hogy teljesen csak a nagyokra tudjak koncentrálni, egy szemmel Zitát kell követni, nem tudok teljes figyelemmel egy egyszerű labdázást sem végigcsinálni, mert Zita tuti akkor nem tud lejönni a lépcsőn egyedül, ugyanakkor a labdázásba sem tudjuk úgy bevonni, ahogy a nagyoknak jó lenne. Itt a nagy bibi, hogy abszolút kielégíthetőek lennének az igényei a nagyoknak, de még ezt sem nagyon tudom megtenni. A kulcs ismét csak Zita növekedése, és sok-sok türelem. Ha egyszer belevágtunk a háromgyerekes projektbe, és tudtam, hogy még sokáig irdatlan sok türelemre lesz szükség, akkor illő lenne, hogy abszolút türelmes, nyugodt és megértő legyek. (hogy lehet, hogy ez mégsem műkszik mindig??)

Türelemből ugyanis mostanság megint keveset mérnek nekem. Vagy csak túl szigorú vagyok magamhoz, nem tudom. Mindenesetre, ha kiabálok a gyerekekkel, mert előfordul, bőven, akkor az általában a tehetetlenség miatt van, és nem az ő hibájuk. Tehetetlen vagyok azzal szemben, hogy nem tudok a háromféle igénynek megfelelni, háromszinten foglalkozni velük, lehetőleg egyszerre, nem tudok három helyen lenni egyszerre, ami frusztrálttá tesz, pedig tudom, hogy a háromgyerekes lét ezzel jár; mindemellett a fent említett alapvető háztartási feladatok meglegyenek, és mindemellett esetlegesen valahogy szorítsak pár percet magamra is, mert tudom magamról, hogy nagyon fontos lenne. Ami amúgy csak este lehetséges, mert mivel Kinga nem alszik (ő már nagylány! alapon), Csilla sem hajlandó aludni, így reggeltől estig foglalkoztatni, szórakoztatni, ellátni, válaszolni kell valakinek illetve mindenkinek. Ez még mindig nem is lenne gond, ha tudnám, hogy este csend lesz egyszercsak, és eljön az ÉN időm, akkor egész nap türelmesebb lennék. De tudom, hogy ez sincs, mert este Zita viszonylag hamar felébred (jönnek a fogai csűstül vagy csak szeparációs szorongunk, nem tudom, egy a lényeg, ébred és menni kell), egyelőre csak velem alszik vissza, így nem tudok lazítani, mást csinálni, esetleg előredolgozni a másnapra, hogy az könnyebb legyen, mert tuti félbe kell szakítani Van, hogy elhúzódik a visszaaltatása, amibe én is belealszok, így előfordul, hogy szinte mást sem csinálok egy este csak altatok és visszaltatok. Ha olyan este van, amikor Jani nagyon későn jön, akkor biztos csak ez van. Szerencsére ez egyelőre nem olyan sok estét jelent, ha itthon van, ő altatja a nagyokat, és ő megy fel hozzájuk, ha felébrednek. Ez nagy segítség. Én viszont abszolút nem tudok feltöltődni, és már most érzem, hogy nyár végére nagyon el fogok fáradni. Ha két hét után ennyire elfáradtam, akkor majdnem 3 hónap után tuti kiégek. Már amúgy is mutatkoznak a kiégés jelei rajtam, de egyelőre nem veszélyes. Vagy úgy gondolom, hogy nem veszélyes. Pedig árulkodóak a jelek, egyre inkább vágyom egy kis egyedüllétre, felnőtt társaságra (minimális jut ebből, nekem abszolút nem éri el a megfelelő szintet), pedig imádom a lányokat, mégis kezd valami lázadozni belül. Tudom, hogy rengetegen vannak ezzel így, de ez engem nem nyugtat meg, és nem is hagyom, hogy elfajuljon a dolog. Csak még nem tudom, mi lesz a megoldás. Csak azt, hogy nekem kell a megoldást megtalálni.

A helyzetet tovább rontotta, hogy elég esősre sikeredtek a napjaink. A kertes ház előnyeként azért előfordult, hogy egy-egy esőszünetben csak úgy kiszaladtak a lányok, de tartós kint lévős programot nem lehet így csinálni. Azzal próbálok most segíteni kicsit a bezártság érzésén, hogy egyrészt megpróbálunk venni egy háti hordozót (ilyenünk még nincs, nehogymár ez kimaradjon!!), mert azzal rövidebb kirándulást meg tudok velük ejteni, akár busszal is (nagy előny tavalyhoz képest, mikor Zita picibabasága miatt ez is nehezebb volt; például be Vácra és vissza már tuti nagy program mifelénk és legalább az idő is telik J). Másrészt igyekszem szorgalmasan gyakorolni a vezetést, mert ha Jani itthon van, ki kell használni az autó jelenlétét, és el kell menni valami egyszerűbb dolgot csinálni a lányokkal. Elmenni boltba valahova (bár ez hármójukkal eddig sosem volt egyszerű… J), meglátogatni mamát vagy valaki mást például. Egyelőre örülök, ha Jani mellettem ül vezetés közben, de ismert utakra talán elmerészkedek egyedül is, ha érzem a kellő tudást hozzá. Gyakorolni kell, nincs mese, apukám is megmondta. J

