Némi kiegészítés

Mielőtt folytatnám, illetve befejezném a debreceni utunkról szóló beszámolót, kis kiegészítést szükséges írnom az első részhez. Elég csúnya dolog tőlem, hogy kihagytam ezt a fontos momentumot, de igyekszem pótolni a mulasztást.

Azt felejtettem el megírni "csupán", hogy péntek reggel míg csipás szemeinket törölgettük, már olvastuk a jó hírről érkező sms-t, miszerint Zita keresztszüleinek, Zsófinak és Gábornak megszületett 2-án hajnalban a 3. gyermekük, Zekő. Volt öröm, ováció és ami kell. Április 10-re voltak hivatalosan kiírva, de érezhető volt, hogy hamarabb megérkezik a pici fiú. Zorka és Zalán után most már náluk is 3 csemete boldogítja mindennapjaikat, húsvét hétfőn jöttek haza a kórházból, aznap már láttuk is a legifjabb családtagot (csak kép nem készült róla, mert a gép éppen "jó" helyen, az autóban maradt).

Azóta sajnos megint kórházban vannak, múlt pénteken visszakerült Zekő, mert bakteriális fertőzést állapítottak meg nála, piros, hólyagszerű kiütések jelentek meg a kezén, és bent tartották őket pár napos antibiotikum kúrára. Mindenképpen szükséges, mert ha nem kezelik ki, más betegséget (pl. tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás) okozhat. Péntek óta sokat javult az állapota Zekő babának, ma beszéltem az anyukájával, a kezelést is jól tűri, jól elvan az inkubátorban, inkább Zsófinak nehéz a kórházi lét, a másik két csemete hiánya, a másik két csemetének meg az anya-hiánya. (Emlékszem még élénken, milyen érzések kavarogtak bennem, míg Zitával hosszasan időztünk a kórházban, de akkor ő legalább nem volt beteg.) No, és hát persze a családnak is megvan az extra háttérmunka, de nem lehet mit tenni, mindenki helytáll, csak gyógyuljanak szépen. mi is csak drukkolunk, szorítunk, hogy minél gyorsabban hazajöhessenek (talán csütörtökön), és remélhetőleg utána nem is szakítja meg efféle "incidens" a mindennapokat, és mi is mehetünk babanézőbe.

Mert, hát, fényképet nem csináltam még a babáról. Az fontos. :) Meg amúgy is jó lesz találkozni. :)

Szülinapi visszaszámlálás 1.

Az utolsó nap a szülés előtt

Egy évvel ezelőtt már nem sok választott el attól, hogy lássam Zitát. Egy éve utoljára voltunk négytagú család. Egy éve vasárnap volt ezen a napon. Egy éve sokkal hűvösebb volt az idő, de azért átmentünk Diósjenőre, hogy a lányok kicsit motorozzanak-bicajozzanak a telkünkhöz közel eső aszfaltozott területen.

Amolyan üssük el az időt valahogy típusú délelőtt volt. Nagyon ideges, feszült voltam, egy porcikám sem kívánta a császármetszés összes nyűgjét, de nem volt mit tenni, át kellett esni rajta. Zitát már a műtét biztos tudatával vállaltam, de akkor sem volt a kedvenc “időtöltésem” J

Délután átvittük a lányokat anyósomhoz, ahonnan megint fájó szívvel jöttem el. Tudtam, hogy jó helyen vannak, hogy ennek most így kell lenni, de akkor is rossz volt elválni tőlük. Este pár órára még kettesben maradtunk Janival, késő estig pakoltunk mindenfélét, készítettem a kórházi csomagomat, vasaltam. Szerintem éjjel kettő is volt, mire lefeküdtem. Ahhoz képest, hogy 5-kor keltünk, nem siettem el a dolgot… Nem akartam lefeküdni, mert húztam volna az időt a műtét miatt, viszont tudtam, hogy jobb, ha túlvagyunk rajta, és ott lesz a karjaimban Zita!

Hajnalban aztán nagy levegőt vettünk, és nekivágtunk az útnak. Az úton még küldtem egy smst az akkor még csak leendő Zita-keresztanyunak, Zsófinak, mert kisfiuk, Zalán szintén ezen a napon született, és aznap volt egy éves. Irigykedtem egy kicsit, hogy ők éppen túlvannak az első éven, de tudtam, hogy naggggyon hamar eltelik az idő, és egy év múlva én is hasonló sms-eket fogok kapni. Inkább élveztem Zita pocakbéli rugdosásait, és búcsúztattam a várandóssággal járó kellemes és szép dolgokat. A nehezebb részekre úgysem fogok emlékezni, az idő elhomályosítja, hogy azért gyakran csak bukdácsolva, vánszorogva teltek a napok nagy pocakkal.

És nem eltelt az idő mint a villám? De igen. Hát, ez van. J És minden nagyon jól van. J

Szülinapi visszaszámlálás 7.

Kórházi emlékek egy év távlatából

Még mielőtt belevágtunk volna a nagy kalandba ötösben, azért még szép számú napot el kellett töltsek a kórházban, konkrétan egy hetet. Ezt “köszönhettem” a hólyagrepedésemnek, aminek rendbe kellett jönni, mielőtt hazaengednek.

Most sem írom le újra, hogy mi történt pontosan ezeken a napokon, hisz’ már egyszer írtam róla részletesen. Nagyon rossz volt az a pár nap, ha a fájdalmakat nézzük. Fájt rendesen, minden: fájt a császár okozta heg, de talán a hólyag sérülése még rosszabb volt. Folyamatosan javult a helyzet, napról napra könnyebb lett. Ezt is próbáltam a lehető legfegyelmezetebben elviselni, tenni úgysem tudtam semmit, max pihenni. Így jártam, túl kellett valahogy lenni rajta.

Egész héten az adott erőt, hogy egy év múlva valószínűleg már csak emlékfoszlányok jönnek csak elő, és egyáltalán nem fogok már annyit agyalni, hogy mi mennyire fájt, hiszen szülinapi ünnepléseket kell szervezni ennek a pici hölgynek, aki “kedvéért” még ilyen kellemetlenségeket is elvállalok. A legnagyobb problémám az lesz, kivel mikor ünnepeljünk, mi legyen az ajándéka és milyen tortát süssek (vagy vegyünk).

És valóban így van: tudom, hogy nem volt túl jó, de ma már csak mosolygok rajta. Tulajdonképpen egy jó kis sztorivá vált az életemben: Zita születésekor történt valami drámai, helyzet volt, lehet mesélni! Mit mesélnék most, ha nem lett volna komplikáció? Dögúúúúncsi lenne az egész. :-D (No, jó, azért ezt a verziót is kibírtam volna, de akkor meg nem is tudtam volna arról, hogy máshogy is alakulhat egy császár, há' de most komolyan, két sima császár után kellett egy kis "változatosság"! :-P)

A gyerekágyas osztályon töltött napokról maradt meg azért néhány kellemes emlék is. Voltak érdekes esetek, szituk, hallott az ember meghökkentő dolgokat. Mint pl. az anyuka, aki patáliát csapott, amiért nem engedték be a gyerekágyra a 10 hónapos babáját, akit még szoptatott a frissen született babája mellett…végül egy nap sem telt a szülése után, és hazament az anyaotthonba, ahol lakott, és ahol talán 3 vagy 4 gyerek várta, a legfiatalabb 10 hónapos, ugye.

