Emlékképek egy terhességről
Nem volt egy könnyű terhesség a Zita-pocakosság. Nem, mert komplikációk voltak, nem. Hála istennek, velem és a babával is mindig minden rendben volt, egészségileg. De azért gyakran csodálkozom, hogy nem lett baj, hiszen jócskán kihajtottam magam az alatt a 9 hónap alatt.
nem áltattam magam az elején, hogy könnyű lesz. Sőt, már a tervezgetés idején is dünnyögtem magamban, hogy nem lehetne-e a 3. babát csak úgy, hirtelen kézbe kapni, anélkül, hogy az ember 9 hónapig hordozgatná. Bennem éltek ugyanis a Csillapocakos hónapok emlékei: amik általában szépek voltak, jó volt őt várni, de közel sem olyan felemelő, mint Kingával anno. Az ember nem tud annyit pihenni, ezáltal nehezebben viseli az egyre nagyobb terheket, amit normál esetben szépen, fegyelmezetten el lehet viselni, de egy örökmozgó gyermek mellett már nehezebb. Erre emlékeztem én, és sejtettem, hogy kettővel még érdekesebb lesz a helyzet. Így aztán felkészültem, hogy fárasztó hónapok elé nézünk, de ahhoz, hogy a legkisebb csemetét is kézben tartsuk, ez elengedhetetlen. Évek múltával visszanézve úgyis eltörpül majd ez a pár hónap, az eredményét viszont sok-sok éven keresztül élvezhetjük. Nagy levegőt vettem és belevágtam.
Az első harmad volt talán a legnehezebb. Tél volt, többször voltam beteg. Kétszer kellett csak orvoshoz menni, de megfázások, köhögések és efféle nyalánkságok márciusig nehezítették az életemet. Ehhez jött a szokásos étvágytalanság, émelygés (Zitával kétszer hánytam is, a két másik terhesség során soha), öklendezések. Le is fogytam 3 kilót, ami nem volt nagy baj, mert kicsit többről indultam, mint anno a két másikkal. A baba nem szenvedett hiányt, mert enni ettem, amikor tudtam, és utána el is kezdtem hízni, hála istennek csak szolidan. Májusig Csilla is szopizott, éjjel is, ezért kelni kellett hozzá. A nehezebb viszont az volt, hogy Kingát elkezdtük éjszaka ágytisztaságra szoktatni, ami talán eddigi anyai pályafutásom legnagyobb ballépése volt. Nem teljesen önszántamból történt ugyanis, hanem igen közeli rokoni bíztatásra, akik annyit győzködtek, hogy Kinga már elég nagy ehhez, hogy megpróbáltuk. Pedig én nem éreztem, hogy itt az ideje, mert Kinga bepisilt a pelusba még éjszaka, el sem bírtam képzelni, hogy is lesz ez. De annyira nagy volt a nyomás, hogy beadtam a derekam. Ezzel annyit értem el, hogy minden éjszaka kelhettem fel hozzá ágyat húzni (emeletes ágyra), ruhát cserélni, mert júniusig majd’ minden éjszaka bepisilt. Rémes volt. Még annyit sem tudtam aludni, pihenni, amennyit Csilla engedett volna. Nagyon tanulságos és jó lecke volt. Megtanultam végérvényesen, amit sokszor hallottam már, csak nem gyakoroltam határozottan, hogy tanácsot meg lehet hallgatni, de nem kötelező úgy is cselekedni; valamint addig nem veszem le a pelenkát a gyerekről, amíg nem látom, hogy szárazan ébred, mondjon akárki akármit! (Csilla most is pelusos éjszaka, amit lehet, hogy el lehetne hagyni, de akkor most kezdhetnénk őt is a sok ivásról leszoktatni, amire egyelőre nincs energiánk-a délutáni alvásnál ágytiszta, az ovira ez bőven elég)
No, szóval, ilyen körülmények között nem csoda, hogy még nehezebben bírtam az elsőharmados tüneteket. Csilla abbahagyta a szopizást májusban, Kinga ágytiszta lett júniusban (akkortájt, hogy végetért az akkor még nem annyira kedvelt ovi-hm,hm-lehet, hogy van összefüggés?), ekkor múltak el az émelygéseim. Ez jó volt. Az újabb nehézség az volt, hogy nyáron Kinga is otthon volt, és jelentős erőpórba volt nap mint nap. A napi kétszeri játszóterezés melegben sem volt könnyebb olykor, mint éjszaka felkelni valamiért, de valahogy le kellett vezetni a gyerekek energiáit. Jani is volt néhányszor külföldön, kétszer egy hétre Kaliforniában, ami szintén nem volt egyszerű. Nyár vége felé aztán a pocak is elég kerek volt ahhoz, hogy a mozgás is nehézkes legyen. Szeptemberben pedig Kinga már nem kezdett oviba járni, mert, ugye, költözés előtt álltunk.
A költözés révén a terhesség vége is mozgalmasra sikeredett, már maga a sok pakolás és mellette a gyerekek ellátása is bőven elég volt, de örültünk, hogy haladunk álmaink megvalósításában. Vidékre költözvén pedig jócskán lenyugodtam. A főváros okozta alapstressz megszűnt, nem kellett játszótérre járni, egyszerűbb volt a levegőztetés, viszont oviba dombnak le és fel kellett járni, ami a az utolsó egy-két hétben már tényleg nem volt az ínyemre. Ja, és lépcsőzni kellett az emeletre, amit alapból sem szeretek, ekkor dőlt el véglegesen, hogy épülő házunk biztosan egyszintes lesz, csak maximum vendégszoba kerülhet emeletre.
Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor megtudtuk, hogy lány lesz. Jani arca, aki mosolygott ugyan, de látszott rajta, hogy azért egy fiú összejöhetett volna, de persze nagy ügyet nem csinált belőle. Jól is tette, hiszen Zita mára már csatlakozott a másik két kis Apa-fanhoz: ha Jani hazajön, Zita örömében verdes a kezeivel, ha az ölemben van evez hozzá, úgyhogy át kell vennie Janinak, legyen akármilyen festékes a pólója, mert éppen az építkezésről jött. Én is fiút vártam, persze tudván, hogy ugyanannyi esély van a lányra is, és felkészültem erre a lehetőségre is. Akkor picit csalódott voltam, ami hamar elmúlt. Rengeteg praktikus oldala van annak, hogy Zita is lány, de erről külön bejegyzést lehetne írni. Megszoktuk már ezt a felállást, úgyhogy nehogy sajnálni tessék minket! JJ
A terhesség talán legnehezebb része az aggódás volt, hogy tényleg ki tudjam hordani: bírja-e a méhem, a hegem, nem fog-e a végén szétválni. nem győzők elégszer hálát rebegni, hogy semmi komplikáció nem volt a várandósság alatt. A császármetszéstől is tartottam végig, egész idő alatt próbáltam lelkiekben felkészülni az újabb műtétre. Bíztam az orvosomban, a szakértelmében, akihez a költözés után is inkább elautóztunk, csak ne kelljen stresszelnem, hogy jó kezekbe kerülök-e egy másik helyen. És bíztam magamban is, a rutinomban, amit az előző két császár alkalmával szereztem. ÉS a jó szerencsében, gondviselésben, és még ki tudja miben. J
Összességében nézve nagyjából olyan volt a terhesség, ahogy vártam. szinte minden szakaszában volt nehéz pont, de ezeket el kellett valahogy viselni, hogy legyen nekünk Zita. És hogy megérte!! Az, hogy kevesebbet tudtam befelé, Zitára figyelni, nem zavart már. Állandóan emlékeztetett rá a gömbölyödő pocak, nem lehetett elfelejteni, hogy ott van. Odabenn biztos érezte, hogy szeretettel várjuk, még ha nem is tudtam vele leülni, és kellemes zenét hallgatni nagy nyugalomban. Hallgatott viszont gyerekzsivalyt, gyerekdalokat, ami biztos sokat számít. Végül elérkezett a nap is, amikor édes terhemtől megváltam, hogy aztán már kint cipelgethessem, és amikor a kezemben tartottam tudtam, hogy nagyon-nagyon megérte végigcsinálni az egészet!! J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése