Aktuális kedvencem

Ideges vagyok és aggódok

Amikor kinéztük és megvettük a telket három éve, úgy volt, hogy a szomszédos kemping már nem működik. Megnyugodtam, mert eszem ágában sem lett volna telket venni olyan hely szomszédságában, ahol nem zaj van.

Ma van a harmadik szombat a jobb idő beköszönte óta, hogy kisebb-nagyobb társaság gyűlik össze a kemping végén lévő nagyobb területen, és itt szórakoznak. Az első csapat estére elvonult, inkább délután jártak együtt némi hangos zenével, a második csapat csendben bográcsozott, de a mai, a harmadik brigád hangosan ünnepel. Feltételezem, hogy szülinapot, mert függönyök hiányában kilátunk rájuk, és láttuk, hogy két tortatüzijáték égett. De ez most mindegy is. Megy az autóból a tüctüc zene rendesen, és ugyan bezárt ablak mellett el lehet viselni, én nagyon aggódok.

Innentől kezdve őszig most már minden hétvégén zajos, bulizós társasággal kell számolnunk??

ez a társaság ráadásul helyi (szerintem, persze nem 100%), mert ismerős rendszámú autót láttam leparkolni délután. Ha igen, akkor ez hogy van? Kijönnek ide a saját házuk udvara helyett, mert ez itt a falu széle, itt lehet nyugodtan ricsajozni????

De mi is a faluhoz tartozunk, azért annyira nem vagyunk kint a pampákon!!! Mellettünk a domboldalon, az üdülősoron ráadásul nem csak üdülők vannak néha-néha itt pihenő emberekkel, ott is vannak állandó lakók, szóval, nem elhagyatott a terület.

Csak azért, mert kijjebb lakunk, nekünk ezt el kell viselni??? Nem hinném. Ez így nagyon aggasztó.

Rengeteg csatánk volt, hogy a ház felépüljön. Anyagilag jóval több terhet tett ránk az építkezés, mint amit kényelmesen elbírunk. Emiatt nekem erőlködnöm kell, hogy megnyugodjak, igen, jó lesz ez, jó döntés volt, szép ez itt. Hiszen szép helyen vagyunk, nyugodt, egészséges környezetben, ha már annyi nehézség volt vele (és, hajajj, mennyi csata vár még ránk!), akkor legalább ez van vigasznak, és a gondok is lassan csökkennek, tünedeznek, dolgozunk majd rajta.

De nem. Lehet, hogy az az apró vigasz sem marad. Hétvégente, nyáron, amikor csendben kiülnék tágas teraszunkra (amiért úgy megküzdöttünk), hogy jól megérdemelt söröcskénket, üdítőnket, akárminket nyugodtan elfogyasszuk, élvezve a Börzsönyből lehúzódó friss levegőt, akkor robajló zene mellett kell ezt tennünk??? Ha ezt akarnánk, elmennénk sátrazni valamilyen bulizós hely közelébe. Ha vendéget hívunk hétvégére (mert általában mindenki hétvégén ér rá), netán ittalvós vendéget, akkor pont akkor lesz nagy dínom-dánom, és pont a nagy nyugalmat és csendet nem tudja itt élvezni?? És mi sem. Mi is hétvégén vagyunk együtt családilag, a hétvége nekünk is különleges.

Ismerjük a fiatalembert, aki a kempingben az ügyeket igazgatja, azt hiszem, elbeszélgetünk vele...nagyon remélem, hogy kompromisszumkész lesz. Nagyon remélem. Mert akkor megtudja, hogy tudunk csatázni és küzdeni. Akkor is, ha már unjuk és fárasztó.

Fú, ez most nagyon vérmes végű bejegyzés lett, de nincs itthon felnőtt, akivel megbeszélném hirtelen, és felmentést kérek: nagyon ideges vagyok és aggódok a jövő miatt. Ahogy a címben is írtam.

helyzetjelentés

Feldíszítettük a fát, a lányok egy ideig segítkeztek, Kinga legtovább. A vége felé, míg én "kreatívkodtam"a fával, a három lány össze is veszett valamin. A szent fa árnyékában... :-))

Mással nem haladtam, de már mindegy. Jani hazajött, de ő sem jutott sokra a dolgaival, mert ide-oda kellett mennie, eszközhiány is fellépett, lényegében nem tart sehol... :(( Holnap hajnalban megy és folytatja.

