Kórházi emlékek egy év távlatából
Még mielőtt belevágtunk volna a nagy kalandba ötösben, azért még szép számú napot el kellett töltsek a kórházban, konkrétan egy hetet. Ezt “köszönhettem” a hólyagrepedésemnek, aminek rendbe kellett jönni, mielőtt hazaengednek.
Most sem írom le újra, hogy mi történt pontosan ezeken a napokon, hisz’ már egyszer írtam róla részletesen. Nagyon rossz volt az a pár nap, ha a fájdalmakat nézzük. Fájt rendesen, minden: fájt a császár okozta heg, de talán a hólyag sérülése még rosszabb volt. Folyamatosan javult a helyzet, napról napra könnyebb lett. Ezt is próbáltam a lehető legfegyelmezetebben elviselni, tenni úgysem tudtam semmit, max pihenni. Így jártam, túl kellett valahogy lenni rajta.
Egész héten az adott erőt, hogy egy év múlva valószínűleg már csak emlékfoszlányok jönnek csak elő, és egyáltalán nem fogok már annyit agyalni, hogy mi mennyire fájt, hiszen szülinapi ünnepléseket kell szervezni ennek a pici hölgynek, aki “kedvéért” még ilyen kellemetlenségeket is elvállalok. A legnagyobb problémám az lesz, kivel mikor ünnepeljünk, mi legyen az ajándéka és milyen tortát süssek (vagy vegyünk).
És valóban így van: tudom, hogy nem volt túl jó, de ma már csak mosolygok rajta. Tulajdonképpen egy jó kis sztorivá vált az életemben: Zita születésekor történt valami drámai, helyzet volt, lehet mesélni! Mit mesélnék most, ha nem lett volna komplikáció? Dögúúúúncsi lenne az egész. :-D (No, jó, azért ezt a verziót is kibírtam volna, de akkor meg nem is tudtam volna arról, hogy máshogy is alakulhat egy császár, há' de most komolyan, két sima császár után kellett egy kis "változatosság"! :-P)
A gyerekágyas osztályon töltött napokról maradt meg azért néhány kellemes emlék is. Voltak érdekes esetek, szituk, hallott az ember meghökkentő dolgokat. Mint pl. az anyuka, aki patáliát csapott, amiért nem engedték be a gyerekágyra a 10 hónapos babáját, akit még szoptatott a frissen született babája mellett…végül egy nap sem telt a szülése után, és hazament az anyaotthonba, ahol lakott, és ahol talán 3 vagy 4 gyerek várta, a legfiatalabb 10 hónapos, ugye.
Vagy mosolyogtam, amikor az éjszakás osztályos nővér, K. nekem szólt, hogy átmenne a nőgyógyászatra számítógépezni, ha jönne valaki, mondjam, hogy nemsoká jön. tudni kell, hogy K. volt az, akivel először találkoztam, mikor Kinga született, ő ápolt a műtét után, így, mondhatni, jó ismerősként kezelt. Olyannyira, hogy látott bennem fantáziát, és rámbízta az osztályt kis időre. Nagyon megtisztelő. :-))) Császáros ágyat biztos össze tudtam volna rakni, ha éppen hoztak volna valakit, annyit láttam, hogy kell felkészíteni egy ágyat a frissen műtött nőknek… J Aztán persze elmentem aludni, a babák is a csecsemősöknél voltak, felőlem jöhetett akárki, észre nem vettem volna…Jó kis őr voltam. J
Jó érzés volt, hogy sok mindenkit ismertem, még ha látásból is. Sok csecsemősnővérhez kötött emlék, hogy ki tanított meg fekve szoptatni, ki volt kedves, ki lőtte be Csilla fülbevalóját, éssatöbbi. Szinte otthon voltam, és ez megnyugtató volt, ha már ott kellett dekkolnom egy hétig.
A lányok pokolian hiányoztak, bár tudtam, hogy jó kezekben vannak. Főleg attól féltem, hogy nekik rossz a távollétem, hogy ők hogy élik meg. És persze mikor Csilla elhúzodott tőlem az első látogatásnál, és inkább mama vagy apa ölébe kéredzkedett, el tudtam volna sírni magam. De ezeken is túlvoltunk, és elhatároztam, hogy akárhová megyek, amikor csak lehet, a családom legyen velem. Ne szenvedjenek szülőhiányban, és sem gyerekhiányban, ha lehet. Persze lesz olyan, hogy Janival kettesben utazunk, sőt, muszáj lesz, de amíg picik, csak minimális mennyiségben. A szülés óta olyan sok napot voltunk már együtt, hogy az az egy hét nevetségesen kevésnek tűnik, amit külön kellett tölteni. :-)
Az egy hét alatt szinte burokban éltem, alig jutott el a külvilág lüktetése hozzám. Teljesen lekötött a kórházi napirend, a felépülés, Zita, élveztem a kettesben töltött napokat. Hálát adtam az égnek, hogy nem kapott el semmi fertőzést a műtét alatti tortúra során, és akármennyire is fájt mindenem, és nagyon nehéz volt ellátni őt, azért együtt voltunk! Azóta sem voltam vele ilyen sokat kettesben, de hát, így is van ez rendjén. J
Egy hét után búcsút intettem ideiglenes "otthonomnak", ezúttal végleg, amit persze nem bánok. Mikor kimentünk az utcára, fejbevert a jó meleg októberi napsütés, szinte szédültem a friss levegőtől. Az M0-s új szakaszán is csak bambultam kifelé, mint aki börtönből szabadul (bár ezt azért nem tudom, milyen, és soha, soha nem akarom megtudni!). Vittük a kis szuszogó csomagot haza, akit akkor még csak az üres ház várt, de hamarosan benépesült, és két kis csivitelő manócska köszöntötte az új családtagot. Nnna, innen kezdődött igazából a kaland, ami azóta is tart. J






Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése