Napfelkelte

Az emeleti erkélyről készült 7 óra előtt kicsivel (a dátum nem jó a képen, ma készült):

Bő fél óra múlva:
Talán a panoráma az, amit sajnálni fogok költözéskor. :)

Megvolt

Épségben hazaértünk a vezetésből, és összességében nem volt rossz. Nem mondom, hogy nem volt hibám, hajajj, dehogynem, meg forgalom sem volt igazán, ami azért általában szokott lenni, de második vezetésnek ez tökéletes volt.

A lányok az elején izgultak, egy idő után megunták, kezdtem eseménytelenül vezetni :-))) meg is álltunk a játszinál, de azért mekkora úrinő voltam már, hogy utána pár perc alatt hazaértem velük, és nem fél óra nyűglődős gyaloglással, kínlódással. Persze, nem rossz a gyaloglás, nekem ezután is ez marad a fő közlekedési mód, de ettől függetlenül néha az sem rossz, ha nem kell szenvedni a fáradt lurkókkal.

Ha belegondolok, hogy évekkel ezelőtt megcsinálhattam volna, akkor egy ilyen napon, mint a mai, amikor Jani itthon van, és az autó csak úgy áll a garázsban, elmehettem volna ide-oda a lányokkal...3 éve van meg ez az autó, július elején elveszik tőlünk, "lejár a mandátuma", és utána nemsokkal új autót kapunk. Még éppen időben ültem a volán mögé a nagy kékségben. No, mindegy, a lényeg, hogy végre belevágtam, most már hajt a javítás vágya, előbb-utóbb menni fog ez.

Ide már én parkoltam be tolatva, izgulva, hogy árokba megyek, de szépen lassan sikerült, ha nem is középre. A lányokat is ki tudtam venni. Nem előnytelen dolog...Született tehetség vagyok vagyok született tehetség vagyok? :-)))

Még kicsit a tűzesetről

Még egy-két apróság a ma délutáni tűzesetről, utána lezárom a témát. Mert az új infókkal kerek a történet.

Zita rengeteget aludt délután, bő négy órát, öt óra is elmúlt, mire felébredt. Mikor rendbetettem, kimentünk kicsit, hogy ő is fáradjon, levegőzzön, meg tudtam magamról, hogy muszáj látnom, mire jutott a szegény család az eltelt kis időben.

Át is sétáltunk az utcájukba, nem volt nehéz szóba elegyedni az emberekkel, volt ismerős anyuka is. Én is felajánlottam, ha szükség van rá, akkor hozzánk is pakolhatnak holmikat, hiszen a mi pincénkben is elférnek. A szerencsétlenül járt járt családfő nagyon hálás volt, úgy általában álmélkodott a falu összefogásán, és mondta, nem lesznek szégyenlősek bekopogni, ha szükség lesz rá. Hiszen nagy segítség nekik, hogy nem kell az ingóságokat addig cipelgetniük magukkal, amíg nem rendeződik a sorsuk.

kiderült, nem volt tetőtér beépítés, állati nagy szerencse folytán elég sok minden épen maradt a földszinten, de a tető teljesen a tűz martalékává vált. Nem tudni, mi okozta a tüzet, a nagypapa ment ki a ház elé dohányozni, mikor észrevette, hogy lángol a tető. Még szerencse, hogy észrevette, mielőtt ki tudja mi történik velük a földszinten. A tűzoltók is azt mondták, ha nem gyanakszanak a tulajok gyújtogatóra, valamilyen elektromos szikrával vagy meghibásodással zárják le az ügyet, megkímélve a tulajdonosokat a hosszas kivizsgálásoktól. Lesz még mit vizsgálni amúgy is.

A ház rendbehozható, igaz, nagy munka lesz, mert a tető mellett sok egyéb minden hibásodott, statikailag is át kell vizsgálni a házat, de a téglafalak állnak, úgy tűnik, tűrhetően bírták a tüzet. Ezzel szemben, ha kicsit más lett volna a szélirány, a mellette lévő könnyűszerkezetes ház pillanatok alatt romokba dőlhetett volna az átterjedő tűztől, a szomszédok most mondták, hogy rettenetesen forróak voltak a falak, a tető, nem sok hibádzott, hogy abban is kár keletkezzen. Ott is háromgyerekes család lakik. De nem történt még ennél is nagyobb baj, hála istennek, a szélirány végül kedvező lett, nem a szomszéd felé fújta a lángokat.

egyébként számomra nemcsak a képek, ahogy látom a pusztítást, hanem mellette a hangok is nagyon megmaradtak. Ahogy tucatjával csúsznak a cserepek, törnek, repülnek, volt darab, amit az úton valaki elkapott, annyira elrepült. Állítólag a tetőtéri ablakok is kirobbantak, de azok már nem voltak a helyükön, mikor mi kimentünk. A látvány mellett a zokogó családtagok, anyuka a földre rogyva, apuka, amint a 3 gyereket felváltva ölelgeti, higgadtan jár körbe, a ledöbbent, lefagyott nézelődők, hát, szóval, szomorú pillanatok. Estére már csak néhány ember jött-ment a családtagokon kívül, a szomszéd garázsa megtelt a család megmaradt bútoraival, elcsendesült minden, "csak" a ház teteje hiányzott, helyette elszenesedett gerendák maradványai meredtek az ég felé. 7 körül az eső is eleredt, ha hamarabb jön, talán segíti is az oltást, így viszont csak hátráltató tényező lett.

