A nagy események (szülinap, Miku, ovis kezdés) miatt majdnem feledésbe merült, hogy ez a pici lány szintén “hófordult”.
Az utóbbi hetek legfőbb témája, hogy mikor indul el Zita, mert, hogy eddig még ezt nem tette meg. ebben a hónapban egyre ügyesebb lett a kapaszkodva lépegetésben, már hosszabb távra is eljutott úgy, hogy bútordarabokba kapaszkodott. Kézen fogva is egész stabilan megy, a lábfeje már nem dől befelé, és nem is rogyik le, sőt, ha megpróbálom leültetni, talpra áll, nem hagyja, hogy leültessem, inkább menne, sétálna. A dolog szépséghibája, hogy nekem általában nincs időm vele hosszasan sétálgatni a lakásban, galád módon mindig mondom neki, hogy tanuljon meg járni, aztán előtte a világ! Ilyenkor keservesen felsír, tehetetelen, érezhető, hogy menne már, de nem tud. Ha a nagyok futkároznak, kengurulabdáznak, ő is teper négykézláb utánuk, de ez kezd lassú lenni neki, érthető. viszont én sem vagyok varázsló (bár az lennék kis időre), a járás tudományát nem tudom a lábaiba varázsolni. Én szeretném a legjobban, ha menne már, mert nagyon fárasztó, hogy letenni sem lehet sehol, hogy állandóan cipelni kell, téli menetfelszerelésben ez nem túl tuti, főleg, hogy a másik két hölgyet is navigálni kell eközben.
aztán éppen a minap kezdtem kicsit elkeseredni, hogy nem haladunk járásügyben semmit, tudván, hogy elméletileg még ez normális, csak önző módon én sürgetem már a folyamatot, mikor ma nagy hirtelen kapaszkodás nélkül felállt! De mint a villám, mint aki hetek óta ezt csinálja! Rohantam a gépért, nehogy lemaradjak, de felesleges volt az aggódás, mert kismilliószor megcsinálta egymás után. többször hosszasan úgy is maradt, és kacagva nézett körbe, majd lehuppant a földre, és kezdte előlről. Az egész ráadásul olyan zitás volt: nyoma nem volt eddig, hogy fel akarna állni ily módon, végül egyik pillantról a másikra megcsinálta, de úgy, mint aki világ életében ezt csinálta! Nekem ez most hatalmas öröm. Innentől fogva bizakodom, hátha a 15 hónapos összefoglalóba belekerülnek az első lépésekről a történetek.
Zita amúgy meg egy nagy mosolyalbum, nem fér már a bőrébe, etetni etetőszékben lehetetlen, állandóan feláll. Ilyenkor ölbeveszem, így eszik egy ideig, viszont én nem tudok úgy mozogni, kiszolgálni és jómagam étkét is elfogyasztani. ráadásul így sem marad sokáig nyugton, így sokszor van az, hogy uzsira, tízóraira kölesgolyó, alma megy be a szobába, és engedem , hogy jöttében-mentében egyen, mert egyébként csak egy-két falat csúszna le a torkán. Kingával is ez volt a helyzet, hogy ha úgy etettem, hogy közben futhatta köreit, akkor minden OK volt, asztalnál nem bírt megmaradni. Zitával is mindig asztalnál kezdünk, próbálom ott tartani, amíg lehet, utána engedem kicsit mozogni. Csak így nem lehet őt röviden etetni, mindig elhúzódik, amit nem szeretek, de majd alakul ez is (Kingával is rendeződött, lehiggadt, rájött, hogy a sok érdekes felfedeznivaló megvárja evés után is).
még szopizik lelkesen, szopival alszik el, és éjszaka is többször ébred, és szopival alszik vissza. Újabb szokása, hogy ha én is bent vagyok a hálóban, akkor nem hajlandó a kiságyban visszaaludni. Ilyenkor vagy átmegyek a dolgozóba aludni, vagy nagy kómásan magam mellé veszem. ezt sem szeretem túlzottan, de olyan álmos vagyok ilyenkor, hogy gondolkozni nem tudok, egy vágyam van csak: aludni. Valamelyik reggel Jani ébresztett, hason aludtam, Zita a térdhajlatom környékén a lábamon keresztben feküdt,aludt, mozdulni sem tudtam, és a kis lábas nadrágja lejött róla. hogy mi történt, hogy kaparta le magáról a nadrágot, mi volt, fogalmam sincs, arra ébredtem, hogy Jani emeli le rólam a kis csajt. Nos, ilyenek az éjszakák általában, de persze vannak kevésbé kalandosak is. Azért legtitkosabb vágyaim listájára felkerült egy legalább hatórás, egyhuzamban történő alvás... J
Az oviban mindig beteper a szobákba, marhára nem zavarja a sok gyerek vagy ha a dadusok, óvónők felveszik, de ha fáradt, és lát engem, akkor csak én vagyok az egyetlen vigaszt nyújtó személy.
Nagyon nehéz már vele amiatt, hogy nem megy, ki tudok borulni, hogy állandóan ölben lenne, hogy úgy csinálom a házi munkát, hogy ő sokszor a csípőmön utazik, ugyanakkor imádom nézni, ahogy gödrös, párnás kezeit a magasba emeli, és mutatja a lámpát; ahogy figyeli a röpködő legyet és mutatja is; hogy a fülemhez teszi a mobiltelefont és valamit karattyol ilyenkor; hogy olyan baba még; ahogy olykor elmélyülten, szuszogva lapozza ide-oda az Anna és Peti-könyveket; ahogy csattogva mászik; ahogy kőprofin mászik fel a lépcsőn; és amikor fáradt, mutatóujját szopogatva rámdől, hozzámbújik, és ez szuper érzés!
És zárógondolatként: eddig az volt a “rend”, hogy ha 14, illetve 13 hónapos gyermekem volt, terhes lettem a következővel, az ezt követő hónapjaikat mindig növekvő pocak mellett éltem le. No, most “rendbontóak” vagyunk, hiszen 14 hónapos babám van, de nem jön a következő. Se most, se később.
Én nem is tudom, hogy lehet-e úgy élni mondjuk egy másfél éves gyerek mellett, hogy közben nem óriási a pocakom vagy, hogy milyen az, amikor motorozni tanul, és én futva is lépést tudok vele tartani, nem félve attól, hogy menten megszülök… hát, most majd megtudom! J
ui: jövök nemsoká az "állós" képekkel és videóval.

.jpg)




