Szép lassan elkészültem végre a kórházi napokról szóló beszámolóval, és ugyan lassan már el is felejtjük az egészet, azért közzéteszem. Főleg, ha már ennyit dolgoztam vele.
A műtét napja, hétfő viszonylag nyugalomban telt. Egész nap feküdtem, vártam, hogy kimenjen a zsibbadás a lábamból, írtam az sms-eket, és igazából nem nagyon tudtam, hogy mi lesz, meg hogy mi is történt valójában, mennyire volt komoly az a hólyagrepedés. Jani délután bejött hozzám, de pont előtte kaptam az infúziómba méhösszehúzó oxitocint, és még fájdalomcsillapítóval is elég nehéz volt a méhösszehúzódásokat elviselni. Estére három másik anyuka került a császáros őrzőbe, úgyhogy volt társaság. Este 7-kor rövid időre kihoztak Zitát. Már nem pólyában volt, hanem csak angol pólyában. Érdekes, hogy ilyenkor nem érzékeli az ember annyira a fájdalmat, nehezen ugyan, de oldalra fordultam, hogy megszoptassam. A nővér kétkedve kérdezte, hogy menni fog-e, mondtam, ezt bízza csak ide. És megérte, mert Zitus erőteljesen, kitartóan szopizni kezdett. Tök ügyes volt, pont mint Csilla két évvel előtte. Nem tudom, mennyit volt kinn Zita, de nagyon örültem, hogy végre magamhoz ölelhettem, még ha nehézkes is fekve az egész. Később este felülhettem, felállhattam egyszer. Éjszaka elég keveset aludtam, hajnalban jött a nővér, hogy rajtam kívül a másik 3 császáros anyukának segítsen felkelni és zuhanyozni menni.
Úgy volt, hogy már én is felkelhetek, hiszen 24 órája feküdtem majdnem, de a nővér elbizonytalanodott a katéterek láttán, hogy velem mit is kell csinálni. Akkor tudtam meg, hogy az egyik katéter, ami kinn egy műanyag palackba a vért gyűjtötte, tulajdonképpen a hasamból jön ki. Valamivel a császáros vágás alatt volt bevezetve, és a hólyagtól vezette ki a vérzést. Addig nem is tudtam, hogy a hasamból jön ki, onnantól kezdve a hideg rázott, ha belegondoltam. Emiatt nem tudta a nővér, hogy mit is lehet velem csinálni. Reggel jött az orvosom (ő vizitált minden reggel, örültem neki, mert így minden nap meg tudott nézni, és jó volt, főleg, hogy spéci eset voltam), és mondta a nappalos nővérnek, hogy felkelhetek, nincs semmi gond. Ebéd előtt aztán sikerült is végre valakit találni, akinek volt annyi ideje, hogy mellettem legyen zuhanyzásnál, ha bármi gond adódna. Nem mondom, hogy nem kerülgetett a sírás a katéterek kezelése közben, meg kellett tanulni felöltözni vele meg ilyesmi, de egy-két nap alatt egész jól belerázódtam. Közben reggel már Zitát is hozták 7-kor „menetrendszerűen”. Szopizott, és szépen elaludt. Sokat nem ehetett, de sokáig szopizott, és elégedettnek tűnt. Az egész kórházi hét alatt ez maradt a szokás: evett és elaludt. Mindenki irigyelt, és nekem is nagyon jól jött, mert így valamit tudtam pihenni. (Na, nem sokat, mert amikor Zita aludt, próbáltam a szobatársaknak segíteni szopizásban, pelust cserélni, meg ilyenek. Mindenki azt gondolta, 3. gyerekkel én mindenben vérprofi vagyok.) Ebédelni már egyedül mentem ki, katéterek ott figyegtek a köntösömre akasztva, nagyon felemelő látvány volt a véres palack. :-S Délelőtt átmehettünk a császáros őrzőből egy másik szobába. Öt ágyas szoba volt, de most csak hárman kerültünk oda, szerdán jött még egy császáros anyuka, de mindenki jó fej volt, nem volt gond a „tömeg”. Most is ugyanaz a szoba volt, mint két éve, csak nem a „kettes” ágyra, hanem az „egyesre” kerültem, ahol mellesleg két éve egy 3. császárral műtött anyuka feküdt, és ez a 3. baba Kinga volt… J
Délután kezdődtek a kellemetlenségei a hólyagrepedésnek. Egyre többször jött rám nagyon erős pisilési inger, főleg mikor felültem vagy felálltam, amit nem lehetett normális módon elengedni, mert benn volt a katéter. Rémesek voltak ezek „rohamok”, sokszor negyed órát is ücsörögtem az ágy szélén, mire fel bírtam állni, de addigra úsztam a verítékben. Jani is jött délután látogatni, de vele se bírtam sokáig üldögélni, mert jöttek a görcsök, be kellett menjek lefeküdni.