Mivel azonban menni sem lehet mindig, tovább csiszolgatom az itthoni napjainkat, hogy kicsit jobb minőségűek legyenek, igyekszem nem magasra tenni a mércét, hogy meg is tudjak felelni az elvárásaimnak, így elkerülhetem talán az állandó konfliktust, vívódást a vágyak, tervek és a megvalósítható valóság között. Ez az, ami nagyon nehéz, hatalmas belső munka a részemről. Ez a belső munka viszont nagyon hasznos, tisztában vagyok legalább az érzéseimmel, határaimmal, korlátaimmal, könnyebben tudok magamon is segíteni, segítséget kérni, ha szükség van rá. Az én lelki vívódásimról, tapasztalatimról amúgy még több bejegyzést is meg tudnék tölteni, és talán meg is kéne tennem, mert talán tanulságos másnak is.

Hát, ezek mennek, meg a déli busz mifelénk. J Nem mindig rózsás, de igyekszünk, teljes erőnkkel!

A "némi" irományból, amit az elején gondoltam, meg jó hosszú lett. És még lehetne hosszabb is, ha nem lenne nagyon késő...

Alkottunk tavaszra várva

A ma reggeli fehér hótakaró nagyon "fájt". Mert oké, hogy egyszer esik, na, de hogy még egyszer!! Szóval, ez durva volt. Ezért aztán mi is "bekeményítettünk" ám! Mivel Kinga is itthon volt (és valszeg lesz is a héten, mert ismét erősödik a köhögése, de ehhez nem akarok most kommentet fűzni, mert egy hosszú káromkodás lenne belőle), és mert ő szeret ilyesmit csinálni, no, és mivel tervek is voltak a projektre, elkezdtünk színes papírból virágokat és zöld füvet vagdosni és ragasztani az étkező ablakra. Kinga segített vágni a virágokat, igaz, idővel lankadt a figyelme, és mást kezdett rajzolni, de Zita alvásidejének egy részét ezzel töltöttük. Nincs még kész, folytatjuk, amint lesz rá alkalom. Készülnek még pillangók és katicabogarak is majd. (remélem)

Több okból is jó volt ez az egész:

1. Kinga határozottan kijelentette ma, hogy unatkozik, noha tök jól eljátszottak Csillával, néha mesét nézett, néha neten zenés videót, rajzolt, szóval, nem tűnt úgy, hogy unatkozik, de ő tudja. Szememre is vetette, hogy soha nem csinálunk semmit, és állandóan sütök! Én persze finoman megjegyeztem, hogy ha kevesebbszer kellene "rendet rakni" köztük, akkor jóval hamarabb kész lennék mindennel, a mai ebéd is töredék idő alatt elkészíthető, mint ahogy nekem sikerült. Nekem sem perspektíva elnyújtva megcsinálni az amúgy tényleg abszolút minimum házimunkákat (ebéd, mosás-teregetés, néha porszívózás-nincsenek nagy igények, mégis lázadás van ellene mindig). Mindegy. Hogy csináljunk valami "értelmeset", és ne kapjam a szemrehányást, alkottunk délután.

2. Szép lesz az ablak, ahogy besüt a nap, a virágok árnyékot vetnek a függönyre, még hangulatosabb.

3. Ennyi virág láttán egyszerűen meg fog ijedni a hó, messzire menekül innen, és tutira beköszönt a tavasz!!! :-)))

Túlélős nap vidám zárással

Túléltem a napot, szó szerint, nem volt díjnyertes, de ez van. A kávém ízét még délután sem éreztem, sőt, semmi másét sem, nem derített fel a tény, de apukám tanácsára hallgatva várok türelmesen, és próbálok optimista lenni, hogy mihamarabb visszatér ízlelésem/szaglásom. Amúgy egyik nagy előnye a "szagtalanságnak", hogy a macskaalmot tegnap rezzenéstelen arccal cseréltem, a hagymapucolás nem végződött zokogással, viszont nagy hátránya, hogy nem veszem észre, ha Zitának pelust kell cserélni, így tudatosabban vizuális úton ellenőrzöm a pelus tartalmát. Fürdés előtt azért majdnem megjártam, Zita a kád szélén kapaszkodva hagyta, hogy vetkőztessem, már a pelust is vettem volna le, mikor az utolsó pillanatban észrevettem, hogy "helyzet" van, így mehettem popsitörlős pelenkalevételre. De még időben kapcsoltam, nem rántottam le nagy lendülettel a bugyrot, és nem lett minden "olyan". Kingát is meg szoktam kérni, hogy rutinszaglást végezzen Zitánál, ha pl. alvás előtt nem sokkal cseréltünk pelust, de biztos ami tuti alapon ellenőrizzük, ami tegnap jól is jött, az esti lefekvés előtt Kinga megállapított egy extra-termelést, neki hála Zita tiszta pelussal tért nyugovóra. :)

Így segítjük mi egymást, lányok, a "nehéz napokon"! :-D

És egy ma esti vidám pillanat, Kinga az amortizált kartondoboz maradványai mögé bújva bábozott nekünk ujjbábokkal:

A művésznő a kulisszák mögött, éppen nagy erőkkel cseréli a szereplőket, szegény nézőknek kellett is várni, de nem volt gond, a művésznő jelezte, hogy most szünet van, mi pedig vártunk türelmesen

szegény, hétrét görnyedt, de igazán szuper mesét talált ki többet is, ez pl. valamilyen hófehérkés mese, de volt vadállatos és halas mese az ikeás ujjbábokkal. Jót kuncogtam magamban, nagyon édes volt!

Fürdés után a legkisebb a legnagyobb mellé szuszakolódott fel a fotelba

amit a legnagyobb egész jól tűrt egy ideig, aztán segítségére sietett jóanyja :)

Most, hogy már alszanak, kezdek ismét magamhoz térni, tisztul a fejem, más csak a nappalit kéne felszabadítani a játékok elnyomása alól, és már jól is érezném magam! holnap, ha minden igaz, mennek mamához ottalvós bulira, ma derült ki, hogy anyósom mégsem dolgozik holnap, a két lány meg egyből "bejelentkezett" egy kis üdülésre. Őszintén megmondom (és itt jön a galádanya rész), örülök kicsit, jókor jön ismét egy kis szusz-szusz. :-) Tömény volt ez a két hét össze-és bezártság.

Fejemre húznám a takarót...

...és aludnék holnap reggelig.

A tegnapi jókedv és optimizmus mintha fényévekre lenne. Ma úgy érzem, semmit nem tudok csinálni. Megint mosogatógépet kell pakolni, ebédet kéne kreálni (bár én 5. napja semmi ízt és illatot nem érzek, így elég nehéz), mosni kell vagy kettőt, Jani későn jön(bár ezt most jól viselem, tényleg,) a lányok (Z kivételével) még pizsiben (de.10 óra van, no, nem mintha rohannánk valahova), kint minden szürke és borult, erős szél fúj. Nem tudom, mi ez a hirtelen depi rajtam, de valahogy fel kéne gyorsulni, de Zita is állandóan rajtam csimpaszkodik, ha éppen le tudom tenni, tuti, hogy elesik vagy Csilla megpiszkálja, hogy fél perc múlva ismét nálam van.

Pfáj. Utálom az ilyen napokat! Még az sem derít fel, hogy "kitolásból" sütök egy adag friss palacsintát. Igazából azt sem tudom, mi vidítana fel. Hát, ez teljes gáz.

Kinga sivít, Zita megint mindent leseper a kis asztalukról, Kinga nem tud alkotni...Most már Csilla is pöröl vele, már Zita is visít. Én is visítsak? :-))

Ebben a pillanatban felnézek, és látom, hogy a kerítésünknél lévő barkafa kirügyezett! Tavaly is ilyen korán bújtak elő a kis rügyek, jól meg is lepődtem, de ez "normális". Egy tipikus tavaszi növény, a húsvétot idézi. no, ez már jól esik szívemnek-lelkemnek, de tudom, hogy valami miatt mégis rossz kedvem van. Valami nem stimmel, olvastam, hallottam valamit, ami miatt rossz lett a hangulatom, ha rájönnék, mi az, könnyebben kezelném. Az építkezés talán, hogy csak áll és áll, és sok jó nem történik ott, de még erről sem akarok írni, mert nem látom át a dolgokat, várunk álláspontokra, majd akkor. Nem tudom.

Na, mindegy, megyek, legalább a lányokat felöltöztetem végre. Aztán csak beindul ez a nap is valahogy. :-) És holnap szombat, megint együtt leszünk, erre kell gondolni! :-)