Pénteken délután búcsút vettünk Jani keresztapukájától a romhányi temetőben.
Egész héten feszült voltam és szomorú, a veszteség miatt is és amiatt is, hogy nem tudtam, hogyan tudunk részt venni az egész búcsúztatón. Mivel Zsófi azt mondta, hogy viszi a gyerekeket is (hogy ők is jobban megértsék, mi miért történik, végül az egyéves Zekőre valaki mégis vigyázott, mert ő talán nehezen bírta volna az egészet), ezért én is úgy döntöttem, hogy jönnek a lányok is. Kinga amúgy is rengeteget kérdezett arról, hogy mi történt, jobbnak láttam elvinni, így utólag nem volt rossz döntés.
Előtte viszont nem tudtam, hogy fognak viselkedni, úgyhogy drukkoltam. Drukkoltam, hogy hogyan és mikor fogom Zitát altatni, tartottam tőle, hogy nem alussza ki magát, és nyűgös lesz, bár akkor is még ott a lehetőség, hogy kint sétálok vele, tőle abszolút nem elvárható, hogy egy ilyet végigüljön (bár, utólag tudom már, hogy nem volt hosszú a szertartás sem a templomban, sem a sírhelynél). Nem volt még e téren tapasztalatom, no, de nem is akarok sokat gyűjteni a közeljövőben.
Zita valami csoda folytán elaludt negyed 11-kor délelőtt, mintegy megérezve aggodalmamat a délutáni alvást illetően, ami végülis nem csoda, hiszen Csilla kivételesen már fél hatkor felébresztett minket. Örültem neki, hogy magától akart aludni menni, ezzel az ő délutáni alvása megoldódott. Délig aludt, a két órai kezdetű temetésre éppen jókedélyű volt.
A szertartást Csilla és Kinga jól bírták, Kinga egy fokkal jobban, mint Csilla, de ez érthető. Zitával elkövettem azt a hibát, hogy beültünk a templomba, mikor megérkeztünk, és mire a pap beért és elkezdődött a szertartás, megunta. Innentől kezdve mi a kapuból figyeltük az eseményeket, aminek következtében én nem sokat hallottam, de senki nem kért emiatt számon.
Az egész temetésben engem a közeli hozzátartozók mérhetetlen fájdalma rázott meg legjobban, rossz volt látni, hogy akiket nagyon szeretek, sírnak. Annyira szerettem volna csak egy kicsit átvenni a fájdalmukból, de tudom jól, hogy ezt nem lehet, magam is megtapasztaltam már. Azzal is segítettünk legalább valamit, hogy ott voltunk, puszta jelenlétünkkel tartottuk bennük a lelket.
Ezzel kapcsolatos a következő dolog is: nagyon meglepett, hogy rengetegen voltak a temetésen, pedig Gyuszi nem volt úgymond "híres" ember a faluban, de sokan ismerték több évtized ottélés után. A rokonok viszonylag kis számát tették ki a gyászoló embereknek, a "maradék" merő tiszteletből és szeretetből volt ott. Volt olyan, akit én is ismertem, csodálkoztam, hogy ő is eljött, erre kiderült, hogy Jani unokatestvérének osztálytársa volt, de az is lehet, hogy Jani miatt is részt vett a temetésen. Merő tiszteletből, együttérzésből. Vannak hátrányai a falun élésnek, a mindenki-tud-mindenről effektus nekem nem mindig jön be és idegen is egyelőre (nem tudom, hogy valaha megszokom-e), de sokszor nagyobb az összetartó erő az emberekben, mint a nagyvárosokban. Jól esett, hogy másnak is jelentett valamit, valakit a mi szerettünk, és ezt ki is fejezték.
A temetés után következett még egy rokoni találkozó, beszélgetés, emlékezés néhány falat és korty társaságában. Ha az asztalt nézzük, fel sem tűnik, hogy temetés utánra készült, inkább egy szülinapra:
A gyerekek nem nagyon érzékelték, hogy ez most más összejövetel, ők önfeledten játszottak, de ez így is volt jól. Kinga és Zorka Kinga táskájának tartalmát böngészik át, mert Kinga táskája mindig jön velünk mindenhova, amolyan igazi csajos módon:
Majd' az összes gyereket a sarokban felhalmozott sóder vonzotta a legjobban. Mikor máskor, ha nem tetőtől talpig ünneplőben? :) De persze senki nem haragudott. A képen Zita és Csilla lakkos-ünneplős cipős sódermászásban (megjegyzem, Csillának volt játszós cipője tartalékban, de elutasította, mert az kevésbé csini...):
És, Zita Tücsi cica bűvöletében:
Másnap délután ismét összegyűltünk, ezúttal anyósoméknál, hogy anyósom élettársát, Lacit felköszöntsük szülinapja alkalmából. Mi nagyon nem is készültünk még ajándékkal sem, annyira nem tudtam, hogy a történések fényében lesz-e egyáltalán valami. És lett. Nem nagy családi dínom-dánom, az nyilván nem, de egy torta, jókívánságok, vidámabb és szomorkásabb beszélgetések azért csak sikeredtek. Ez most ilyen lett. Nagyon sajnálom, nagyon-nagyon. Azt hiszem viszont, hogy Jani keresztapukája lett volna a legjobban kiakadva, hogy miatta elhalasztanánk egy családi eseményt, annyira szerény, csendes, mások érdekeit abszolút előtérbe helyező ember volt.
Egyetlen családi összejövetel sem lesz már nélküle olyan mint régen. Ebben biztos vagyok. Csak remélni tudom, hogy hiányát a hónapok során valahogy megszokjuk, az érzéssel együtt tudunk élni.