Viszont az utcánkban az egyik férfi felajánlotta a szülei halála után üresen maradt házukat albérlet gyanánt, így ideiglenes otthonuk is van. Talán még albérleti díjat sem kér tőlük. Legalábbis én nem tudnék kérni ilyen szituációban.

Én is megemésztettem már valamennyire a látottakat, remélem, szegény család is tud legalább kicsit aludni ezen az éjszakán. Valószínűleg megfázhattam a nagy szélben, míg kint voltunk, mert fojtogat a köhögés, emellett füstösek lettek a ruháink, de azt hiszem, ez a szegény család örülne, ha csak ennyi bajuk lenne. az utcánkban meg annyi autó járt pár óra leforgása alatt ,mint máskor egy héten összesen, mert innen átlátni a leégett házra, nem kell közvetlen közelről bámészkodni. volt ismerős itt, aki ezt is nehezményezte, hogy jönnek az emberek a más baján csámcsogni, de én nem érzek semmi rosszindulatú dolgot ebben. nem azért gyűlt össze a rengeteg ember, mert megörült, hogy végre "esemény" van a faluban, hanem csak, hogy lássák, nincs ebben semmi rendkívüli. Sokan tudnak róla, sokan is segíthetnek, nincs abban semmi rossz, ha a család tagjai közül valaki bemegy a boltba, és ha mást nem, együttérző szavakat kapnak, mert tudják, hogy most minden apróság számít.

Én meg csak remélem, hogy amíg itt lakunk, láthatjuk még, amint rendbeszedik a házat, és visszaköltözhet a család. Nagyon drukkolunk nekik, más egyebet már nem tudunk tenni.

Tűz a szomszéd utcában

Annyi mindenről kellene írnom mostanában, de valahogy a ház körüli teendő is sok, és most a blogot hanyagoltam. Pedig ott a debreceni utunk, ott a húsvét, Zita másfél éves "kulisszatitkairól" nem is beszélve. De majd. Mert megint történt valami, ami ledöbbentett, amit soha ezelőtt nem láttam.

Délután végignéztem, amint kb. 20 perc alatt teljesen leég egy családi ház teteje tetőtérrel együtt, valamint a földszint egy része is. Rémes látvány volt.

Először azt hittem, valamelyik faarc szomszéd éget valamit az udvarán. Bosszúsan hoztam be a száradó ruhákat a teraszról, ám amikor láttam a konyhaablakból, hogy milyen vastag, sötét a füst, már a szívem szorult össze. Ez nem lehet sima száraz gally égetés... Kimentünk az utcára, és akkor láttuk, hogy a velünk párhuzamos utcán, pont a mi házunkkal egy sorban lévő ház teteje lángokban áll. Ezen a képen már jelentősen leégett, mikor először láttam, a cserepek nagy része megvolt, akkor még a tűzoltók sem voltak kint:

Pillanatok alatt terjedt szét, repültek, csúsztak a cserepek, látszott, hogy ég az egyik garázs is. A tűzoltók kb. 15 perc alatt itt voltak Vácról, de addigra a tetőt nem lehetett megmenteni. Soha nem láttam tűzoltókat élesben dolgozni, de most annál inkább.

20 perc alatt így nézett ki a szerencsétlenül járt ház:

A fél falu idesereglett, eleinte csak nézni, aztán aki tudott segített. A házat egy öttagú család lakta/ja, éppen valami szülinap volt náluk, nem is tudom, mikor vették észre a tüzet, de szerencsére időben kijöttek, senkinek nem lett baja. A 3 gyerek közül kettő sírt, már tizenévesek ugyan, de látszott, hogy rendesen megrázta őket a dolog. Jó hogy. Az apa sorra vigasztalta őket, elég nyugodtnak látszott, volt lelkiereje képet is készíteni az égő házról. Az anya később érkezett, eleinte csak nézte, később a fűbe roskadva zokogott. Engem ez rázott meg a legjobban. Nyilván örültek, hogy nekik nem lett bajuk, de életük nagy műve vált semmivé percek alatt. Mikor már bemehettek a házba, elkezdték kihordani az épen maradt dolgokat, a szomszédok egyből felajánlották a segítségüket, garászból kipaterolták az autókat, oda és a házaikba hordták a megmaradt bútorokat, személyes holmikat. Mivel láttam, hogy dobozokat is visznek be, egy nővel megkérdeztük, kellenek-e még dobozok, mert az nekünk van bőven. Az egyik (valószínűleg rokon) nő rámnézett csúnyán, és annyit mondott, hogy "Ezt majd megbeszéljük később". Elhiszem, hogy rémes lelkiállapotban voltak, de azért észnél lehetett volna, hogy csak segíteni akarok. Tényleg semmivel nem tudtam, legalább ezzel. Ha ezzel pár dolgot a víz és korom elől meg lehet menteni, akkor miért ne? (Mi úgysem költözünk pár hónapig, van időnk újakat beszerezni. Sajnos.) Hazakullogtam, de pár perc múlva a hölgy, aki segített az illetékeseket az imént megkérdezni, jött sietve, hogy mégis kellene doboz, így természetesen vittünk néhányat, majd később nagy szemeteszsákokat. Nagyon szívderítő látvány volt, hogy sok szomszéd összefogva hordta a holmikat, segített,ahol tudott.

A szerencsétlenül járt család viszont egész jól összekapottan tette a dolgát, feltételezem, később lesz még sírás, a történtek feldolgozása során. annyit sikerült megtudni, hogy a tetőtérben gyulladt ki valami, nem lehet tudni mi, nem is tudom, hogy megtudják-e valaha, mert az leégett teljesen. valaki mondta, hogy van biztosításuk, tehát jobbak a kilátások a hogyantovább kérdésében, de nyilván akkor is szörnyű ezt így végignézni, megélni.

Én még mindig csak pislogok, próbálom megemészteni a látottakat. A tűzoltók között voltak ismerősök, akik mellékállásban ácsok is, az egyik srác pl. a tetőnket építette. Lehet, hogy még találkozunk vele tetőépítés kapcsán (mert már tuti, hogy szét kell szedni a tetőt a házunkon, és újracsinálni cakumpakli az egészet), ezt nem lehet tudni ki csinálja majd, de remélem, oltás kapcsán soha nem futunk össze!

emellett elég erős a szél, az sem volt veszélytelen az egyik szomszédos házra nézve, ami közel volt, ha kicsit rosszul jön ki a lépés, bizony, azt is elkapja. Locsolták is rendesen annak is a tetejét és falát, de akkora volt a hő, hogy száradt is meg egyből.

A lányok az imént mentek el anyósomhoz, megint megnézem, mi a helyzet, és már bizony láncfűrésszel el is takarították a tűzoltók az elszenesedett gerendákat. Nagyon szomorú. Én sírtam, engem nagyon megérint minden ilyen eset, pedig nem is ismertem a családot, talán látásból, messziről, ahogy szálltak autóba, ha mentek valahova.

Ez megint egy tanulságos eset volt számomunkra, a főbérlőnkkel is ezt beszélgettük az oltás nézése közben: hányszor bosszankodunk, hogy rosszak a gyerekek, hogy kiömlik egy pohár víz éssatöbbi? Ha belegondolunk, ezek sehol nincsenek ennek a családnak a problémájához képest. Persze nem lehet minden pillanatban erre figyelmeztetni magam, hogy ugyan, ne húzzam fel magam dolgokon, hiszen van, aki az otthonát veszíti el, vagy még rosszabb, de azért nem baj, ha néha eszünkbe jut. Ha ilyen pillanatom lesz, megnézem ezeket a képeket, és talán lehiggadok. Ehhez képest nekünk tényleg semmi problémánk nincs (no, jó, az építkezés kezd érdekes irányba menni, az már okot ad őszülésre, de nekünk azért még lesz házunk, itt meg éppen elpusztult egy)

Téli képek innen és onnan

Bár én már tavaszváró üzemmódban vagyok, igen erőteljesen, inkább most mutatom ezeket a képeket, mint áprilisban (ööö, remélem, áprilisban nem lesz alkalom ilyen havas képeket csinálni!! :) )

Épülő ("bomló" :-) ) házunk jágcsapdíszekkel

Ház madártávlatból-képletesen is távolodunk a beköltözéstől...
a hozzánk vezető, kemping melletti út Diósjenőn
És ez már szendehelyi tél-az udvarunk egy hete, de most is így néz ki:
A mi utcánk felfelé:
mi utcánk lefelé:
és megint udvar:
Mindben egy a közös: a temérdek hó. :)

A hótakaró alól jelentkezem

Szombat reggel igencsak visszahőköltem, mikor a redőnyöket felhúztam, és megláttam a hatalmas hómennyiséget, ami reggelre összegyűlt. És kezdetét vette a kétnapos maratoni hótakarítás. J