Enyhe vigasz, de mindkettőnknek sikertelen napja volt. Bízunk egy sikeresebb folytatásban. :))

Megint feladom :)

A kedves olvasó ma végigköveti mai lelkivilágom erőteljes hullámzását. :)

sikerült, ugye, mint írtam volt, nagy nehezen összeszedni magam, optimista "üzemmódba" kapcsolni. :)

Erre Zita felébredt háromnegyed óra alvás után... (3 óra helyett) egyszer fordult elő ilyesmi idén, és most másodjára, khm, vicces. visszaaludt mellettem, de mikor ki akartam jönni, felébredt. Majd a szomszéd pont akkor zajongott valamit (szeretjük), megijedt, és vége.

megint kiegészültünk, kezdődik minden elölről, próbálom Zitát visszatartani a lányok berendezett dolgaitól, kezdődik a hangzavar. Az erő legyen velem. :-D

És még éppen csak kiszedtem a vizes ruhákat a gépből... :-)))

szerintem esszük a "bóti" bejglit. :))

A "feladós" poszt-újragondolva

kipuffogtam magam, azt hiszem jót tett. vagy az, hogy ebédeltünk, Zita elaludt, kicsit lecsendesült minden. Kicsit összeszedtem magam. Már nem is tűnik az egész olyan vészesnek.

Ahogy ott ebédeltek a lányok (mirelit pizzát, lévén igen gázosra sikeredett a délelőtt, de történelmi eseményként elkönyvelhetek egy sikert, mégpedig, hogy Csilla is evett a paradicsomos alapú pizzából, pedig eddig csak tejfölös alapút evett meg, de arról sem tudta, hogy az tejföl, csak "sajt", mert ha tudta volna, nem ette volna meg), néztem őket, és tiszta bolondnak éreztem magam. hiszen itt van nekem ez a három gyönyörű lányka, együtt vagyunk, az apukájuk most is értünk gürizik, mit akadok itt ki, hogy néhány porcica "futkos" körülöttünk? Meg hogy nem is igazán lesz sütink idén, mi van akkor? PErsze azt eddig is tudtam, hogy a karácsony nem attól karácsony, hogy 120féle sütit legyártunk, 5fogásos étkeket kreálunk, de azért jó (lenne) kicsit alkotni. De ha nem sikerül, akkor mi van?

komolyan, én kicsit bolond vagyok. megártott nekem a tél, sötétség és bezártság (de már hosszabbodnak a nappalok, ha egy-egy percet is, de túlvagyunk a leghosszabb éjszakán!).

Persze ezt is ki lehet magyarázni, hiszen évek óta felemásra sikerül a karácsonyunk (talán a 3 évvel ezelőtti viszonylag rendezett volt), de csak azért, mert mindig volt pici baba, pici gyerek a háznál, ami meg a legjobb a világon! :-D ez nem hálaadás ünnep, de azért nagyon hálás lehetek, hogy nekem mindez megadatott.

És ezt most gyorsan le kellett írjam, hogy azért javítsak az imidzsemen, ne csak puffogjak és elégedetlenkedjek itt, no és, hogy a siránkozós és cukormázas bejegyzéseim aránya kiegyenlítődjön. :))

Kinga és Csilla most nagy egyetértésben babáznak, kihasználom, teregetek és berakok egy új mosást. De ha megunják, leülünk társasozni, és ha belefér, míg Zita alszik, folytatom a keksz sütésének előkészítését (talán segítenek is kicsit a lányok-jövőre meg egyedül csinálják-haha :D). Ha nem sikerül, megpróbálom este befejezni. Ha akkor sem sikerül, akkor talán holnap. Ha akkor sem, hát kisnyúl. Jani hozott "bóti" bejglit. :) ami egyébként kivételesen finom, igaz, a lányok nem eszik, de akkor még mindig ott lapul egy adag mirelit gesztenyepüré a mélyhűtőben (úgyis nagy kilvasztást tervezek jövő hétre, jó is lenne, ha ürülne). ezt most jól megtárgyaltam itt magammal. :) Nem tudom, mit problémáztam ezeken eddig annyit.

Kívánok mindenkinek vidám és meghitt készülődést! :))

Ezt meddig lehet bírni?

Kimegyek a fürdőbe átöltözni, még a küszöböt sem lépem át, valaki visít a másikra.

Felveszem a pólóm, valaki megint vicsorít a másikra.

Megmosom az arcom, görcsbe rándul a gyomrom, mert valaki keservesen sírva fakad a másik miatt.

Kiteszek egy tányért (kitennék), már hallom: Anyaaaaa!

sokszor ellenségesek egymással, mostanában sokat hallom: Bárcsak ne lennél!, De jó volt egyedül, míg te oviban voltál! éssatöbbi. Mit csinálok rosszul? De amikor Zitát kicsit hátrahagytam egy nap, mert nem akart jönni az ovi elöl, mi meg fáztunk, és mondtam neki, hogy Na, helló, viszlát, mi mentünk, Kinga sírva fakadt és remegve kérlelt, hogy ne hagyjuk ott!

De átkozott nehéz ez az egész!

Megyek, kérdezek, próbálom kideríteni, mi történt, nem mindig sikerül. Békítek, akit lehet, nem mindig sikerül. A kétévessel ráadásul nehéz egy ilyet megbeszélni. Ő csak érez, mondani nagyon nem tudja, mi bántja. visít, rúg, harap, ha nem tetszik valami. A két nagyobbnak meg fárasztó állandóan elnézőnek lenni, okosabbnak lenni, hogy is, ha fáj a harapás, rúgás. Jogos a két pont, ezt én sem engedem. De akkor is várnunk kell, míg Zita kicsit nagyobb lesz.

Addig meg két percenként visít majd valaki. Jujjdejó.

folyamatosan elemzek, agyalok, próbálom a megoldást keresni, próbálok türelmes lenni, ami egyre nehezbb. És ettől is csak rosszabb lesz.

rumlis az életünk, alig várom, hogy végre rendeződjön, az is sokat segítene. Talán Janit is többet látnánk, meg amúgy is. A reményt az adja, hogy talán nagyon záros határidőn belül ez megtörténik.

És most veszek egy giganagy levegőt, mert valaki megint ingerülten rámordult a másikra. Megint elemezni kell, meg békíteni, csitítani, figyelmet elterelni. De átkozott nehéz ez az egész.

Fáradt vagyok. :(

Tábor-kudarc és kiakadás

Most nem is tudom, mit érzek: dühös vagyok? Mérges? Csalódott? De kivagyok, az biztos.

Kinga az utolsó napon nem volt hajlandó úszni menni. Elmentek az usziba, aztán ott rákezdte, hogy fáj a füle. Meg sírt. Jani hívott, hogy mi az ábra. Tudtam, hogy nem fáj a füle, mert akkor attól létezni is alig tud az ember.

Kérdezgetés után azt derült ki, hogy azért nem akart maradni, mert Domiék nem játszanak vele. Ez új volt, tegnap semmi ilyet nem mondott, nagy örömmel mesélt a napjáról, örömmel búcsúztak el a lányok. Nem értem a ma reggelt.

Aztán támadt egy sejtésem, hogy azért nem akart menni, mert Jani "okosan" elárulta neki, hogy ma nem megy be Pestre, itthonról dolgozik.

Mérges vagyok, mert tudom, hogy tetszett a tábor Kingának. Tudom, hogy ügyes volt úszáson is, és jó programokat csináltak nekik a köztes időben is.

Mérges vagyok, mert 3000 forint a mai napért csak úgy kirepült az ablakon... Bár

Mérges vagyok, mert nekem is kellett volna egy kicsit csendesebb nap. Még egy. Csak egy nap még ezen az egész nyáron (na, jó, volt egy-két nap, amikor mamánál voltak, de az egész nyárra vetítve még ez sem olyan rengeteg, a többin . Több mint két hónapja itthon vannak, nem tudok nekik különleges programokat csinálni, mert nem tudok elmenni velük sehova, itthon rengeteget veszekednek, gyakran egymás agyára mennek és én sem bírok már játszani velük. Nem is lehet, hármójukkal egyszerre egyáltalán nem, valaki biztos visít, méltatlankodik. Egy nap lett volna még, amikor kicsit könnyebb. Mikor Zita aludt a héten, Csilla bámulatosan szépen elszöszölt, annyit mosolyogtam rajta, elbabázott, gyurmázott, jött-ment, és noha figyelni kellett rá, mégiscsak kicsit elcsendesült a ház. amúgy is ez életem második leggyatrább nyara (a tavalyi után), alig várom, hogy vége legyen, még ilyenek is belejönnek. Hiába csak egy nap, nekem fontos lett volna, most minden tervem bukott a mai napra. Egyre nehezebben viselem. Nem tudom semmikor sem behozni a dolgaimat, úszok mindennel (én bezzeg úszok).

Már bánom, hogy nem maradtunk a júliusi időpontnál, amikor Vivi beteg lett, de Domi és Kinga mehetett volna. Akkor Domi nem tudott volna a nővérével összetapadni, talán jobban figyel Kingára. Vagy, ahogy mások is írták, nem fogom soha többet barátnőkkel beiratni. Nem gondoltam, hogy mi is bebukjuk. Csak hát idén rá voltunk szorulva a délutáni fuvarsegítségre. Bár, én továbbra sem hiszem, hogy ez volt a valódi oka annak, hogy haza akart jönni.

Szomorú vagyok, mert a kerti medencében sem nagyon tudnak már fürdeni, mert hideg a vize és nincs is lehetősége felmelegedni. Kinga meg nagy medence rajongó lett, és külön örültem, hogy a hűvösebb idő ellenére úszkálhat, pancsolhat az uszodában.

Tiszta baromság ez az egész, nem kéne ezt úgy felfújni, egy nap ide vagy oda mit számít alapon, de emiatt is jön kifelé az egész nyáron ért sok feszültség, a bezártság, egyedüllét miatt. A hétköznapok a túlélésre mentek, és kezdek elbukni ezen a túlélőpróbán. minden este úgy fekszem le lassan két hónapja, hogy megkérdőjelezem anyai képességeimet, háromgyerekeset meg pláne. Nem tudok már miből erőt meríteni, nem tudok feltöltődni, egész nyáron a monoton hétköznapokat csináltuk, nem gyűjtöttünk különösebb élményeket, és még ez az egy kis nap is elúszott. Ebből is látszik, hogy elfáradtam, mert már ilyeneken is kiborulok. Annyira sajnálom. Én ezt nem akarom. Én nem ilyen vagyok (remélem).

Sajnálom, hogy így kifakadtam. tulajdonképpen naponta tudtam volna hasonló bejegyzést írni, minden nap volt valami, ami hasonló érzéseket váltott ki, de nem akartam mindig ezzel "terhelni" a blogot. Meg hát időm sem volt leírni, így csak gyűjtögetem magamban. Az sem jó.

az igaz, hogy mire megint ezt megírtam, egész jól lehiggadtam. mikor Kinga belépett az ajtón alig bírtam ránézni. Pedig nem az ő hibája volt! most viszont lenyugodtam, megpusziltam a kis csajt, szent a béke... Nem a Kinga hibája az egész, csak most ez hozta elő belőlem a felgyűlt feszültséget.

Tiszta hülye vagyok, tudom én. De majd egyszer ez is elmúlik, tudom én. :)

ui: a következő bejegyzésem vidámabb lesz igérem. vagyis majd meglátjuk, mert a szakértői vizsgálatról fogok írni. :-P Na, jó, vidám nem lesz, de legalább visszafogott és semlegesebb hangnemű. :)