A szerda ilyen szempontból ugyanaz volt. Nagyon megkínlódtam ezekkel a görcsökkel. A dokim mondta, hogy ez természetes, a katéter is biztos ingerli a hólyagot. Maradt a türelem, hogy elmúlik. A vizeletem viszont rengeteget tisztult, a jelek szerint jó ütemben gyógyult a hólyag. Délután bejött a kórházba Kinga és Csilla is látogatóba. Nagyon ideges voltam, hogy mit fognak szólni, kinn tudok-e velük maradni. A dolgomat nehezítette most a látogatási rend friss változtatása: most már nem a nővérek mutatták meg látogatási időben a csecsemőszobából a babákat, hanem amikor jöttek a látogatók, Zitát odavihettem a folyosó ajtajához, amin kicserélték az üveget, hogy a látogató belásson. Megmutattam a babát, majd bevihettem a nővéreknek, és kimehettem a látogatókhoz, mindezt 5 és 7 között kb. Így történt, hogy a lányokkal úgy „találkoztam” először, hogy hirtelen megjelentem egy lefüggönyözött ajtó mögött egy „idegen” babával. Érdekes volt a reakció: Kinga érdeklődve, de kicsit megszeppenten nézte Zitát, Csilla viszont nagy szemekkel meredt rá, látszott, hogy nem tudja, hogy mi van. Mikor intettem, hogy beviszem Zitát, és elindultam, Csilla ijedten kiáltott, hogy „Anya, ne!” Nem tudtam, minek szól, hogy én ne tűnjek el, vagy ne a babával, nem tudom. Miután kimentem, elég tartózkodóan kezeltek. Az egyik Janihoz bújt, a másik anyósomhoz, majdnem elsírtam magam. Aztán Csilla felélénkült, örült, hogy lát, ezért elkezdett rohangálni. Kinga viszont elkeseredett. Minden baja lett. Odabújt hozzám, nem akart Szendehelyre hazamenni, hanem mamáékhoz, semmivel nem lehetett megvigasztalni. Akkor már tényleg a sírás határán voltam. Végül Kinga pityeregve ment el, Csilla csak nézett kérdőn, de nem sírt. Aznap már nem, de másnap reggel visszacuccoltak Romhányba, úgy, hogy kedden este hozta el őket Jani onnan. Kinga szerdától ment oviba. Jani hordhatta Romhányból a kisasszonyt. Szóval volt kavarodás bőven, szerintem mindenki intenzíven kezdte várni a hazajövetelem napját…
Csütörtökön javult kicsit a helyzet hólyagügyileg. Nem múltak el a görcsök, de kevesebb lett. Kb. 3-4-et kellett kivárni, pl. ha fel akartam állni, jóval kevesebbet mint előző két nap. Ráadásul délután 5 körül megjött végre az urológus orvos, aki összevarrt hétfőn, és kivette a hasi katétert. Mindent nagyon rendben talált, nem jött sok vér a négy nap alatt, a vizeletem szinte teljesen kitisztult. Féltem, hogy fájni fog a kivétel, de csak egy cuppanást éreztem, ahogy kihúzta, és kész. Megkönnyebbültem. Ráadásul eredetileg úgy volt, hogy hétfőn veszik ki a másik katétert, de az urológus azt mondta, hogy elvileg szombaton ki lehetne már venni, de a biztonság kedvéért maradjon vasárnap reggelig. Akkor megörültem, de nagyon. Reméltem, hátha aznap el is mehetek, de másnap az orvosom mondta, hogy 24 órás megfigyelésre azért benn kell még maradni, ekkor tűzte ki a hétfői hazamenetelt. Beletörődtem, más egyebet úgyse tudtam volna tenni, és örültem, hogy nem kedden megyek, hanem már hétfőn. Ráadásul még szerdán belövellt a tejem (két nappal a műtét után!, szerintem köszönhetem az előző hosszú szoptatásoknak is), így csütörtök este már tudtam Zitusnak tejet fejni. Este 11-ig velünk voltak, reggel 7-kor hozták őket megint, legalább megnyugodtam kicsit, hogy nem tápszert vagy teát kap, hanem tejet. Legalábbis főleg azt.
Pénteken már egész jól voltam, néha jött egy-két görcs, de hamar elmúltak. Egy katéterrel meg már vígan voltam. Reggel mindig negyed hatkor keltem, mivel a mi szobánkban minden császáros anyuka akkor zuhanyzott, mert akkor volt haskötözés, én meg felkeltem időben, hogy legyen időm elszórakozni a katéterrel.
Szombaton délután ismét bejöttek a lányok, Jani húga, az én öcsém és legjobb barátnőm, Szilvi. A lányok most se tudtak mit kezdeni velem egy ideig, aztán megtört a jég. Csilla is oda-odabújt hozzám, Kingának mesét olvastam egy Hercegnős magazinból. A felnőttekkel sokat nem tudtam beszélgetni, ráadásul be kellett fejezni a látgatást, mert elkezdett csepegni a katéterzacsim. Tök kellemetlen volt, pedig nem én tehettem róla. Az osztályvezető nővér felvetette, hogy kihúzza a katétert még este, de mivel nem érte el az orvosomat, hogy engedélyt kérjen, elhalasztottuk. Addigra a csepegés is elmaradt, és végül is egy éjszaka volt vissza. Este kb. 180 ml tejet sikerült Zitának lefejni, én csak néztem, honnan ennyi tej. Bevittem az újszülött szobába, akkor már benn voltak a babák, kb. fél 12 volt. Láttam, hogy Zitán kívül szinte minden baba ordít, a két éjszakás csecsemős nővér pedig a Megasztárt nézte… Rémes érzés volt. Előző nap is bevittem a tejet, akkor is ordított szinte mindegyik, de akkor legalább már éppen rendezte őket a 3 nővér. Csak persze egyszerre mindhez nem tudnak menni. Biztos a szombatiak is elkezdték a dolgukat rövid időn belül, mégis rossz volt, na. Szinte a perceket kezdtem számolni, mikor mehetünk haza. Megfogadtam, ha el is kényeztetem ezt a lányt, akkor sem fog feleslegesen sírni egy percet sem! (Tudom, hogy nem hal bele, de sírni most sem tudom hagyni a gyereket, ebben nem „edződtem” meg mostanra sem.) Sírva feküdtem le én is, és sikerült kibírni az utolsó éjszakát háton aludva. Megengedte az urológus ugyan, hogy nyugodtan forduljak oldalra, csak arra figyeljek, ne nyomjam el a csövet, mert szétrepedhetnek a varratok a hólyagomban. Nekem se kellett több! Onnantól csak szoptatáshoz fordultam oldalra, akkor is 18-szor ellenőriztem, minden rendben van-e a csővel. Így minden éjszaka elgémberedve háton aludtam.
Vasárnap reggel végre kiszedték a katétert. Ó, hogy az mekkora megkönnyebbülés volt! Onnantól már csak attól rettegtem, hogy lesz a pisilés téma, megérzem-e, fog-e fájni, stb. Nem volt végül gond, csak szúrt kicsit, mikor a hólyag kiürült. Mai napig szúr még kicsit, de sokat javult, és el is fog idővel múlni. Vasárnap már jó kedvem volt. A császármetszéstől már egész szépen, gyorsan mozogtam, egyedül pisiltem végre, húzhattam pólót, szabadidőnadrágot, ami nekem kényelmesebb volt, szinte bármit ehettem, a szigorú diéta is véget ért. Délután Angelika és Edina barátnőm tettek meg hosszú utat értem és Zitáért a kórházba. Végül kb. 10 percet sikerült beszélnünk, ugyanis Őfelsége Zita úrnő „kibabrált” velem, és kivételesen nem aludt el egyből, elkezdett csuklani, szoptattam jobbra-balra, végül ébren vittem be a csecsemősökhöz, és tudtam, hogy ha nem alszik el, hamarosan sírás lesz a vége. Kicsit beszélgettünk, aztán be is mentem Zitáért, aki tényleg sírt odabenn, és persze senki nem foglalkozott vele.
Hétfőn aztán végre eljött a „szabadulás” ideje! Pont egy hét után minden rendben volt végre, hogy hazamenjünk. Zitáról csupa jót mondott a gyerekorvos. Minden vizsgálaton kiválóan szerepelt, a csípője egy icipicit feszes, de látszott a doktornőn, hogy ezt ő nem találja komolynak, a gyerekorvosunkra bízza a további csípőszűrés szükségességének eldöntését. Már csütörtöktől 90-100 grammokat szopizott, és ugyan kicsit besárgult, sokat javult a hét folyamán. A kiemelés során bőrvérzések keletkezte a mellkasán, de felszívódtak, azokat én már nem is láttam. A köldökcsonk is leesett. 2910 grammal jöttünk haza, azaz kemény 10 grammal a születési súlyán is túltettünk, úgyhogy a születés utáni súlyveszteséget szépen behozta a lány.
Összességében elmondható, hogy császármetszések körében sem volt túl szép, kellemes és komplikációmentes szülésem, de végül szerencsésen „jöttem ki” a dologból, a kellemetlen kórházi napok elmúltak, és a legfontosabb, hogy Zitának nem lett semmi baja. Azaz nem jártam úgy, mint két anyuka is, akiknek a babája valamilyen fertőzést elkapott szülés közben (azok is császárok voltak), és kb. egy hétre felkerültek a koraszülött osztályra inkubátorba, majd jött egy halom vizsgálat. És hiába volt már jól a baba, szokásos procedúrát végigcsinálták, nem lehetett akármikor szoptatni, és egy hét után ment csak haza baba és anyukája. Én is egy hetet voltam benn, de legalább Zita ott volt velem egész nap, szopizott, gyarapodott, ez mindkettőnknek jó és megnyugtató volt. Így történt a nagy kórházi „kaland”. Most már lehet koncentrálni az itthoni kalandokra, mert nem unalmas ám az életünk azóta sem. Hajaj, de még mennyire nem! Na, de majd szépen lassan arról is biztos be tudok számolni.
A műtét napja, hétfő viszonylag nyugalomban telt. Egész nap feküdtem, vártam, hogy kimenjen a zsibbadás a lábamból, írtam az sms-eket, és igazából nem nagyon tudtam, hogy mi lesz, meg hogy mi is történt valójában, mennyire volt komoly az a hólyagrepedés. Jani délután bejött hozzám, de pont előtte kaptam az infúziómba méhösszehúzó oxitocint, és még fájdalomcsillapítóval is elég nehéz volt a méhösszehúzódásokat elviselni. Estére három másik anyuka került a császáros őrzőbe, úgyhogy volt társaság. Este 7-kor rövid időre kihoztak Zitát. Már nem pólyában volt, hanem csak angol pólyában. Érdekes, hogy ilyenkor nem érzékeli az ember annyira a fájdalmat, nehezen ugyan, de oldalra fordultam, hogy megszoptassam. A nővér kétkedve kérdezte, hogy menni fog-e, mondtam, ezt bízza csak ide. És megérte, mert Zitus erőteljesen, kitartóan szopizni kezdett. Tök ügyes volt, pont mint Csilla két évvel előtte. Nem tudom, mennyit volt kinn Zita, de nagyon örültem, hogy végre magamhoz ölelhettem, még ha nehézkes is fekve az egész. Később este felülhettem, felállhattam egyszer. Éjszaka elég keveset aludtam, hajnalban jött a nővér, hogy rajtam kívül a másik 3 császáros anyukának segítsen felkelni és zuhanyozni menni.
Úgy volt, hogy már én is felkelhetek, hiszen 24 órája feküdtem majdnem, de a nővér elbizonytalanodott a katéterek láttán, hogy velem mit is kell csinálni. Akkor tudtam meg, hogy az egyik katéter, ami kinn egy műanyag palackba a vért gyűjtötte, tulajdonképpen a hasamból jön ki. Valamivel a császáros vágás alatt volt bevezetve, és a hólyagtól vezette ki a vérzést. Addig nem is tudtam, hogy a hasamból jön ki, onnantól kezdve a hideg rázott, ha belegondoltam. Emiatt nem tudta a nővér, hogy mit is lehet velem csinálni. Reggel jött az orvosom (ő vizitált minden reggel, örültem neki, mert így minden nap meg tudott nézni, és jó volt, főleg, hogy spéci eset voltam), és mondta a nappalos nővérnek, hogy felkelhetek, nincs semmi gond. Ebéd előtt aztán sikerült is végre valakit találni, akinek volt annyi ideje, hogy mellettem legyen zuhanyzásnál, ha bármi gond adódna. Nem mondom, hogy nem kerülgetett a sírás a katéterek kezelése közben, meg kellett tanulni felöltözni vele meg ilyesmi, de egy-két nap alatt egész jól belerázódtam. Közben reggel már Zitát is hozták 7-kor „menetrendszerűen”. Szopizott, és szépen elaludt. Sokat nem ehetett, de sokáig szopizott, és elégedettnek tűnt. Az egész kórházi hét alatt ez maradt a szokás: evett és elaludt. Mindenki irigyelt, és nekem is nagyon jól jött, mert így valamit tudtam pihenni. (Na, nem sokat, mert amikor Zita aludt, próbáltam a szobatársaknak segíteni szopizásban, pelust cserélni, meg ilyenek. Mindenki azt gondolta, 3. gyerekkel én mindenben vérprofi vagyok.) Ebédelni már egyedül mentem ki, katéterek ott figyegtek a köntösömre akasztva, nagyon felemelő látvány volt a véres palack. :-S Délelőtt átmehettünk a császáros őrzőből egy másik szobába. Öt ágyas szoba volt, de most csak hárman kerültünk oda, szerdán jött még egy császáros anyuka, de mindenki jó fej volt, nem volt gond a „tömeg”. Most is ugyanaz a szoba volt, mint két éve, csak nem a „kettes” ágyra, hanem az „egyesre” kerültem, ahol mellesleg két éve egy 3. császárral műtött anyuka feküdt, és ez a 3. baba Kinga volt… J
Délután kezdődtek a kellemetlenségei a hólyagrepedésnek. Egyre többször jött rám nagyon erős pisilési inger, főleg mikor felültem vagy felálltam, amit nem lehetett normális módon elengedni, mert benn volt a katéter. Rémesek voltak ezek „rohamok”, sokszor negyed órát is ücsörögtem az ágy szélén, mire fel bírtam állni, de addigra úsztam a verítékben. Jani is jött délután látogatni, de vele se bírtam sokáig üldögélni, mert jöttek a görcsök, be kellett menjek lefeküdni.
