Hiába, no, még csak három napja, hogy aláírtam a kilépő papírokat, nem olyan sok ez ahhoz, hogy ne érezzek együtt immáron volt kollégáimmal az új, kialakult rendszer miatt. Viszem a lányokat reggel, hozom őket délután, eleve szoknom kell, hogy nem kanyarodok be a tanáriba...nem tudtam még elvágni azt a bizonyos köldökzsinórt, kicsit még lüktet is... érthető talán, hogy érzékenyebben figyelem, ami a közoktatásban és konkrétan a mi iskolánkban folyik (hiszen még nem olyan régóta dőlt el, hogy ez már engem nem fog érinteni, akár én is lehetnék részese!). Látom a kollégákat, amint ebben az új rendszerben túlélni, helyezkedni, alkalmazkodni próbálnak. Váltok is velük néhány szót: nem akarok belemenni most (mert abból egy nagyon hosszú poszt lenne, ami lehet, hogy sokakat érdekelne, de nem erről akarok írni), de elmondásaik alapján áldatlan állapotok uralkodnak. Sok az új, az ismeretlen, próbálják magukat a felszín felett tartani. Még nehezebb a helyzet, hogy ez egy kicsi iskola, kicsi tanári karral, idéntől még kevesebb állandó tanárral, az új intézkedések még bonyolultabbá és lehetetlenebbé tették a munkájukat. Talán emiatt is érzem kicsit, hogy a legjobbkor léptem, megjegyzem úgy, hogy nekem megvan a lehetőségem váltani, nem felemészteni magam ebben az ellehetetlenített rendszerben. De sokaknak nem nagyon van más opció, mint maradni és túlélni, remélni, hogy alakul ez majd és belerázódnak az újba. És sokak nem is akarnának váltani, mert, minő meglepetés, szeretnek tanítani! Mert van ám ilyen is. Kész csoda...
szóval, most ebben az új helyzetben tényleg nagyon nehéz a tanároknak. Nem túllihegni akarom a témát, de igazán bizarr, ami napjainkban a közoktatásban zajlik.
És, hogy mire ez a felvezető? Az, hogy Kinga ma lelkendezve jött haza, hogy mi minden milyen jó volt a suliban. Hát, az meg hogy lehet?? A tanárok nem ingerülten lótnak-futnak körbe, rágják a körmüket, hogy mi lesz; verik az asztalt, azért, ami kialakult? Hogyhogy nem?? Megtehetnék!
Na, de csak lassan, jöjjön a hogyisvolt.
Reggel futtában találkoztam a tesis ex-kollégával (fura ezt még leírni, de ez a tényállás, mármint, hogy volt kolléga). Általában nekem nyugodt ember benyomását keltette mindig, de ma reggel kicsit össze-vissza arckifejezéssel mondta, hogy megy az egyik harmadik osztályba helyettesíteni, méghozzá a helyettesítő tanárt... (mert ugye, nem lehet ám a tanároknak egy nap két óránál többet helyettesíteni, ami borzasztóan megbonyolítja a logisztikát, inkább nem részletezem) Őszinte együttérzéssel kitartást kívántam, majd eljöttem. aztán délután Kinga azzal kezdte, hogy de milyen klassz volt a reggeli tesi óra: mivel ma Cs. bácsi tartotta, és kicsit más volt, mint máskor. Akkor raktam össze a kockákat, hogy aha, a két harmadik akkor összevontan tesizett (ez itt gyakori a helyhiány miatt, de kis létszámú osztályokról van szó, nem eget rengető dolog, csak általában szeretnek az osztályok maguk lenni). Kinga lelkendezve mesélte, milyen feladatokat csináltak és, hogy mennyire élvezte!
Ekkor hirtelen hálával gondoltam a volt kollégára, akinek eszembe jutott a reggeli arckifejezése, amiről lerítt, hogy mit gondol arról, hogy megint hova rángatják, milyen plusz munkát adnak neki. És ő bement helyettesíteni, és mindennek ellenére olyan órát tartott, hogy a lányom délután lelkendezve mesélte az egészet.
Máskor is tetszett már Kingának a tornaóra, nem arról van szó, hogy a tanító nénije nem jót tart (dehogyis!! ) gondolom, most annak is volt köszönhető a siker, hogy a tanár bácsi nem nagyon szokott órát tartani nekik, de valahogy ez alkalommal mégis megérintett a dolog. Talán mert tudtam az előzményekről.
Aztán jött a napközi. Kinga úgy jött el, hogy megintcsak lelkendezett, hogy jajdejó volt (tavaly nagyon nem szeretett járni, de muszáj volt igénybe venni, mivel én is dolgoztam délutánig) és, hogy E. néni milyen kedves! Hogy beszélgettek, mesét olvasott nekik, rajzoltak, de ettől függetlenül lesz és van is szigor és következetesség is a fegyelmezésben és számonkérésben. Szívem hálával és melegséggel telt meg, tudván, hogy a fiatal tanító néni még csak egy hete pénteken kapta meg ezt az állást félállásban, és szerdán és csütörtökön nem ő van ugyan (mert azokon a napokon a többi délelőttös kollégának kell napközizni, hogy meglegyen a 26 órájuk, mekkora ökörség, véletlenül se legyen egy állandó napközis tanító néni, és hagy ne tudjon helyette készülni a délelőttös másnapra, esetleg..., de mindegy, egyszer csak kilyukadunk valahogy az egész napos iskola elvéhez, mert ezt egyelőre nem az, csak valami gyenge utánzat), de most csütörtökön mégis őt találtam a napköziben, legnagyobb meglepetésemre. Kérdésemre elmesélte, hogy úgy "rántották be" őt is, hogy az anyósát a kisebbik leánya mellé úgy kellett messziről visszahívni (ráadásul oviba szokik éppen a kicsi, tele változással az ő élete is), és úgy esett be, mert valószínűleg mégsem volt aznapra napközis tanár...mondom én, hogy van itt még fejetlenség. De E. néni ennek ellenére teszi a dolgát, a gyermek nem is érzi, hogy a háttérben mekkora csatát vívnak a tanárok a túlélésért. Már előre örül, hogy aznap jön E. néni, és ez nekem mekkora megkönnyebbülés, öröm, hiszen tudom, hogy kénytelen leszek délutánig hagyni a gyermeket, mert dolgozni kell nekem is.
Cs. bácsi és E. néni munkájának apró részlete ihlette ezt a bejegyzést, ezen keresztül szerettem volna kifejezni hálámat és köszönetemet a többi tanárnak is, hogy még vannak egyáltalán és a nehéz körülmények ellenére is teszik a dolgukat! Hogy a lurkók nem sokat éreznek a változásokból, az nekik köszönhető. Hogy így is minőségi oktatásban részesülnek, az ő helytállásuknak köszönhető. Hogy ők jól érzik magukat az iskolában, az ő érdemük!! Friss ex-kollégaként kívánom, hogy tartsanak ki, bízzanak benne, hogy rendeződnek valahogy a dolgok (ha maradtam volna, én is csak ezt tudnám most tenni). Szülőként pedig egyszerűen csak hálás vagyok. Hátha ez a kis apróság erőt ad. Tudom, nem sok, én nem tudok törvényeket változtatni, azt lenne a legjobb, de szeretném, ha tudnák, hogy elismeréssel adózom a munkájuk előtt. És ezt most nagyon komolyan és őszintén mondom.