Szombat koradélelőtt Jani kb. 20, de lehet, hogy 30 centi havat lapátolt el, autóbejáróról, járdáról. Erősen havazott még, de muszáj volt, mert később különben fél méteres havat kellett volna lapátolni. Nem terveztünk kimenni autóval ilyen időben, de bármikor előfordulhatott volna, hogy mégis el kell indulni, akkor azért előnyös, ha az ember minél kevesebb hóval küzd meg. Délelőtt jött az utcába egy markoló, hóekével az utat is letolta, majd később még egyszer, sőt, szélesített is az úton. Hm, jutott a luxusból bőven! ;-) Kiderült, hogy az egyik szembe házban lakó férfi ült a traktor volánja mögött, nem is csoda, ha a saját utcájára fordított némi figyelmet és energiát. Ez jól jött nekünk, utána már “csak” ki kell ásni az útig. Én ebéd előtt mentem ki, gondolván, hogy leseprem lájtosan az eddig esett havat: nos, gyorsan rájöttem, hogy itt bizony seprés szóba sem jöhet, erősen lapátolni kellett bizony, mert azalatt az egy-két óra alatt is esett majdnem 20 centi. Persze mire végigértem a “pályán”, addigra a bejárati lépcsőn megint 3 centis hó volt. Nyilván nem volt cél, hogy teljesen eltüntessük a havat, csak annyi, hogy ne legyen olyan sok.

A nagy hó miatt Niki és Arnold sem tudtak átjönni hozzánk, az Indexen is megemlített Romhány “fogságában” maradtak. Reméltük, hogy vasárnap, ha nem esik több hó, akkor át tudnak jönni, de ma is esett, így újra elmaradt a randi. Így hát kénytelenek voltunk négyen (mert Zita csoki-és kakaóeltiltáson van, piros kiütései miatt) elfogyasztani a narancsos csokikrémrózsákkal díszített minimuffinokat, amivel őket vártuk. Ígérem, legközelebb újra megcsinálom, azon ne múljon!

Szombat délután Jani még egyszer ellapátolt egy nagy adag havat, majd elvitte a lányokat szánkózni. A szánkózás lényegében annyiból állt, hogy a hókotró által eltolt nyomtávban elhúzta a két nagyot a főbérlőnkig, ott voltak kicsit, kutyát sétáltattak, majd hazahúzta őket. Mivel Zita álmos volt, én itthon maradtam őt elaltatni, de “természetesen” Zita nem aludt el. Nos, mondani sem kell, hogy kicsit szontyoli voltam, hogy akár mi is mehettünk volna…

Vasárnap koradélelőtt Jani útrakelt, hogy kimegy a házunkhoz, megnézni mi újság, és hogy hazahozza a “helyszínelő” fényképezőnket. Még itthon volt, mikor újra esni kezdett, úgyhogy iparkodnia kellett, hogy még járhatóak legyenek az utak, úgy-ahogy. A házunkig azonban nem jutott el autóval, a kemping utáni egyenes szakaszon elakadt a hóban. Csak visszatolatni tudott, de így is mások is segítettek neki kihúzni az autót, ásni is kellett, a kabátja totál saras lett, mire hazaért. No, ez nem olyan nagy gond, inkább a tény, hogy a ház autóval megközelíthetetlen (volt délelőtt), Ott is eltolták ugyan egy sávban a havat, de arra már esett sok friss hó, és nem ismételték meg az akciót. Így az is világossá vált számunkra, hogy következő télre meg kell szervezni, hogy komolyabban takarítsák arrafelé is a havat. Jani végül letette a kimenekített autót, gyalog beevickélt a házunkhoz, elhozta a gépet, amihez az összes aksi le volt merülve, így nem készült kép a vastag hóborította házról. Egyelőre. Itthon Jani délután beszélt is a szakemberekkel, akik most újracsinálják a gipszkartonozást, hogy holnap lehet, hogy nem kell jönni, mert nem lehet eljutni a házig.

Koradélután újra én mentem lapátolni, ezúttal kb. 5-6 centi volt csak, de kiástam a másik kocsibeállót is, ahonnan az udvarra lehet beállni, mert ha elkezd a mínuszokban összefagyni, akkor aztán nehéz lesz takarítani, és használatban van az is. Ezt a beállót Jani tegnap délelőtt takarította, így most kb. 20 centis réteg volt már rajta, jó kis testedzés volt eltüntetni onnan. A két kocsibeálló szélein most majdnem akkora hódombok vannak mint én, egy kis tuja el is tűnt a rálapátolt hó miatt. J Estére, úgy tűnt, elállt a hóesés, és most már nagyon reméljük, hogy egyelőre nem is jön több, köszönjük, elég lesz egy ideig. Ha összeszámoljuk, biztos ellapátoltunk fél méternyi havat a két nap alatt. az udvarban annyi hó van, hogy Kinga nehezen tudott csak menni benne, Csilla szerintem esélytelen is volt erre a feladatra. :-P

