Péntek volt az első lehetséges időpont, amikor várható volt, hogy megtudjuk, megkapjuk azt a hitelösszeget, amely szükségeltetik majd az építkezéshez. Ez tolódott hétfőre, majd kedd délelőttre. Én már lerágtam képletesen a körmeim, mert nem állt jól szénánk.És sajnos úgy is maradt. Délután kiderült, hogy kapnánk hitelt, de 10 millióval (!) kevesebbet, mint amennyire mindenképpen szükség van az építkezéshez. :-(
Ez így azt jelenti, hogy nem tudunk építkezni. Úgy nem kezdjük el, hogy hupsz, majd valahonnan előbukkan az a csekély 10 milliócska! Jani még nem jött haza, nem nagyon tudom, hogy hogyan viseli a dolgot, én eléggé padlón vagyok. Telefonon optimista volt a hangja.
A dolog ott bukott meg, hogy Diósjenő hitelkérelem szempontjából kettes vagy mittomén milyen kategória (azaz Pesttől messzebb van, kis lélekszámú falu), így szigorúbb elbírálás alá esik. A másik buktató pedig az, hogy a debreceni lakásunkat, amiben tulajdonrészem van, és jelzáloggal akartuk terhelni az ügy érdekében, nagyon lebecsülték az értékbecslők. Jóval kevesebb hitelt tudnak így arra adni, mint vártuk.
De talán még nincs minden veszve. Elvileg még némi értékbecslési újraszámolás és még egy pluszkérelem hátra van, tehát van még esélyünk feljebb tornázni azt az összeget. Ha az sem jön össze, egy másik banknál próbálkozhatunk (amúgy nagyon nem adnak a bankok most hitelt, ez is borzasztó rossz konstrukció lenne, de ha máshogy nem megy, elkezdjük, aztán később kiváltjuk, vagy, ha enyhül a gazdasági válság, enyhülnek a terheink is). Ha ez sem jön be, valószínű halasztjuk az építkezést, talán egy év múlva jobb lesz a helyzet. Ez sem tragikus végül is, csak az albérlettel egyre több bajunk van. Nagyon sok hibája jön ki, csak hogy egyet említsek, a fűtésért horribilis összeget fizettünk a télen, szóval roppant gazdaságtalan itt lakni. Nem is egészséges a padlószőnyeg miatt, sok minden nyekereg, az ablakokon rések vannak, a tulaj, aki házépítéssel foglalkozik, gyakran jön be váratlanul az udvarra akár kocsival is, hogy hátulról a szükséges eszközöket elvigye, sokszor a vadidegen munkásaival, bizony, állandóan a frászt hozza rám, pedig jóban vagyunk, letárgyaltuk, hogy rendben van ez így, de mégis. Elképzelem, hogy nyáron a lányokkal kint játszunk az udvaron, pancsiznak, én mondjuk Zitát szoptatom, mert miért mennék be vele, aztán egyszer csak megjelenik egy halom vadidegen pasi. Tökjó kilátások… :-S
Egy szó mint száz, nagyon szeretnénk elmenni innen, végre olyan házban lakni, amilyet szeretnénk, úgyhogy futjuk tovább a köröket (főleg Jani). Muszáj, ha tetszik, ha nem.
ui: a képen a diósjenői horgásztó