A szerda ilyen szempontból ugyanaz volt. Nagyon megkínlódtam ezekkel a görcsökkel. A dokim mondta, hogy ez természetes, a katéter is biztos ingerli a hólyagot. Maradt a türelem, hogy elmúlik. A vizeletem viszont rengeteget tisztult, a jelek szerint jó ütemben gyógyult a hólyag. Délután bejött a kórházba Kinga és Csilla is látogatóba. Nagyon ideges voltam, hogy mit fognak szólni, kinn tudok-e velük maradni. A dolgomat nehezítette most a látogatási rend friss változtatása: most már nem a nővérek mutatták meg látogatási időben a csecsemőszobából a babákat, hanem amikor jöttek a látogatók, Zitát odavihettem a folyosó ajtajához, amin kicserélték az üveget, hogy a látogató belásson. Megmutattam a babát, majd bevihettem a nővéreknek, és kimehettem a látogatókhoz, mindezt 5 és 7 között kb. Így történt, hogy a lányokkal úgy „találkoztam” először, hogy hirtelen megjelentem egy lefüggönyözött ajtó mögött egy „idegen” babával. Érdekes volt a reakció: Kinga érdeklődve, de kicsit megszeppenten nézte Zitát, Csilla viszont nagy szemekkel meredt rá, látszott, hogy nem tudja, hogy mi van. Mikor intettem, hogy beviszem Zitát, és elindultam, Csilla ijedten kiáltott, hogy „Anya, ne!” Nem tudtam, minek szól, hogy én ne tűnjek el, vagy ne a babával, nem tudom. Miután kimentem, elég tartózkodóan kezeltek. Az egyik Janihoz bújt, a másik anyósomhoz, majdnem elsírtam magam. Aztán Csilla felélénkült, örült, hogy lát, ezért elkezdett rohangálni. Kinga viszont elkeseredett. Minden baja lett. Odabújt hozzám, nem akart Szendehelyre hazamenni, hanem mamáékhoz, semmivel nem lehetett megvigasztalni. Akkor már tényleg a sírás határán voltam. Végül Kinga pityeregve ment el, Csilla csak nézett kérdőn, de nem sírt. Aznap már nem, de másnap reggel visszacuccoltak Romhányba, úgy, hogy kedden este hozta el őket Jani onnan. Kinga szerdától ment oviba. Jani hordhatta Romhányból a kisasszonyt. Szóval volt kavarodás bőven, szerintem mindenki intenzíven kezdte várni a hazajövetelem napját…
Csütörtökön javult kicsit a helyzet hólyagügyileg. Nem múltak el a görcsök, de kevesebb lett. Kb. 3-4-et kellett kivárni, pl. ha fel akartam állni, jóval kevesebbet mint előző két nap. Ráadásul délután 5 körül megjött végre az urológus orvos, aki összevarrt hétfőn, és kivette a hasi katétert. Mindent nagyon rendben talált, nem jött sok vér a négy nap alatt, a vizeletem szinte teljesen kitisztult. Féltem, hogy fájni fog a kivétel, de csak egy cuppanást éreztem, ahogy kihúzta, és kész. Megkönnyebbültem. Ráadásul eredetileg úgy volt, hogy hétfőn veszik ki a másik katétert, de az urológus azt mondta, hogy elvileg szombaton ki lehetne már venni, de a biztonság kedvéért maradjon vasárnap reggelig. Akkor megörültem, de nagyon. Reméltem, hátha aznap el is mehetek, de másnap az orvosom mondta, hogy 24 órás megfigyelésre azért benn kell még maradni, ekkor tűzte ki a hétfői hazamenetelt. Beletörődtem, más egyebet úgyse tudtam volna tenni, és örültem, hogy nem kedden megyek, hanem már hétfőn. Ráadásul még szerdán belövellt a tejem (két nappal a műtét után!, szerintem köszönhetem az előző hosszú szoptatásoknak is), így csütörtök este már tudtam Zitusnak tejet fejni. Este 11-ig velünk voltak, reggel 7-kor hozták őket megint, legalább megnyugodtam kicsit, hogy nem tápszert vagy teát kap, hanem tejet. Legalábbis főleg azt.
Pénteken már egész jól voltam, néha jött egy-két görcs, de hamar elmúltak. Egy katéterrel meg már vígan voltam. Reggel mindig negyed hatkor keltem, mivel a mi szobánkban minden császáros anyuka akkor zuhanyzott, mert akkor volt haskötözés, én meg felkeltem időben, hogy legyen időm elszórakozni a katéterrel.
Szombaton délután ismét bejöttek a lányok, Jani húga, az én öcsém és legjobb barátnőm, Szilvi. A lányok most se tudtak mit kezdeni velem egy ideig, aztán megtört a jég. Csilla is oda-odabújt hozzám, Kingának mesét olvastam egy Hercegnős magazinból. A felnőttekkel sokat nem tudtam beszélgetni, ráadásul be kellett fejezni a látgatást, mert elkezdett csepegni a katéterzacsim. Tök kellemetlen volt, pedig nem én tehettem róla. Az osztályvezető nővér felvetette, hogy kihúzza a katétert még este, de mivel nem érte el az orvosomat, hogy engedélyt kérjen, elhalasztottuk. Addigra a csepegés is elmaradt, és végül is egy éjszaka volt vissza. Este kb. 180 ml tejet sikerült Zitának lefejni, én csak néztem, honnan ennyi tej. Bevittem az újszülött szobába, akkor már benn voltak a babák, kb. fél 12 volt. Láttam, hogy Zitán kívül szinte minden baba ordít, a két éjszakás csecsemős nővér pedig a Megasztárt nézte… Rémes érzés volt. Előző nap is bevittem a tejet, akkor is ordított szinte mindegyik, de akkor legalább már éppen rendezte őket a 3 nővér. Csak persze egyszerre mindhez nem tudnak menni. Biztos a szombatiak is elkezdték a dolgukat rövid időn belül, mégis rossz volt, na. Szinte a perceket kezdtem számolni, mikor mehetünk haza. Megfogadtam, ha el is kényeztetem ezt a lányt, akkor sem fog feleslegesen sírni egy percet sem! (Tudom, hogy nem hal bele, de sírni most sem tudom hagyni a gyereket, ebben nem „edződtem” meg mostanra sem.) Sírva feküdtem le én is, és sikerült kibírni az utolsó éjszakát háton aludva. Megengedte az urológus ugyan, hogy nyugodtan forduljak oldalra, csak arra figyeljek, ne nyomjam el a csövet, mert szétrepedhetnek a varratok a hólyagomban. Nekem se kellett több! Onnantól csak szoptatáshoz fordultam oldalra, akkor is 18-szor ellenőriztem, minden rendben van-e a csővel. Így minden éjszaka elgémberedve háton aludtam.
Vasárnap reggel végre kiszedték a katétert. Ó, hogy az mekkora megkönnyebbülés volt! Onnantól már csak attól rettegtem, hogy lesz a pisilés téma, megérzem-e, fog-e fájni, stb. Nem volt végül gond, csak szúrt kicsit, mikor a hólyag kiürült. Mai napig szúr még kicsit, de sokat javult, és el is fog idővel múlni. Vasárnap már jó kedvem volt. A császármetszéstől már egész szépen, gyorsan mozogtam, egyedül pisiltem végre, húzhattam pólót, szabadidőnadrágot, ami nekem kényelmesebb volt, szinte bármit ehettem, a szigorú diéta is véget ért. Délután Angelika és Edina barátnőm tettek meg hosszú utat értem és Zitáért a kórházba. Végül kb. 10 percet sikerült beszélnünk, ugyanis Őfelsége Zita úrnő „kibabrált” velem, és kivételesen nem aludt el egyből, elkezdett csuklani, szoptattam jobbra-balra, végül ébren vittem be a csecsemősökhöz, és tudtam, hogy ha nem alszik el, hamarosan sírás lesz a vége. Kicsit beszélgettünk, aztán be is mentem Zitáért, aki tényleg sírt odabenn, és persze senki nem foglalkozott vele.
Hétfőn aztán végre eljött a „szabadulás” ideje! Pont egy hét után minden rendben volt végre, hogy hazamenjünk. Zitáról csupa jót mondott a gyerekorvos. Minden vizsgálaton kiválóan szerepelt, a csípője egy icipicit feszes, de látszott a doktornőn, hogy ezt ő nem találja komolynak, a gyerekorvosunkra bízza a további csípőszűrés szükségességének eldöntését. Már csütörtöktől 90-100 grammokat szopizott, és ugyan kicsit besárgult, sokat javult a hét folyamán. A kiemelés során bőrvérzések keletkezte a mellkasán, de felszívódtak, azokat én már nem is láttam. A köldökcsonk is leesett. 2910 grammal jöttünk haza, azaz kemény 10 grammal a születési súlyán is túltettünk, úgyhogy a születés utáni súlyveszteséget szépen behozta a lány.
Összességében elmondható, hogy császármetszések körében sem volt túl szép, kellemes és komplikációmentes szülésem, de végül szerencsésen „jöttem ki” a dologból, a kellemetlen kórházi napok elmúltak, és a legfontosabb, hogy Zitának nem lett semmi baja. Azaz nem jártam úgy, mint két anyuka is, akiknek a babája valamilyen fertőzést elkapott szülés közben (azok is császárok voltak), és kb. egy hétre felkerültek a koraszülött osztályra inkubátorba, majd jött egy halom vizsgálat. És hiába volt már jól a baba, szokásos procedúrát végigcsinálták, nem lehetett akármikor szoptatni, és egy hét után ment csak haza baba és anyukája. Én is egy hetet voltam benn, de legalább Zita ott volt velem egész nap, szopizott, gyarapodott, ez mindkettőnknek jó és megnyugtató volt. Így történt a nagy kórházi „kaland”. Most már lehet koncentrálni az itthoni kalandokra, mert nem unalmas ám az életünk azóta sem. Hajaj, de még mennyire nem! Na, de majd szépen lassan arról is biztos be tudok számolni.
3 megjegyzés:
Szia Vera!
Hát le a kalappal előttetek, nem semmi kis "kaland" volt ez. De a fő, hogy jó orvos mellett nagyon szépne, hamar felgyógyultál. A pici lány meg tüneményes! :) Jó kis sötét haja van, Kingának és Csillának is ilyen volt anno?
Millio puszi nektek!
Enciék
Szia, nem ismertelek eddig, Szilvitől "tévedtem" hozzád. Még mindig pityergek az írásodon. Örülök, hogy minden jól végződött, és hát a babád gyönyörű. Az a lényeg, valóban, hogy egészséges.
Neked pedig sok kitartást, mert el sem tudom képzelni, mit csinálnék három kicsi gyerekkel. Sokszor úgy érzem, hogy a kettő is bőven sok. Pedig imádom őket és élvezem minden percét az anyaságnak!
Üdv: Edith (Kriszta és Boróka)
Hát ez nagyon komoly lehetett! Örülök, hogy túl vagytok rajta, mostmár csak jó dolgok jöhetnek! :)
Megjegyzés küldése