A két nagy nyúzott minket, hogy menjünk szánkózni még később délután, de mindketten köhögnek, Kinga nagyon rekedt is, nem nagyon erőltettük a dolgot. Oviba sem megyünk holnap, egyelőre azt sem tudom, mikor megyünk, mert nehezen gyógyulnak. Kinga sem akar túlzottan sok meleg folyadékot inni, pedig jót tenne neki, ráadásul, ha nincs lázuk, a szokásos energiákkal rendelkeznek, és rengeteget ugrálnak. Az pedig mindent, csak jót nem tesz a torkuknak. Úgyhogy egyáltalán nem súlyos az állapotuk, de így nehéz lesz meggyógyulni. Zita inkább kezd egyre csúnyábban köhögni, jó lenne holnap orvosnak megmutatni, de ahhoz, ugye, Verőcére kell átmenni, és feltételezem, hogy arrafelé is prímák az utak, szóval, nem tudom. Pedig lehet, hogy muszáj lesz valahogy átküzdeni magunkat, ha reggel sem jobb a helyzet. De mitól lenne?. Ilyenkor sóhajtok, hogy ha már Diósjenőn laknánk, akkor lenne helyben gyerekorvos, még gyalog is le tudnánk menni-feltéve, ha az orvos eljut Diósjenőre, mert úgy tudom, hogy két éve ő meg Vácra költözött, és kijár Jenőre, király J, és akkor megint morci leszek, ha arra gondolok, hogy ma is falbontós képeket hozott haza Jani. Hiába tudom, hogy nemsokára rendbehozzák, azért szomorú újra a gyapotszigetelést és hőtükör fóliát látni. No, mindegy, megcsinálják újra (harmadjára, khm), és akkor már talán tényleg örülhetünk. Mindenesetre azért már kicsit sikerült megbékélni az új helyzettel, hogy újra bontunk és várni kell a továbbhaladásra kicsit.

Így esett az első sokhavas hétvégénk, semmi különösebb móka vagy örömködés, inkább a munka és bosszúság része jutott most nekünk, de kétségtelenül gyönyörű most minden. J

Szánkózás Kingával

A kép senkit ne zavarjon meg, még szeptemberben készült a szüreti lovas felvonuláson. Csak ez az egyetlen kép van arról az utcáról, ahol ma Kingával szánkóztam. Onnan a magasból csúsztunk le szánkóval, Kinga hangos kacajával kísérve. Mert hogy itt, falun belül, havasak még az utak, épp csak az autók járták le valamennyire.

Zita elaludt, Csilla nem volt hajlandó harisnyát húzni, így maradt otthon az éppen kis időre hazaérő Janival, ami idő elég volt arra, hogy kicsit levegőzzünk elsőszülöttemmel. A végére Kinga fázott (tja, -10 fokban nem csoda), az én arcomra is odafagyott valami mosoly és grimasz keveréke :-), Janinak is menni kellett tova, ezért hazahúztuk a szánkót. Jóóó volt! :)

Márton-napi lámpás felvonulás

Kinga idén nem maradt le az ovis lámpás felvonulásról, nem úgy, mint tavaly. Én idén is lemaradtam, Jani kísérte el, mert Zita aludt, de ha jövőre is ide járunk, talán én is látom őket.

Tettek egy nagy kört a faluban, német dalt énekelve, a 3 fokban, szerintem mindenki összefagyott. Kis mécses világított a lámpásban, az melegeítette (talán) valamennyire Kinga kezét, de Jani is átfagyott a végére, szerintem a lurkók is. azért tetszett neki, a német dalt azóta is énekelgeti, kéri, hogy írjam le, de én attól függetlenül, hogy német szakos tanárként (is) végeztem, csak az első "Martin, Martin"-t értem, aztán slussz. azt hiszem, az oviban el kell kérnem a szövegét a dalnak, hogy itthon is tudjuk énekelni. :)

Szendehelyi főzőverseny és szüreti felvonulás

Szombaton rendezték meg itt a faluban az első jótékonysági főzőversenyt, majd délután és este következett a szüreti felvonulás és bál. Ez volt az első olyan helyi rendezvény, ahova elmentem a lányokkal. Tavasszal voltak sváb napok,de akkor családi esemény miatt lemaradtunk. Most sem kell nagy dínom-dánomra gondolni a részünkről, de ott voltunk.

Délelőtt volt a felújított játszótéren (hivatalosan ifjúsági parknak nevezik errefelé) egy afféle falunap szerű összejövetel. A programok között szerepelt a “címadó” főzőverseny, strandröplabda verseny (tök jó homokos röplabdapályát csináltak, az nagyon tetszik), tengóverseny, íjászat, amikben mi ugyan nem voltunk érdekeltek, de érdekes volt nézelődni, vonzották az embreket. Mi főleg a gyerekprogramokra specializálódtunk, főleg, mivel hamar kiderült, hogy arcfestés is lesz, azt pedig Kinga ki nem hagyta volna!

Késő délelőtt sikerült a lányokkal kicuccolnom a rendezvényre, jó kis kaptatón feltolva a megrakott, testvérfellépős, kétgyereket szállító babakocsit, de kijutottunk. Jani "természetesen" a telken dolgozott, az éppen itt tartózkodó apukám és öcsém pedig nagy elánnal festették a beszerelésre váró ablakainkat. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy csak én megyek szórakozni, de mire ebéd körül hazaértünk, rájöttem, hogy ez is kemény meló volt… J

Szinte egyből rástartoltunk a gyereksátorra. Kiderült, hogy a gyerekeknek szánt kreatív sarkot az óvónők “üzemeltetik”, így nagy örömömre mindenki ismerős volt, Kingát is kedvesen fogadták. Két gyereket kellett kivárni, majd Kinga is sorra került arcfestésben, és persze szép csajos pingálást kapott. Évi, a friss kiscsoportosok óvónője festette, az elején szerényen jelezte, hogy amatőr lesz, erre olyan szuperül kifesette a gyerekeket, hogy még!

Míg vártunk a festésre, Bözsi néni, aki a nagycsoportosok óvónője, és akit most ismertünk meg jobban, hogy Kinga délután náluk alszik, leültette a leányzót, hogy csináljanak együtt similabdát. Érdeklődve néztem én is (már amennyire az ölemben ficánkoló Zitától és a mellettem nyávogó Csillától tudtam), hogyan is készül ez az egyszerű, de nagyszerű játék, amit gyerekkoromban én is annyira szerettem. Kinga már ügyesen közreműködött, segített, lett is egy szép sötétkék labdája. A kék színt ő választotta, csodálkoztam is, hogy nem piros. Mert rózsaszínű krepp papír nem volt. :-P

Mikor mindez megvolt, már csak lézengtünk. Kinga csúszdázott, próbáltuk egy ovis barátnőjét “elkapni”, de a kislány mindig az ellenkező oldalra futott, így vele nem tudott Kinga játszani. Zita nagyon álmos volt már, Csilla is csak nézelődött, így el is indultunk haza. Jól elfáradtam, meleg volt (azért ez jó volt, hogy nem esett), jó volt hazaérni, és örülni, hogy kivételesen az előző éjszaka elkészített ebéd vár. Zita még a babakocsiban is csak küzdött, végül nagy nehezen aludt el, két órával később, mint hogy jelentkeztek az álmosság tünetei. Ő volt a délelőtt kis hősnője, jól viselte a programot.

annak ellenére, hogy túlzottan nem tudtunk sok mindenen részt venni, jó kis rendezvény volt, egy akkora faluhoz képest mindenképpen.

Délután pedig következett a szüreti felvonulás: lovas kocsik és traktorok szereplésével. Azt gondoltam, hogy lesz egy-két traktor és néhány lovas kocsi, ehhez képest a fél falut megtöltötték! Komolyan vették a felvonulást, rengeteg falubéli ült fel a járgányokra. Mi csak két sarokkal arrébb sétáltunk el, pont lehetett látni mindent. Sőt, meg is állt a menet, a részvevők ettek-ittak (gondolom mustot, bort), majd vonultak tovább. Kinga teljesen lázba jött a lovaktól, állandóan meg akarta őket simogatni. vidám sokadalom volt, levonultak a Szepi Fogadóhoz, ahol jött a mulatozás, zene, borkóstolás, de ezen mi már nem vettünk részt. Jani ment vissza festeni, mi pedig tettük szokásos dolgunkat a lányokkal. Délután még el-elvonult néhány lovas az utcánkban is, nagyon megörültek a lányok. És zárópoénként egy motoros vitorlázó körözött a falu fölött egy ideig, meglehetősen alacsonyan. A lányok eksztázisba estek, és a délutáni nyaggatássorozat után, miszerint mikor megyünk már lovagolni, jött a “Mikor utazunk már repülővel?” kérdésözön. hááát, igyekszünk, jó lenne, egyszer, nemsoká, majd- záporoztak a tartalmas válaszok szülői oldalról. J

Szeretem az ilyen helyi rendezvényeket, családias jellegük miatt. Most is részt vettem volna más dologban is, de most feladat volt az épülő ház körül. Az most az első. Örüljünk, hogy azért ennyit is láttunk, és kis vidámságért nem kellett messzire menni. Ez már így is kicsit rendhagyó szombat volt.

Délelőtt nem volt nálam fényképezőgép, de délután lefotóztuk a kifesett Kingát, bár annyira nem látszi a képen a mű.

Jön a menet (itt kellett nekem is délelőtt felmászni, hogy elérjünk a játszótérre, a dombtetőn majd kiköptem a tüdőm... :-)) )
A lovaskocsik egy része vonul
Ló és lovas
És a köröző repülő

Egy éve vidéken

Körbeértünk. Azaz, eltelt egy év, mióta elköltöztünk pesti lakásunkból, hogy egy teljesen más jellegű életet kezdjünk. Innentől, ha az egy évvel ezelőtti dolgokra emlékezünk, már mind ide kötődik. Emlékszem, milyen furcsa érzés volt legelőször itt éjszakázni, egyáltalán megérkezni, Zitával, nagypocakosan: a szélfújás, a tücsökciripelés, a napsütés mind-mind előttem van, érzem, ha visszaemlékszem. Olyan volt, mintha nyaralni jöttünk volna. Csak a csomagok száma árulkodott arról, hogy nem, és hogy ezúttal kicsit többet kell majd csomagolni…

Fél éve csináltam egy összefoglalót, hogy milyen itt élni. Azóta nem változott a véleményem, legfeljebb megtapasztaltuk, hogy milyen tavasszal és nyáron a vidék. A nyár és a tavasz sokkal jobban telt, mint az ősz és tél, nyilvánvalóan, mert nem voltunk bezárva, kihasználtuk az udvar előnyeit. A ház is barátságosabb volt nyáron, a fűtéses időszak nagyon kellemetlen volt. De ezzel sok mindent nem tudunk kezdeni, ez a ház ilyen, törekszünk, hogy mihamarabb a sajátunk álljon, és akkor minden olyan lesz, ahogy mi szeretnénk (nem lesz padlófűtés-padlószőnyeg kombináció, juhéjj!, azt hogy nem bírom, oltári egészségtelen!)

Továbbra is jó itt élni. Belerázódtunk az új életbe, hogy mikor, hogy vásárolunk, hogy járunk oviba, mit hogyan kell intézni. Talán megkönnyítette a váltást a tény, hogy teljes mértékben nem kellett Pesttől elszakadni, hiszen Jani oda jár dolgozni, így ha valamire szükség volt, pl. valamit megvenni egy adott boltban, áruházban, akkor ezeket meg tudta tenni. Pest ezen előnyeiről nem kell lemondanunk, csak jobban kell szervezni, mert azért nagy hirtelen ő sem tud elugrani akármiért.

Ha jól szervezzük, akkor a vásárlásokat is jól el lehet intézni, azt továbbra is Jani csinálja. A dunakeszi-fóti hipermarketek továbbra is útbaesnek neki, ez sokat könnyít a dolgunkon. Igaz, én gyalogosan nem tudok ilyesféle bavásárlást intézni, mint anno Pesten, ez gyakran hiányzik is, Janinak is könnyebb lenne, de egyelőre ezen nem tudunk változtatni. Ehhez kell még egy autó, azt meg kis ideig még nem tudunk venni. Márpedig ehhez a vidéki kalandhoz szükség lesz, ehhez kétség nem fér, ha azt akarjuk, hogy zökkenőmentesen történjen a családi logisztika. (megjegyzem, lehet, hogy Pesten is igencsak "befigyelt" volna egy családi autó a céges mellé-mert azt, ugye, Jani mindig viszi, hiszen kell a munkához, nem azért kapja, hogy anyjuk nagybevásárlást intézzen vagy lurkót hordja vele az usziba :-))) )

Szendehelyet megszerettem, ami kicsit hiba, hiszen hamarosan itt kell hagyni. Nem mindig tartom jó ötletnek túlzottan kötődni a helyhez, de ezt nem lehet elkerülni, és nem is kell! vissza is lehet járni, és milyen jó lesz, hogy itt is ismerősek leszünk valamennyire, lesznek emlékeink. Nagyon kedvesek az emberek általában, az óvónők az oviban konkrétabban, komolyan kezdem magam itthon érezni. “Kár”, hogy ezt újra kell kezdeni pár hónap múlva, újra “be kell épülni” egy újabb közösségbe. Ha belegondolok, Szendehely ki is maradt volna az életünkből, ha nem mondják vissza a kinézett diósjenői albérletet. Most már örülök, hogy így történt, sok ismerőst szereztünk itt is. ennek köszönhetjük, hogy jó szakembert találtunk például a pincénk építéséhez, Janit, a főbérlőnket, és nem utolsó szempont, hogy Jani családjával is nagyon jó a kapcsolatunk. Jani lánya, Betti vágja a hajunkat, és a lányok is imádnak átjárni hozzájuk, hogy játszanak a pici kutyájukkal (én pedig imádok gyönyörködni a sok, hatalmas leanderükben, szerintem nagyon szépek) Rajtuk kívül is alakult ki néhány kapcsolat, de egyelőre azok nem olyan erősek. Sokkal többet kell szervezni, hogy közös program összejöjjön másokkal, főleg, ha ott is pici gyerekek vannak, de mostanában nem éreztem, hogy nagyon hiányoznának ezek a dolgok. Talán azért is, mert lefoglalja a gondolatainkat az építkezés, ráadásul a romhányi rokonság és baráti kör is közelebb került, velük is bőven elég programot sikerült eddig is összehozni. arra jöttem rá, hogy nem kell görcsösen, mindenáron sok barátot találni, alakul magától. Törekedni kell a nyitottságra, nem szabad elzárkózni, lehetőséget kell teremteni, hogy összefussak másokkal, és majd meglám, hogy mi sül ki belőle. Csak egy példa: lakik két utcával lejjebb egy család, nekik 3 fiuk van. Baromi nehéz volt randikat összehozni, jóformán kutyafuttában találkoztunk oviba menet. szimpatikus a család, mégis így alakult. Viszont most lehet, hogy Tamarával közösen tudok sportolni járni, mert ő jár be Vácra aquafitnesszre, és lelkesen hívott engem is. (egy alkalomtól fogyni tuti nem fogok, de a lelki világomnak biztos jót tesz a kitörés a megszokott rutinból) Megpróbáljuk Janival összehozni, hogy legalább egy este el tudjak vele menni, és meglátom, hogy tetszik, hogy jövünk ki Tamarával (eddig jókat beszélgettünk). Ha nem sikerül, akkor is itt van még a családom, rengeteg dolog, teendő, unatkozni nem fogok. :-P Ha meg bejön, lesznek új barátok, ami jó. Vác közelsége alapvetően nagyon pozitív, a gyerekek sportolására is itt van remény, persze tudni kellőket majd valahogy elhordani.

Nagyon hozzászoktam a csendhez, nyugalomhoz. szeretek Pestre visszajárni, nyüzsgőbb helyekre menni, de nagyon jó, hogy este, mikor hazaérünk, csend van! ÉS jóval könnyebb elviselni a füvet nyíró szomszédot, mint a lakása ajtaját éjszaka közepén becsapó szomszédot vagy más kajájának terjengő szagát. azt elismerem, hogy ebben az évben voltak nehéz pillanataim, hogy nem tudtam kimozdulni autó hiányában, hogy nem voltunk nyaralni, volt, hogy meg bírtam őrülni, hogy az a nagy esemény, hogy a szembeszomszéd jön építeni a házát vagy jön hozzájuk a betonkeverő autó! Nem titkolom, azért végtelenségig én sem bírom a mozdulatlanságot, a monoton hétköznapokat. De valahogy próbálok túllenni rajta, muszáj valahogy kibírni ezt az időszakot a költözésig, így ha nem is mindig totállelkesen, de teszem tovább a dolgom. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy van annyi dolgom a gyerekekkel, hogy gyorsan eltelik egy nap. Nehéz volt ez az év egy újabb gyermek érkezésével, új lakóhellyel, építkezés beindulásával, masszív apahiánnyal (neki is nehéz év volt, nehezebb mint nekem, szerintem). De alakulunk, ez a blogban is látható, van értelme, hogy hozzuk az áldozatokat. A saját házba költözéssel elég sok dolog könnyebb lesz.

Eltelt egy év, és már nagyjából tudom, mi vár ránk a következő hónapokban. nem várom túlzottan a telet, akármennyire is próbálok pozitívan hozzáállni, néha már most a sírógörcs jön rám, ha eszembejut, mennyit kell öltözködni ismét, jön a fűtésszezon, mennyire nehezebb lesz az élet. ez persze nincs összefüggésben a vidéki élettel, csak annyiban, hogy tudom, milyen az évszak, mit hogy kell csinálni, hogy praktikus legyen. az könnyebbség, hogy Zita nem újszülött, sokkal több mindent kibír, ebben bízom.

Megszoktuk, nem szöktünk, új volt, de most már ismerős. Pár hónap múlva újra új lesz, újra megszokunk, tapasztalunk, addig meg főleg kibírunk. És minden jó és jó is lesz.

Egy éve: ürül a lakás

Telik a teherautó
Majd telik az új otthon nappalija
Bútorok szanaszét, az őskáosz
A lányok az új, nagy szobájuknak örülnek. Ők is, én is imádjuk, hogy van tér, levegő
Az évforduló érdekessége, hogy egy éve is itt volt apukám és öcsém: akkor a költözésben segítettek. Ma pedig nagy munkával csiszolták és festették leendő házunk ablakait. együtt ünnepeltük az évfordulót. :)