Vagy mosolyogtam, amikor az éjszakás osztályos nővér, K. nekem szólt, hogy átmenne a nőgyógyászatra számítógépezni, ha jönne valaki, mondjam, hogy nemsoká jön. tudni kell, hogy K. volt az, akivel először találkoztam, mikor Kinga született, ő ápolt a műtét után, így, mondhatni, jó ismerősként kezelt. Olyannyira, hogy látott bennem fantáziát, és rámbízta az osztályt kis időre. Nagyon megtisztelő. :-))) Császáros ágyat biztos össze tudtam volna rakni, ha éppen hoztak volna valakit, annyit láttam, hogy kell felkészíteni egy ágyat a frissen műtött nőknek… J Aztán persze elmentem aludni, a babák is a csecsemősöknél voltak, felőlem jöhetett akárki, észre nem vettem volna…Jó kis őr voltam. J

Jó érzés volt, hogy sok mindenkit ismertem, még ha látásból is. Sok csecsemősnővérhez kötött emlék, hogy ki tanított meg fekve szoptatni, ki volt kedves, ki lőtte be Csilla fülbevalóját, éssatöbbi. Szinte otthon voltam, és ez megnyugtató volt, ha már ott kellett dekkolnom egy hétig.

A lányok pokolian hiányoztak, bár tudtam, hogy jó kezekben vannak. Főleg attól féltem, hogy nekik rossz a távollétem, hogy ők hogy élik meg. És persze mikor Csilla elhúzodott tőlem az első látogatásnál, és inkább mama vagy apa ölébe kéredzkedett, el tudtam volna sírni magam. De ezeken is túlvoltunk, és elhatároztam, hogy akárhová megyek, amikor csak lehet, a családom legyen velem. Ne szenvedjenek szülőhiányban, és sem gyerekhiányban, ha lehet. Persze lesz olyan, hogy Janival kettesben utazunk, sőt, muszáj lesz, de amíg picik, csak minimális mennyiségben. A szülés óta olyan sok napot voltunk már együtt, hogy az az egy hét nevetségesen kevésnek tűnik, amit külön kellett tölteni. :-)

Az egy hét alatt szinte burokban éltem, alig jutott el a külvilág lüktetése hozzám. Teljesen lekötött a kórházi napirend, a felépülés, Zita, élveztem a kettesben töltött napokat. Hálát adtam az égnek, hogy nem kapott el semmi fertőzést a műtét alatti tortúra során, és akármennyire is fájt mindenem, és nagyon nehéz volt ellátni őt, azért együtt voltunk! Azóta sem voltam vele ilyen sokat kettesben, de hát, így is van ez rendjén. J

Egy hét után búcsút intettem ideiglenes "otthonomnak", ezúttal végleg, amit persze nem bánok. Mikor kimentünk az utcára, fejbevert a jó meleg októberi napsütés, szinte szédültem a friss levegőtől. Az M0-s új szakaszán is csak bambultam kifelé, mint aki börtönből szabadul (bár ezt azért nem tudom, milyen, és soha, soha nem akarom megtudni!). Vittük a kis szuszogó csomagot haza, akit akkor még csak az üres ház várt, de hamarosan benépesült, és két kis csivitelő manócska köszöntötte az új családtagot. Nnna, innen kezdődött igazából a kaland, ami azóta is tart. J

Nagyon tudott aludni, nagyon sokáig. Én meg tudtam pihenni, már amikor nem más anyukának segítettem. :-P Én voltam a két lábon, katéterekkel járó szoptatási tanácsadó. :-))

Úton hazafelé a kis csomagunk. Olyan pici volt!!! Most pedig már búcsúztatjuk az autós hordozót, és bekerül a következő méretű, kisgyerek ülésbe, mert lelóg nagyon a lába. :-)
együtt a csapat, kezdődhet egy életre szóló kaland! :)

Szülinapi visszaszámlálás 8.

Szülés, születés

Mivel tavaly igen részletesen leírtam egy bejegyzésben, hogyan s miként született Zitus, nem terhelek senkit az újabb részletekkel. Legfőkébb nekem fontos esemény, hiszen én éltem át, én voltam részese, ami a műtét előtt, alatt és után történt, az főként nekem érdekes.

Tavaly azt írtam, hogy egyáltalán nem volt kellemes maga a műtét, és hogy császármetszések “kategóriában” is a nehéz jelzőt kapná. Nem volt jó a szülésre gondolni akkoriban, mert fájdalmasabb lett, mint bárki tervezte volna. Egy éve azonban nyilvánvalóan sokkal többet gondoltam rá, mint most. A közös dolog az, hogy most sem szép emlékként jön vissza, az idő sem tudott szépíteni rajta. Ha Zita születése kerül szóba, akkor most is ezek jutnak eszembe: komplikáció, bonyodalom, fájdalom, sok-sok vér, félelem, hogy történik velünk valami, jó, hogy túl vagyunk rajta, ez-is-megvolt-jaj-de-jó.

Beugrik a kép, amikor raknak át a műtőasztalról az ágyamra, a lábam teljesen élettelen, majd felemelnek egy katéterzacskót, tele vérrel, amit a hólyagrepedés miatt vesztettem, és csak most esik le, hogy akár rosszabb is lehetett volna. Viszont kellemes emlék az orvosok nyugalma, a gyors intézkedés, mikor a komplikáció fellépett, hogy én nem sokat érzékeltem a helyzet komolyságából, ha az volt egyáltalán. Mert, hála istennek, nem láttam az orvosok arcát sem műtét közben, ki tudja, talán az urológus orvos kapásból rám vetett egy keresztet, amikor meglátta, mi is történt. :-P És hát ez is: leginkább a hólyagrepedés, a komlikáció maradt meg bennem. Klassz. Persze semmi traumatikus dolog, feldolgoztam én ezt már régen, sőt, mivel az egész terhesség alatt császárra készültem, tudtam mire számíthatok. No, a hólyagrepedésre azért nem, végül is ki tudtam volna hagyni. :-)) De ilyenem még nem volt, kissé viccesen mondhatom, ezt is ki kellett próbálni. :) Azért másnak nem ajánlom.

Zita csak így születhetett meg és kész. És nagyon-nagyon örülök, hogy ott tart a tudomány, ahol, hogy máshogy műtenek ma már, és ezáltal lehetőségem volt a 3. babára, nem kellett lemondani róla azért, mert az elsőnél úgy alakultak a dolgok ahogy. Zitánál maga a szülés nem volt élmény, az eredmény volt a középpontban: hogy őt megkapjuk, épen-egészségesen. Ez megtörtént, és a lényeg!!! :-)))

És hogy ne csak a negatívumokról írjak: Zita első sírása mai napig a fülemben cseng, és szerintem ezt soha nem felejtem el! Ezért megérte ébren lenni, hálás vagyok érte! Nem élhettem át az érzést egyszer sem, amikor egy baba hatalmas fájdalmak után kicsúszik és felsír, a megkönnyebbülést, hogy megszületett (bár én is megkönnyebbültem, hogy Zita kikerült, hiszen sokat gyömöszölték a pocakom, mire kézre került, és naggggyon aggódtam miatta), de legalább megmaradt az a jellegzetes újszülött sírás emlékeimben. Amikor nekem is muszáj volt bőgni. Zitánál bőgtem a legtöbbet, alig tudtam abbahagyni, talán mert nehezen tudták kivenni, vagy nem tudom. Csak azért próbáltam abbahagyni a sírást, mert féltem, hogy a hasam rázkódása bonyodalmakat okoz az orvosoknak, mert amiért én nem érzem, azért az ott működik. Csak fegyelmezetten, ugye. Amúgy sem mertem sokat kérdezni a műtét alatt, jó kislány voltam, :) bíztam az orvosokban, hagytam, hagy végezzék a munkájuk, koncentráljanak, aztán majd utólag kifaggatom őket, hogy akkor mi is a helyzet.

Egy szó mint száz, jó, hogy túlvagyunk rajta, jó, hogy eltelt már egy év; hogy nincs időm a szülésen rágódni; hogy felépültem (remélem, legalábbis mindenem működik rendesen); és, hogy ezáltal öttagú család lettünk! J Hogy utána az új feladattal hogy bírkóztam meg, hogy álltam helyt a mindennapokban? Ez már egy új bejegyzés témája lesz.

A kórházi napokról

Szép lassan elkészültem végre a kórházi napokról szóló beszámolóval, és ugyan lassan már el is felejtjük az egészet, azért közzéteszem. Főleg, ha már ennyit dolgoztam vele.
A műtét napja, hétfő viszonylag nyugalomban telt. Egész nap feküdtem, vártam, hogy kimenjen a zsibbadás a lábamból, írtam az sms-eket, és igazából nem nagyon tudtam, hogy mi lesz, meg hogy mi is történt valójában, mennyire volt komoly az a hólyagrepedés. Jani délután bejött hozzám, de pont előtte kaptam az infúziómba méhösszehúzó oxitocint, és még fájdalomcsillapítóval is elég nehéz volt a méhösszehúzódásokat elviselni. Estére három másik anyuka került a császáros őrzőbe, úgyhogy volt társaság. Este 7-kor rövid időre kihoztak Zitát. Már nem pólyában volt, hanem csak angol pólyában. Érdekes, hogy ilyenkor nem érzékeli az ember annyira a fájdalmat, nehezen ugyan, de oldalra fordultam, hogy megszoptassam. A nővér kétkedve kérdezte, hogy menni fog-e, mondtam, ezt bízza csak ide. És megérte, mert Zitus erőteljesen, kitartóan szopizni kezdett. Tök ügyes volt, pont mint Csilla két évvel előtte. Nem tudom, mennyit volt kinn Zita, de nagyon örültem, hogy végre magamhoz ölelhettem, még ha nehézkes is fekve az egész. Később este felülhettem, felállhattam egyszer. Éjszaka elég keveset aludtam, hajnalban jött a nővér, hogy rajtam kívül a másik 3 császáros anyukának segítsen felkelni és zuhanyozni menni.
Úgy volt, hogy már én is felkelhetek, hiszen 24 órája feküdtem majdnem, de a nővér elbizonytalanodott a katéterek láttán, hogy velem mit is kell csinálni. Akkor tudtam meg, hogy az egyik katéter, ami kinn egy műanyag palackba a vért gyűjtötte, tulajdonképpen a hasamból jön ki. Valamivel a császáros vágás alatt volt bevezetve, és a hólyagtól vezette ki a vérzést. Addig nem is tudtam, hogy a hasamból jön ki, onnantól kezdve a hideg rázott, ha belegondoltam. Emiatt nem tudta a nővér, hogy mit is lehet velem csinálni. Reggel jött az orvosom (ő vizitált minden reggel, örültem neki, mert így minden nap meg tudott nézni, és jó volt, főleg, hogy spéci eset voltam), és mondta a nappalos nővérnek, hogy felkelhetek, nincs semmi gond. Ebéd előtt aztán sikerült is végre valakit találni, akinek volt annyi ideje, hogy mellettem legyen zuhanyzásnál, ha bármi gond adódna. Nem mondom, hogy nem kerülgetett a sírás a katéterek kezelése közben, meg kellett tanulni felöltözni vele meg ilyesmi, de egy-két nap alatt egész jól belerázódtam. Közben reggel már Zitát is hozták 7-kor „menetrendszerűen”. Szopizott, és szépen elaludt. Sokat nem ehetett, de sokáig szopizott, és elégedettnek tűnt. Az egész kórházi hét alatt ez maradt a szokás: evett és elaludt. Mindenki irigyelt, és nekem is nagyon jól jött, mert így valamit tudtam pihenni. (Na, nem sokat, mert amikor Zita