A múlt heti ovis úszásról nem tudtam írni, pedig arról még úgy-ahogy lenne is mit. Mert, hogy akkor még ott voltunk. Én voltam az egyik „hivatalos” szülői kísérő, Csilla és Zita itthon maradtak Nikivel. Nagyon örültem, hogy kivételesen egyedül mehetek, jó volt nézni, hogy ügyeskedik Kinga. És ő is élvezte, hogy kicsit kettesben mentünk valahova.
És ügyes is volt, azt hiszem. Legalábbis én meg voltam elégedve. Az elején kicsit megijedtem, mert az egyik feladatnál, mikor fel kellett hasalni a medence szélére, Kinga belecsúszott a medencébe, és egy pillanatra elmerült. Egyből kalimpálni kezdett kézzel-lábbal, így azonnal feljött a felszínre, de bizony azért nem volt szép látvány, ahogy az abszolút vízbiztosnággal nem rendelkező lányom elmerül, az oktató háta mögött. Egy pillanatra levegőt sem kaptam, de mivel nem sírt utána Kinga, és jól is végződött, megnyugodtam. Nem is emlegette utána.
Múlt héten már tanulták a mellúszás lábtempóját, háton fekve a vízikukaccal. Egész ügyesen ment Kingának, így elsőre. Örültem, hogy milyen jól fog ez menni, ha járunk rendszeresen. A végén a szokásostól eltérően nem egy, hanem két matricát kaptak jutalmul, ami külön boldoggá és büszkévé tette. Nagy dolgok ezek! J Ebből a kettőből én sajnos egyet elhagytam hazafelé jövet, de végül ezt a „drámát”is túléltük.
Eljött ismét a kedd, ma már nem én voltam kísérőnek feliratkozva, de ha az elején tudom, hogy ebből még ekkora probléma lesz, rögtön a tanfolyam elején odabiggyesztem mindenhova a nevem. Mivel hogy másik két anyuka volt a kísérő, ezért Kingával megbeszéltem, hogy lemegyünk együtt a buszhoz /Nikit ismét „riadóztattam”, hogy ha tud, jöjjön vigyázni a két kicsire/, megnézzük, beférek-e, ha igen megyek, ha nem, ezúttal ellesz úgy is. Biztosított, hogy ez így OK.
Sajnos, nem sajnos úgy hozta a sors, hogy nemhogy hiányzó gyerek nem volt, de talán még eggyel több is, így nem fértem be (jellemző, hogy múlt héten, mikor amúgy is kísértem, és volt fix helyem a buszban, volt egy plusz szabadhely is hiányzó gyerek miatt). Kinga elkezdett zokogni, hogy menjek én is, de hát nem lehetett megoldani. Hiába győzködtem, hogy nem lesz baj, hogy lemarad a többiektől, ha kihagyja, hogy fontos úszni tanulni, és különben is mindjárt jönnek vissza, hogy a másik két anyuka is nagyon aranyos, nem hatotta meg semmi. az egyik anyuka, Erika még el is kezdett telefonálni, mert állítólag az egyik kisfiú szülei jöttek „privát” úton autóval, és valószínű el tudtam volna menni velük, de nem érte el őket ,megszakadt a vonal, nem tudom, mi volt pontosan, erre nem lehetett alapozni. Így végül a busz elment Kinga nélkül, Kingát meg beadtam az oviba.
Nagyon el voltam keseredve, mérges voltam, de nem is tudom, mire vagy kire. Kingát nem hibáztatom, elfogadom, hogy ez egy új helyzet, neki jól esik, ha ott vagyok. Kicsit örültem volna, ha picit önállóbb, ha nem ennyire félénk, de nem tehet róla. bosszankodtam, hogy pont nem értük el a másik családot, pedig szerintem nem sokon múlott. ÉS főleg amiatt voltam szomorú, hogy el tudtunk volna menni, ha már előző este úgy döntünk, hiszen Niki autóval jött, időben kikészíthettük volna a két kicsi ülését, és ha nem is egyszerű, de elkísértük volna Kingát akkor négyesben, Niki segítségével. Megcsináltuk már egyszer, most is ment volna. Csak ott volt a probléma, hogy előző este eldöntöttük, hogy hogy legyen, Zitát sem ébresztettem, és talán az ülések is Janival vannak az autóban (ebben a pillanatban nem tudom, lehet, hogy valamiért kirakta, de mindegy is lett volna, Zita még aludt, mikor indult a kisbusz).
Nnna, mindegy. ez nagyon rosszul jött ki. De legalább tudom, hogy nem tudom Kingára ráerőltetni az úszást, ha nem vagyok ott. Bár, szerintem, ha valamiért mégis elmegy egyedül, legközelebb már tudta volna, hogy nincs ebben semmi rossz, hiszen a gyerekek nagy része is szülő nélkül megy, csak hát nem sikerült rábeszélni az első útra sem-és míg az oviban otthagytam pityergéssel is az elején, és rájött lassan, hogy el lehet lenni nélkülem is, sőt élvezni is lehet az ovit, addig az úszás nem kötelező program, erőltetni nem lehet. Nikivel megbeszéltük, hogy jövő héten akkor „csatolmányokkal” együtt megyünk, lesz, ami lesz. Mert amikor ott voltam nagyon vidáman csinálta a feladatokat, látszott, hogy élvezi, tehát nem magával az úszással volt a gond. Utána való héttől már végig fel vagyok írva hivatalos kísérőnek, csak betegek ne legyünk, bár, ez elkerülhetetlen, ha úgy hozza a sors. Úgyhogy amíg tehetem, megpróbálok ott lenni, aztán talán egyszer nélkülem is menni fog a dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése