Egy korszak lezárult

A mai napon töltöttem az ötödik napot a munkahelyen és egyben az utolsót...

Ma hajnalban már a felmondólevelemmel autóztam befelé, és nem kis megkönnyebbülés volt a tudat, hogy ezt ilyen formában nem kell folytatni.

Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy ezt így nem lehet hosszú távon csinálni. Ezt nagyon gyorsan felismertük Janival, és megszületett a döntés, hogy akkor kilépek a cégtől.

Fizikailag nagyon megterhelő ez az élet, hogy szinte mindig reggel négykor kelek, késő délután érek haza, és még akkor is sok a teendő a lányok körül, mert Jani nem mindig érhet haza korán. A héten megoldottuk, de állandó jelleggel ez nem megy.

Jani sem tudta volna így ellátni a munkáját, nemhogy a másodállását, de még a főállását sem. És ha azt nézzük, melyikünk fizetése a fontosabb, hát, nem kétséges, hogy a Jani munkáit féltjük. Anyagilag sem nagyon érte meg nekem sem, mivel az utazási költség még úgyis magas, hogy a cég valamennyit megtérít ebből, a nettó fizum fele elment volna utazásra, és nem kaptam olyan hú, de sokat a hatórás munkáért.

Teljesen felborult az életünk, Jani rendezte a gyerekeket, én pénzt kerestem. Neki nem igazán fekszik ez a dolog, legalábbis nem állandó jelleggel. Ha úgy adódik, mindent megcsinál körülöttük, de valljuk be, ezidáig az életünk nem erről szólt. Arról nem is beszélve, hogy nekem is nagyon idegen volt az egész. Sokkal nehezebben követtem nyomon, mi van a lányokkal, az egész olyan távolinak tűnt. Tudom, minden új helyzetet meg lehet szokni, újra lehet osztani a feladatokat, bele lehet rázódni egy új fajta életbe, ha tényleg megéri. De igazából nekem szakmailag sem volt nagyon az igazi, én már annak idején is megállapítottam, hogy a call center-es munka nem az én asztalom. Hiába ismerték el annak idején is a munkámat, ha nem lettem volna terhes Kingával, csoportvezetőnek jelöltek volna, most is mondta a csop.vezető, hogy a többiektől úgy hallotta, hogy ügyes vagyok (na, ezt úgy kell érteni, hogy viszonylag gyorsan jöttek elő az emlékképek, frissült a beporosodott tudás, de én még mindig azt mondom, hogy én nem igazán vagyok alkalmas az effajta a munkára), folyton csak azt éreztem, hogy ezt én nem akarom csinálni. Megint csak hónapokat vagy éveket pocsékolok el az életemből, ha ezt folytatom, ahelyett, hogy megtalálnám azt, amivel szívesen foglalkozom. Mindezt úgy, hogy emellett a gyerekeimet sem kell elhanyagolni, de legalábbis kevesebbet látni, kevesebbet foglalkozni velük.

Kicsit pislogott a csoportvezető is, mikor odavittem a felmondólevelemet, de végül megértette, hogy elfogadhatóak az érveim. Sokkal korrektebb így, mintha egy hónap után mondok fel, amikor már betanultam, amikor terhelhető vagyok, számolnak jobban velem, amikor minden eszközt megkapok, minden jogosultságot. most még nem kaptam meg semmit, se gépem, se asztalom, semmim nem volt még meg. Természetesen a felmondási időtől is eltekintettek, tényleg nem lett volna értelme egy betanulós fázist folytatni. tudom, hogy okoztam ezzel kényelmetlenséget, de a cégre való tekintettel nem lett volna szabad maradni.

A HR-esek is néztek kicsi (szerdán írtam alá a munkaszerződésem módosítását), de végül elintézték, hogy még ma kiléptessenek, aláírtam minden papírt, mindent megbeszéltünk, egyedül az ideiglenes belépőkártyámat kellett leadni, aztán viszlát.

Közel kilenc (megszakított) év után végül kiléptem az irodaépület ajtaján, és borzasztóan megkönnyebbültem.

Jani várt rám Csillával, aki mára belázasodott (november óta lényegében nem voltak betegek egy-két orrfolyástól eltekintve, de ez Murphy, természetesen), és mivel nem volt kire hagyni (anya munkában, ugye), Janinak is be kellett jönni Pestre, így ment Janival a megbeszélésére, amit egy főnöki fotelben, Jani kezét fogva átaludt. Nos, azt hiszem, nem is kérdéses, hogy hol van nekem a helyem...

Anyagilag olyan nagyon nem kerülünk hátrányba, amúgy is megszületett a nagy döntés, hogy fogjuk ezt a részt megoldani, igen drasztikus lépés lesz, de erről még később, ha eljön az ideje.

Újra "megtámadom" az Államkincstárt és csatlakozom a főállású anyák táborához. Ezzel együtt kezdhetem újra megtalálni magamat, itt a lehetőség, hogy felfedezzem azt a bizonyos utat... :-)