aludt, próbáltam a szobatársaknak segíteni szopizásban, pelust cserélni, meg ilyenek. Mindenki azt gondolta, 3. gyerekkel én mindenben vérprofi vagyok.) Ebédelni már egyedül mentem ki, katéterek ott figyegtek a köntösömre akasztva, nagyon felemelő látvány volt a véres palack. :-S Délelőtt átmehettünk a császáros őrzőből egy másik szobába. Öt ágyas szoba volt, de most csak hárman kerültünk oda, szerdán jött még egy császáros anyuka, de mindenki jó fej volt, nem volt gond a „tömeg”. Most is ugyanaz a szoba volt, mint két éve, csak nem a „kettes” ágyra, hanem az „egyesre” kerültem, ahol mellesleg két éve egy 3. császárral műtött anyuka feküdt, és ez a 3. baba Kinga volt… J
Délután kezdődtek a kellemetlenségei a hólyagrepedésnek. Egyre többször jött rám nagyon erős pisilési inger, főleg mikor felültem vagy felálltam, amit nem lehetett normális módon elengedni, mert benn volt a katéter. Rémesek voltak ezek „rohamok”, sokszor negyed órát is ücsörögtem az ágy szélén, mire fel bírtam állni, de addigra úsztam a verítékben. Jani is jött délután látogatni, de vele se bírtam sokáig üldögélni, mert jöttek a görcsök, be kellett menjek lefeküdni.
A szerda ilyen szempontból ugyanaz volt. Nagyon megkínlódtam ezekkel a görcsökkel. A dokim mondta, hogy ez természetes, a katéter is biztos ingerli a hólyagot. Maradt a türelem, hogy elmúlik. A vizeletem viszont rengeteget tisztult, a jelek szerint jó ütemben gyógyult a hólyag. Délután bejött a kórházba Kinga és Csilla is látogatóba. Nagyon ideges voltam, hogy mit fognak szólni, kinn tudok-e velük maradni. A dolgomat nehezítette most a látogatási rend friss változtatása: most már nem a nővérek mutatták meg látogatási időben a csecsemőszobából a babákat, hanem amikor jöttek a látogatók, Zitát odavihettem a folyosó ajtajához, amin kicserélték az üveget, hogy a látogató belásson. Megmutattam a babát, majd bevihettem a nővéreknek, és kimehettem a látogatókhoz, mindezt 5 és 7 között kb. Így történt, hogy a lányokkal úgy „találkoztam” először, hogy hirtelen megjelentem egy lefüggönyözött ajtó mögött egy „idegen” babával. Érdekes volt a reakció: Kinga érdeklődve, de kicsit megszeppenten nézte Zitát, Csilla viszont nagy szemekkel meredt rá, látszott, hogy nem tudja, hogy mi van. Mikor intettem, hogy beviszem Zitát, és elindultam, Csilla ijedten kiáltott, hogy „Anya, ne!” Nem tudtam, minek szól, hogy én ne tűnjek el, vagy ne a babával, nem tudom. Miután kimentem, elég tartózkodóan kezeltek. Az egyik Janihoz bújt, a másik anyósomhoz, majdnem elsírtam magam. Aztán Csilla felélénkült, örült, hogy lát, ezért elkezdett rohangálni. Kinga viszont elkeseredett. Minden baja lett. Odabújt hozzám, nem akart Szendehelyre hazamenni, hanem mamáékhoz, semmivel nem lehetett megvigasztalni. Akkor már tényleg a sírás határán voltam. Végül Kinga pityeregve ment el, Csilla csak nézett kérdőn, de nem sírt. Aznap már nem, de másnap reggel visszacuccoltak Romhányba, úgy, hogy kedden este hozta el őket Jani onnan. Kinga szerdától ment oviba. Jani hordhatta Romhányból a kisasszonyt. Szóval volt kavarodás bőven, szerintem mindenki intenzíven kezdte várni a hazajövetelem napját…
Csütörtökön javult kicsit a helyzet hólyagügyileg. Nem múltak el a görcsök, de kevesebb lett. Kb. 3-4-et kellett kivárni, pl. ha fel akartam állni, jóval kevesebbet mint előző két nap. Ráadásul délután 5 körül megjött végre az urológus orvos, aki összevarrt hétfőn, és kivette a hasi katétert. Mindent nagyon rendben talált, nem jött sok vér a négy nap alatt, a vizeletem szinte teljesen kitisztult. Féltem, hogy fájni fog a kivétel, de csak egy cuppanást éreztem, ahogy kihúzta, és kész. Megkönnyebbültem. Ráadásul eredetileg úgy volt, hogy hétfőn veszik ki a másik katétert, de az urológus azt mondta, hogy elvileg szombaton ki lehetne már venni, de a biztonság kedvéért maradjon vasárnap reggelig. Akkor megörültem, de nagyon. Reméltem, hátha aznap el is mehetek, de másnap az orvosom mondta, hogy 24 órás megfigyelésre azért benn kell még maradni, ekkor tűzte ki a hétfői hazamenetelt. Beletörődtem, más egyebet úgyse tudtam volna tenni, és örültem, hogy nem kedden megyek, hanem már hétfőn. Ráadásul még szerdán belövellt a tejem (két nappal a műtét után!, szerintem köszönhetem az előző hosszú szoptatásoknak is), így csütörtök este már tudtam Zitusnak tejet fejni. Este 11-ig velünk voltak, reggel 7-kor hozták őket megint, legalább megnyugodtam kicsit, hogy nem tápszert vagy teát kap, hanem tejet. Legalábbis főleg azt.
Pénteken már egész jól voltam, néha jött egy-két görcs, de hamar elmúltak. Egy katéterrel meg már vígan voltam. Reggel mindig negyed hatkor keltem, mivel a mi szobánkban minden császáros anyuka akkor zuhanyzott, mert akkor volt haskötözés, én meg felkeltem időben, hogy legyen időm elszórakozni a katéterrel.
Szombaton délután ismét bejöttek a lányok, Jani húga, az én öcsém és legjobb barátnőm, Szilvi. A lányok most se tudtak mit kezdeni velem egy ideig, aztán megtört a jég. Csilla is oda-odabújt hozzám, Kingának mesét olvastam egy Hercegnős magazinból. A felnőttekkel sokat nem tudtam beszélgetni, ráadásul be kellett fejezni a látgatást, mert elkezdett csepegni a katéterzacsim. Tök kellemetlen volt, pedig nem én tehettem róla. Az osztályvezető nővér felvetette, hogy kihúzza a katétert még este, de mivel nem érte el az orvosomat, hogy engedélyt kérjen, elhalasztottuk. Addigra a csepegés is elmaradt, és végül is egy éjszaka volt vissza. Este kb. 180 ml tejet sikerült Zitának lefejni, én csak néztem, honnan ennyi tej. Bevittem az újszülött szobába, akkor már benn voltak a babák, kb. fél 12 volt. Láttam, hogy Zitán kívül szinte minden baba ordít, a két éjszakás csecsemős nővér pedig a Megasztárt nézte… Rémes érzés volt. Előző nap is bevittem a tejet, akkor is ordított szinte mindegyik, de akkor legalább már éppen rendezte őket a 3 nővér. Csak persze egyszerre mindhez nem tudnak menni. Biztos a szombatiak is elkezdték a dolgukat rövid időn belül, mégis rossz volt, na. Szinte a perceket kezdtem számolni, mikor mehetünk haza. Megfogadtam, ha el is kényeztetem ezt a lányt, akkor sem fog feleslegesen sírni egy percet sem! (Tudom, hogy nem hal bele, de sírni most sem tudom hagyni a gyereket, ebben nem „edződtem” meg mostanra sem.) Sírva feküdtem le én is, és sikerült kibírni az utolsó éjszakát háton aludva. Megengedte az urológus ugyan, hogy nyugodtan forduljak oldalra, csak arra figyeljek, ne nyomjam el a csövet, mert szétrepedhetnek a varratok a hólyagomban. Nekem se kellett több! Onnantól csak szoptatáshoz fordultam oldalra, akkor is 18-szor ellenőriztem, minden rendben van-e a csővel. Így minden éjszaka elgémberedve háton aludtam.
Vasárnap reggel végre kiszedték a katétert. Ó, hogy az mekkora megkönnyebbülés volt! Onnantól már csak attól rettegtem, hogy lesz a pisilés téma, megérzem-e, fog-e fájni, stb. Nem volt végül gond, csak szúrt kicsit, mikor a hólyag kiürült. Mai napig szúr még kicsit, de sokat javult, és el is fog idővel múlni. Vasárnap már jó kedvem volt. A császármetszéstől már egész szépen, gyorsan mozogtam, egyedül pisiltem végre, húzhattam pólót, szabadidőnadrágot, ami nekem kényelmesebb volt, szinte bármit ehettem, a szigorú diéta is véget ért. Délután Angelika és Edina barátnőm tettek meg hosszú utat értem és Zitáért a kórházba. Végül kb. 10 percet sikerült beszélnünk, ugyanis Őfelsége Zita úrnő „kibabrált” velem, és kivételesen nem aludt el egyből, elkezdett csuklani, szoptattam jobbra-balra, végül ébren vittem be a csecsemősökhöz, és tudtam, hogy ha nem alszik el, hamarosan sírás lesz a vége. Kicsit beszélgettünk, aztán be is mentem Zitáért, aki tényleg sírt odabenn, és persze senki nem foglalkozott vele.
Hétfőn aztán végre eljött a „szabadulás” ideje! Pont egy hét után minden rendben volt végre, hogy hazamenjünk. Zitáról csupa jót mondott a gyerekorvos. Minden vizsgálaton kiválóan szerepelt, a csípője egy icipicit feszes, de látszott a doktornőn, hogy ezt ő nem találja komolynak, a gyerekorvosunkra bízza a további csípőszűrés szükségességének eldöntését. Már csütörtöktől 90-100 grammokat szopizott, és ugyan kicsit besárgult, sokat javult a hét folyamán. A kiemelés során bőrvérzések keletkezte a mellkasán, de felszívódtak, azokat én már nem is láttam. A köldökcsonk is leesett. 2910 grammal jöttünk haza, azaz kemény 10 grammal a születési súlyán is túltettünk, úgyhogy a születés utáni súlyveszteséget szépen behozta a lány.
Összességében elmondható, hogy császármetszések körében sem volt túl szép, kellemes és komplikációmentes szülésem, de végül szerencsésen „jöttem ki” a dologból, a kellemetlen kórházi napok elmúltak, és a legfontosabb, hogy Zitának nem lett semmi baja. Azaz nem jártam úgy, mint két anyuka is, akiknek a babája valamilyen fertőzést elkapott szülés közben (azok is császárok voltak), és kb. egy hétre felkerültek a koraszülött osztályra inkubátorba, majd jött egy halom vizsgálat. És hiába volt már jól a baba, szokásos procedúrát végigcsinálták, nem lehetett akármikor szoptatni, és egy hét után ment csak haza baba és anyukája. Én is egy hetet voltam benn, de legalább Zita ott volt velem egész nap, szopizott, gyarapodott, ez mindkettőnknek jó és megnyugtató volt. Így történt a nagy kórházi „kaland”. Most már lehet koncentrálni az itthoni kalandokra, mert nem unalmas ám az életünk azóta sem. Hajaj, de még mennyire nem! Na, de majd szépen lassan arról is biztos be tudok számolni.