Totálisan nullázva

Úgy érzem, nagyon nehéz volt ez a hét. Pedig "csak" itthon voltam. Vagy lehet, hogy ez a baj. Nem tudom, ez így nagyon idegörlő volt. Kitört a nyár (ami jó!), ezáltal alig töltünk bent időt. Ez önmagában nem lenne baj, de az zavar, hogy ezzel megint teljesen szétcsúszottnak érzem magam. És nem csak érzem, az is vagyok. Hogy miért? Íme, egy kivonat egy átlagos napból a hétről, a teljesség igénye nélkül:

Reggel nem tudok hajnalban kelni, mert előző este/éjszaka sokáig fent vagyok, hogy valahogy utolérjem magam (hogyan legyek egyszerre bagoly és pacsirta is egyben, nem tudom, talán, ha délután aludhatnék egy nagyot... :-D). 7-8 között keltünk a héten, és mire megreggelizett, felöltözött mindenki, már a sor eleje türelmetlen volt, hogy márpedig azonnal menjünk ki fürdeni. Ekkor jön a rohanás, hogy az ebéd legalább félig meglegyen, mert amint kimegyünk, onnantól nem sok mindent tudok csinálni. Hiába kertes ház, két lépés az udvar, Zita picike, muszáj állandóan a nyomában lenni. A héten is kivittük a játék konyhát az összes edénykével és mindennel, ami kell, nagy örömmel "főztek" igazi vízzel, de Zita lépten-nyomon elvette, elrontotta, amit a másik két lány kreált. Fél percenként ment a visítás, hogy vigyem onnan, így állandóan figyelmet tereltem, konfliktust oldottam. Ha a két Nagyobbik pancsizott, akkor is figyelni kellett Zitát, mert vagy bedobált mindent a medencébe, vagy belenyúlkált, hogy kis híján beleesett, de bemenni nem akart. Ezen kívül minden vízbemerülést meg kellett csodálni (ami amúgy tényleg klassz, hogy lesznek egyre vízbiztosabbak), a kieső játékokat visszadobálni, az ezernyi vízbefúlt muslicát lehalászni, böglyöt hessegetni, közben szaladni, mert Zita a macska farkát húzza, de közben meg valakinek tuti ki kell szállni pisilni, és míg megöntözzük egy bokrot és egy percre elfordulok, addig Zita tuti bedob egy babát a medencébe, amiért valaki sírni fog. Akkor talán Zita kicsit elcsendesedik, leül a plédre szöszmötölni, ezt kihasználva rohanás a macskáknak friss tejet adni, esetleg enni adni, ja, de közben ereszt a medence pereme, pumpálni kell bele, böglyöt hessegetni ismét, berohanni, hátha az ebéd utolsó mozzanatát meg tudom csinálni, de nem, egy kanalat raktam még csak helyre, amikor már visít kint valaki, hogy jön a bögöly, azonnal csináljak valamit (mit csináljak, nézzek rá mérgesen?), de nem baj, megyek, hátha a puszta jelenlétemtől megijed az a fránya dög, de közben Zita már jön-megy, ténykedik erre-arra. Valaki kiszáll a medencéből, törülköző kell, a másiknak inni, futok ide, futok oda, de nem elég gyorsan, beszélek, magyarázok, kérek, tiltok, mérgelődök és társai, a torkom szárad, de jó lenni eltüntetni egy pohár vizet...Csillának közben leázik a seb a térdéről, elkezd vérezni, gyermek ki a medencéből, ápolás, nyugtatás, majd mindenki rendben van kicsit, mennék teríteni, kaját levenni a tűzhelyről, mikor jön Zita és tele a pelusa... Váááááá! Amúgy a napon rohangálástól már szakad rólam a víz, legszívesebben lezuhanyoznék, de azzal bíztatom magam, hogy tuti a kilók is olvadnak rólam, hátha ennyit én is profitálok az egészből. :-))

Nagy levegő, pelenkacsere, gyermekbeterelés, ebéd (persze valaki tuti fanyalog a kaja miatt), majd Zitát elviszem aludni. A másik kettőt ezután próbálom szórakoztatni, de ekkorra már annyira kezdek leereszteni, hogy bizony ilyenkor jön egy-két mese a tévében, hogy a konyhát rendbetegyem vagy pár percre leüljek. Nincs már lelkiismeretfurdalásom, hogy kis ideig a tévé "neveli" a gyermeket, egyszerűen, sokszor beszélni sem tudok már, annyira fáradt vagyok. Ha sikerül is kicsit leülni szusszanni, akkor is 8szor felállok valami miatt. 3 körül már nem nagyon lehet bent tartani őket, ismét udvarra, pancsolni vonulunk, és akkor lájtosabb formában, de kezdődik minden elölről. Zita ébredésével válik az egész kapkodóssá, feszültebbé, és én elkezdem figyelni az órát, hogy mikor lesz este...

Csilla késő délután már rémfáradt, nyafog, nyávog, nyekereg, semmi nem jó, ez már sokszor önmagában lefáraszt. Örülök, ha Jani legalább fürdés körül megérkezik, akkor már csak arra gondolok, hogy egyedül szeretnék lenni kicsit. Vagy csak valami mást csinálni. Szégyen gyalázat, de az utóbbi napok minden pillanatában jelen kellett lenni a gyerekek dolgai miatt, nem lehetett feltöltődni.

Este aztán alapértelmezett, hogy kicsit lerogyok valamelyik sorozatrészem elé, de a héten az elejéről szinte mindnek lemaradtam vagy teljesen lecsúsztam az egészről. Nem nagy probléma, csak jó lenne az a 45 perc bambulás. nem baj, elég 30 is...

Próbálok erőt venni magamon, és előkészíteni a másnapi ebédet, de ha Zita felébred, sokszor csak részben jön össze vagy egyáltalán nem. Sokkal könnyebb úgy délelőtt a gyerekekkel foglalkozni, ha közben nyugodt vagyok, hogy az ebéd kész, nem kell kapkodni, idegeskedni. Ráadásul, ha kész a kaja, akkor esetleg össze lehet hozni egy kis futó takarítást, de a héten ez is csak egy darab röpke porszívózás személyében történt meg, ami relatíve kevés, ahhoz képest, hogy azért jön be kosz az udvarról. De az ebéd a legfontosabb, a takarítás csak bónusz, ha nem megy, erőn felül nem erőltetem. Rendet rakni, ruhát elpakolni alig van idő, kész rumli a nappali amit a főbérlőnk anyukája hétfőn kivasalt nekem, az még mindig ott van összehajtogatva, illene elpakolni lassan, mert mindjárt jön megint, és még nem lesz üres a kosár, égő.... Nem volt a héten egy kis idő sem, amikor picit utolértem volna magam, pedig totál igyekeztem, komolyan. Késő éjjel feküdtem vagy hajnaéban, de nem volt elég. Talán ezért is kár nagyon erőlködni, 24 órából nem lehet 36-ot csinálni...És csak próbálom magam nyugtatni, hogy ez rendben van így, így szép az élet. Hát, lehet. Vagyis biztos.

Szóval, most fáradtka vagyok, szétzilált az agyam. Délután már csak az járt a fejemben, hogy de szeretnék egy kávét nyugodtan meginni, a függőágyba kicsit kifeküdni, olvasni, futni menni, de legalább nagyot sétálni, bármi, csak csend legyen, és ha belekezdek valamibe, tudjam befejezni. Kitakarítani, rendet rakni, megszakítás nélkül, kicsit fellélegezni. Bő órája órája jöttem le az emeletről, sokára aludt el Zita is, de legalább csend van, már most érzem, hogy kezd tisztulni az agyam. Csak jó lenne, ha hajnali 2-3-ig aludna, ó bárcsak! De úgyis fel fog hamarabb ébredni.

Persze, ha ezt a bejegyzést nem írtam volna most meg, már rendbetettem volna a konyhát, megzuhanyoztam volna vagy legalább készülne a krém a tortára, amit Kingának csináltunk (a tésztáját sütöttük meg K-val és Cs-val délután-ami szintén egy élmény volt, annyit veszekedtek, hogy ki keverjen előbb és kinek nagyobb a keverőkanala...), mivel a nagylány holnap lesz kereken 5.5 éves, és ezt meg kell ünnepelni. Ehhez félhivatalos ugyan, de torta dukál, de a krém még nincs kész, tehát azt mindenképpen meg kell csinálni. Jájj.

De ezt a bejegyzést meg kellett írni, kieresztettem kicsit a gőzt. Megyek dolgomra, próbálok beletörődni, hogy vagy be tudom fejezni vagy nem. Holnap pedig kezdjük elölről az egészet. De jó, hogy most ketten leszünk rá. :-))

Hétköznapi délután Romhányban

Jani ma úgy intézte, hogy itthonról tudjon dolgozni, ami azzal jár, hogy az autó is itthon van.

Mivel én egy ideje fogadkozom, hogy ha itthon lesz az autó, elmegyek a csajokkal valahova, és ezt a fogadalmat be is kellett váltani, hát, felpakoltam őket, és átmentünk Romhányba, Zsófiékhoz, Zita keresztszeüleihez. Mi tagadás, izgultam, mert most nem ült mellettem Jani, de minden jól ment, illetve megoldottam, ha nem ment olyan jól. Romhánycityben akadt néhány "szituációm", amit célszerű lesz elfelejteni (kétszer nem tudtam kettesbe váltani, hanem négyesbe, a kocsi nem méltányolta, és a falu főutcáján lefulladt, meg még kisebb málőrök, de mondom, megoldottam), de ott voltunk! Épségben (csak Janit felejtettem el értesíteni, ő meg már telefonálgatott, hogy mi a szösz van velünk).

Olyan jó érzés volt! Egyedül, Janitól függetlenül, aki eközben a füvet is le tudta nyírni, nem háborgatta az aprónép, és nem a hétvégéből megy el ez az idő. Nem itthon kellett tengődni, nyűglődni a lányokkal (hanem máshol :-D). Jó volt felnőtt társaságban lenni, bár beszélgetni nem igazán tudtam, mert hol egyik leányzó, hol másik rángatott valahova, a jeges kávémat is lecserélte Zsófi, mert teljesen összeesett, mire meg tudtam volna inni, de jó volt rövidke időre is találkozni a család egy részével.

Kinga egyből lelkesen ment a nagy medencébe (balra vigyori Zorka, hátul vigyori Zalán és persze vigyori Kinga jobbra)

Csilla először csak velem akart bemenni, de mivel Zita nem hajlandó bemenni, a család többi tagjával még nem nagyon marad egyedül, ezért eleinte maradt Csillának a parton ücsörgés:

miközben Zekő kispasi így töltötte az időt:

Kinga csobis kép:

És végül Csillánál is megtört a jég, bement a vízbe, ez az úszós micsoda nagyon bejött neki, ki se akart a végén jönni

Már mindenki kint volt, amikor ő még egyszer visszament egyedül, frászoltam is kicsit, nehogy lecsússzon a gumibigyóról, mert lett volna megszeppenés, én meg tuti ruhástul ugrok a medencébe, ha helyzet adódik. :)

7 óra felé búcsút vettünk, majd hazafelé vettük az irányt. Ismét teljesen jól ment a vezetés, meg voltam elégedve, nagyon örültem, hogy belevágtam a kirándulásba. :) Kár, hogy holnap Jani elviszi az autót... Kezdek függő lenni netalán? :)

Kinga is nagyon örült, hogy ott voltunk, ezért meg pláne megérte a kis stressz a vezetés miatt (a másik két lány nem nyilatkozott, de szerintem ők is jól érezték magukat). Amint lesz alkalom, megismételjük. Ünnepélyesen fogadom. :)

Kinga a medencében

Kinga szinte kirobbanthatlan a medencéből. Délután is csak nagy erőfeszítés és durcák árán tudom kicsit bent tartani, hogy ne a legerősebb napsütéskor legyen kint.

És, ami klassz, hogy két napja nem csak ledugja a fejét, hanem rendesen siklik, merül is a vízben, íme:

Azóta ő a mi kis hableányunk :)

A jófej IKEA

Az IKEA nagyon jófej, mert mindhárom korú és méretű gyermekemre gondolt. Sőt, még kicsit rám is.

Vasárnap óta 3 különböző méretű fellépő parkol a konyha egyik végében, az ablak alatt, ha netalán lánykáim segítkezni akarnának a konyhai teendőknél. A középső fa volt talán legelőbb, amit elsősorban nekem vettünk, mivel nem vagyok éppen egy hórihorgas termet, a felsőbb polcokat csak bajosan érem el, kellett tehát egy sámli, ami gyorsan kéznél van. Ez nagyon bevált, maszív, nem borul, nem kell állandóan nyitogatni mint egy fém változatos fellépőt, ráadásul a húst is ezen ülve klopfolom, úgy, hogy az ölembe veszem (ezt a "rigolyát" még anyukámtól örököltem, aki mindig így klopfolt, hogy ne hallja a fél lakótelep, hogy Mátéék rántott húst esznek; ez megmaradt nálam is, és hiába már kertes házban élünk, most sem szeretem, ha zeng a ház, ez van, no).

A jobb szélső kisebb is régóta megvan már, abból van egy a fürdőben is, sőt, már anyósoméknál is.

Egy jó ideig elég jól elvoltak a lányok a két fellépővel, Csilla a fán, Kinga a kisebben, mert neki már az is elég, de újabban Zita is "bejött a képbe", azaz inkább a konyhába, mert egyre inkább ő is szeret velünk matatni, ha segíteni nem is (hátráltatni inkább), de pakolászik, megnéz ezt-azt, kiborít, ledobál ezt-azt, muszáj ott lennie, na! Csillával ketten álltak a fa fellépőn eddig, de állandó visítás volt belőle, és sokszor kis híján letolták egymást. A főzési idő nagy része a békítéssel és megoldás keresésével ment el, kezdtett kimeríteni.

Mígnem aztán most vasárnap elkeveredtünk az IKEA-ba, és hirtelen elhatározásból leemeltem még egy fa fellépőt, mondván, nem érdekel, ha nem férek tőlük, én ezt nem bírom idegileg. :-)

Később aztán belebotlottunk a bal oldalon található másik, magasabb műanyag sámliba, és inkább az jött haza velünk. Olcsóbb is volt, könnyebb és Csillának teljesen jó méret.

Így most már mindenkinek megvan a megfelelő méretű sámlija (hurrá!), amik az ablak alatt állnak, ha nincsenek használatban. AMi még jó is, mert így egyszerre állhat fel mindhárom lány, hogy ujjongva üdvözöljék hazaérkező apjukat. vagy éppen integessenek neki távozáskor (ez kevésbbé örömteli, de legalább kilát mindenki! fontos. :) ).

Főzés közben, "élesben" még nem próbáltuk a hármat együtt, de gyanítom, hogy én már nem nagyon fogok odaférni a konyhapulthoz. Sebaj, de legalább nem lesz visítás... :-))) Ezután csendben nem haladok majd a dolgommal, azért az is valami, nem?

Mondom én, hogy kincs ez az IKEA! :-)

Zekő

Leendő keresztfiunk, Zekő. :-) Pénteken már 3 hónapos lesz.

Cica-cica, cica-gyerek barátság. Barátság?

A legkisebb cicacsaládtag, úgy tűnik, kezdi nálunk megszokni az új helyzetet. Talált magának gyorsan új barátot, macskák közül a szürke Gyémántot, aki a testvére elvesztése után nagyon is fogékony a kis bírkózásokra, így ők ketten gyakran játszanak egymással, sőt, illegális módon még Zita babakocsiját is megosztották, szépen egymást átkarolva, ahogy kell és illik.

az idillnek én vetettem véget, mert abba a kocsiba nem mehetnek be, van már erre befogott másik, így kitettem őket onnan, de a barátságuknak ez mit sem ártott.

Gyerekek közül mindenki a barátja a kicsi Jázmin cicának, de talán Kinga kezeli a legbarátibb módon:

Csilla sokat ölelgeti, de kárt nem tesz benne, Zitától viszont óvni kell, mert ő gyakran jól belemarkol, úgy emeli, persze merő szeretetből. Itt pedig éppen a játék babakocsi kosarában foglal helyet a kis macsek:

akit utána lájtos módon el is tologatott Zita. :) Hála istennek nem történt semmi attrocitás, szép lassan haladtak, macsek is tűrte, mikor már nem, kiugrott.

Látszik tehát, hogy nagy a szerelem és barátság a lányok részéről, ezért is nem értettem, hogy egyik délután mi vitte rá Kingát, hogy megfürdesse a pici cicát. Még délelőtt megemlítette, hogy ő megfürdeti a kicsit, de megbeszéltük, hogy a macskák nem szeretnek fürdeni, így nem tesz neki jót vele. Meg is értette, témát megnyugodva lezártam.

Délután látom azonban, hogy Kinga az udvaron emeli ki a kis ázott jószágot a játék babakádból, és majdnem szívbajt kaptam! betette a kis kádba, bőrig ázott, rém ronda lett, de ami még rosszabb, remegett a hidegtől. Még időben értem ki, kikaptam a kezükből, egy régi pólómba, ami kéznél volt, belecsavartam, kiültem vele a napra, és finoman dörzsöltem, míg elkezdett megszáradni, majd el is pilledt a kis fáradt cica az ölemben. Ekkor bevittem a pincébe a helyére, nem engedtem be senkit, hogy kipihenje magát.

Kingát le sem kellett hordani, ijedt és felháborodott arcomból egyből látta, hogy nagyon rosszat tett a macskával, már akkor megszeppent, és kicsit meg is ijedt ő is. Szomorúan kért bocsánatot többször is, és mivel láttam rajta, hogy őszintén gondolja, nem csináltunk belőle további drámát. egyszerűen megbeszéltük még, hogy többet ilyet ne, és azt hiszem, nem is tesznek több ilyen gaztettet. azt hiszem, elmondhatom, hogy nálunk is megesett az első kicsit komolyabb gyerekcsíny, ami hála istennek szerencsésen végződött. (tudom, persze, hogy a víz magában nem halálos, de előfordulhat, hogy a macska megfázik, és akkor többel kötjük be)

Engem viszont megerősített abban, hogy minden pillanatban résen kell lenni, még akkor is, ha egyedül vannak kint. Akkor csak igazán! No, nem mintha eddig nem lettem volna, de mostantól pláne annak kell lenni.

Mínusz feles

Visszaolvastam az előző bejegyzésem, és ha 1-5-ig terjedő skálán akarnám értékelni, akkor kb. -0.5-öt adnék rá. Jóindulattal.

Visszaolvastam én ezt írás közben és után is, de azt hiszem, valami nem lett jó. Talán túl sok téma került egy bejegyzésbe. Csak írtam és írtam, jött mindenféle, de azt hiszem, jobb lett volna a témákat különválasztani. Sejtettem én ezt már akkor is, mikor a "közzététel" gombra nyomtam, de ahhoz már túl sokat dolgoztam vele, hogy egyáltalán ne tegyem közzé. Zita is felébredt közben, nem maradt idő további szerkesztésre.

Ezer elnézést, legközelebb szétválasztom inkább a háromgyerekes élet nehézségeiről és az én belső harcaimról, gondolataimról szóló posztokat, mert mindkettő hosszú és szinte kimeríthetetlen, tanulságos téma. Addig meg marad ez a kicsit ömlesztett, hosszú iromány.

Szüneti mindennapok, küzdelmek

Még csak két hét telt el a szünetből, mióta a lányok itthon vannak, én mégis kicsit fáradtnak érzem magam. jöjjön némi vegyes iromány, hogy hogyan is zajlanak a napok négyesben, hogy érzünk, mik a nehézségek.

Sokáig úgy volt, hogy június végéig járnak majd (kb. eddig), de úgy láttam, hogy kezdenek fáradni, és mivel én úgyis itthon lógatom a lábam itthon vagyok Zitával, hát, kezdődjön előbb a szünidő.

Így aztán két hete itthon telnek napjaink, változó hangulatban, változó sikerrel. Szeretnek a lányok itthon lenni, naná!, de nagy bánatunk (főleg nekem), hogy sok érdekes programot nem tudok nekik biztosítani. Mármint amolyan jövős-menős félét. Zita alvásidejében próbálok a két nagyobbal leülni valamit csinálni (társas, rajzolás, süti sütés és hasonlók), ekkor még nincs is olyan nagy “gond”, de amikor Zita ébren van (ami amúgy nem gond J), totál lefáradás az egész helyzet.

A tavalyi év azért volt nehéz, mert Zita pici baba volt, eltért a napirendje a nagyokétól, külön ellátást igényelt, kevés dologban volt önálló, még ülni is csak majdnem 10 hónaposan ült meg magától, egyszóval az idei nehézségek ellenére sem hoznám vissza a tavalyi nyarat. Idén egy csomó minden javult sok téren, hiszen Zita jár, azt eszi, amit mi, sőt, egyedül eszik, egyszer alszik napközben, több mindent lehet vele játszani, jobban részt tud venni a nagyok programjában, ugyanakkor számos nehézség is adódik. Abban a korban van, amikor mindent akar, határozott elképzelése van dolgokról (néha nem mindegy, melyik pohárból iszik, de mire erre rájövünk…), mindent ki akar próbálni, viszont nem érzi a veszélyt, nem tudja a határokat, amiket meg kell neki tanítani. Emiatt állandó riadókészültségben van az ember, hogy éppen honnan esik le, mit dob ki a kukába, a vécébe, mikor firkálja össze a nővérei rajzait, mikor rámol ki nem neki való dolgot a szekrényekből (ha elfelejtjük zárni azt). Ez sok energiát elvesz, főleg, ha mellette próbálja az ember a legszükségesebb dolgokat a ház körül elvégezni, a másik két nokedli igényeit kielégíteni, és mindezt gyorsan, hogy legyen rájuk minél több idő.

Sok energiát elvesz az is az emberből, hogy a határok meghúzása nemtetszést vált ki a pici lányból, amit nagy hangon tudtunkra is ad (szaknyelven hisztinek hívják, nem új dolog mifelénk, kb. négy éve folyamatosan jelen van, nem is említem bővebben, csak annyit, hogy nehéz ügy, idegileg).

Továbbá nehéz korszakban vagyunk amiatt is, hogy nem tud még beszélni, néhány Zita-féle “szakszó” kivételével (mint pl a “póp” a pókra, légyre, bogárra általában és pókhálóra vonatkozóan, és amiktől már fél is, abszolút tömör és lényegretörő a nyelvezete a lánykánakJ) nem tudja árnyaltan kifejezni érzéseit, vágyait, ha valami nem tetszik neki, azt sokszor tettlegességgel fejezi ki: sokszor vág oda a tesóknak, akik ezt persze nem bírják, nehezen viselik, sokszor visszaütnek. Ők csak a tettet látják, magyarázni kell nekik, hogy miért történt. Lényegében szinte az egész nap konfliktuskezeléssel megy el, pedig sokszor nem is avatkozom közbe, de állandóan akkorák a füleim, mint a ház, hogy mikor van komolyabb baj, mikor kell valakinek segíteni a nagyobb problémák megoldásában. Zita sokszor nem hagyja a nagyokat a komolyabb játékokban, nem érti, hogy nem lehet dolgokat szétrombolni, mindenbe belepiszkálni, mindent elnyomkodni, elvenni, a két nagyot pedig nehéz megnyugtatni. Nem is szoktam nekik mondani, hogy “de, hiszen, ti vagytok a nagyok, engedjetek ti”, hiszen igazuk van. Ilyenkor Zitát viszem el a helyszínről, a másik kettőt csak megkérem, hogy ne haragudjanak a hugira, ki fogja nőni ezt a korszakot. A két nagyot némi elfogadásra, toleranciára kell tanítani (nagyon nehéz), Zitát pedig a szabályok betartásásra (ami szintén nehéz, és idővel menni fog, csak várni kell-“kitartás, türelem, anyuka!”, ahogy a védőnők mondjákJ).

Állandóan szaladok tehát, hogy Zitát felügyeljem, így nem csoda, hogy egy gyors mosogatógép kipakolás is elhúzódik, sokszor már nem is tudom, éppen mit csináltam, mire visszaérek a konyhába. Teljes a szétesettség érzése, nem szeretem. Pedig szeretném gyorsan megcsinálni, mert nekem sem ez a fő hobbim, hogy konyhát pakoljak.

Tudom én, hogy nem az a legfontosabb, hogy makulátlan háztartást vezessek, ajajj, de még mennyire!, nem is akarok, jó ideje nem is célom és jó ideig nem is lesz. Van viszont néhány dolog, amit muszáj megcsinálni (még a szünetük előtt tisztáztam magamban, mi az, aminek bele kell férni, mi az, ami már luxus, és felesleges frusztrációt okozok magamnak, ha meg akarom valósítani), ezért Kingának és Csillának vázoltam is ezt a pár pontot:

• ü muszáj valamit enni, ha lehet meleget, elég ebédre (és nem okvetlenül melegített virslire gondolok);
• ü a konyhát szinten kell tartani, hogy mindig tudjak benne újabb étkezéshez előkészülni, de nem állandóan csilivili tűzhelyre is minden-sarok-tiszta állapotra gondolok, bár jó lenne;
• ü kell lenni tiszta ruhának, azaz mosni kell;
• ü olykor rendet kell rakni, mert elönt minket minden, és ezt nekik is meg kell tanulni, egyszóval maga az elv, a nevelés, ugye;
• ü és néha kicsit takarítani kell, ha más nem egy gyors porszívózást összehozni, mert egy idő után nem kellemes a szöszös szőnyegre sem ülni játszani, meg amúgy is, na.
• 
  
• Kicsit nehezen, de ők már kezdik elfogadni, hogy a nap egy része erre megy el, és úgy tapasztalom, hogy ők ketten már egész jól ellennének, feltalálják magukat, ha Zita nem kontárkodna bele a játékukba. Olykor kicsit türelmetlenkednek, sürgetnek, de ez abszolút elfogadható és rendjén is van. Én a türelmükért cserébe igyekszem ezeket a legfontosabb dolgokat minél gyorsabban elvégezni (vagy este, éjszaka megcsinálni, ha máshogy nem megy, de erre egyre ritkábban vagyok képes, kezd a lendületem megtörni L), ha tudom, megkérem őket, hogy segítsenek, de ha nincs kedvük, az sem probléma. Mivel azonban Zitát felügyelet alatt kell tartani, ezért lassabban haladok. Sakk-matt. Ez a velük töltött foglalkozásból vesz el időt, amit senki sem szeret, ezért állandóan kapkodok, hogy minden gyorsabban menjen. Egyre inkább belátom azonban, hogy nem fog menni. Ez a nyár ilyen lesz. Zita növekedésével javulhat csak a helyzet, ahogy ő is hozzáérik a nagyokhoz, addig pedig továbbra is türelmesnek kell lennem. ez még akár egy év is lehet, mire bekövetkezik. Jövő nyáron már talán egész “kulturáltan” is lehetnénk együtt itthon, de jövő nyáron jó eséllyel már dolgozni fogok. Akkor már annak is örülni fogok, ha együtt leszünk, azt hiszem.

Tulajdonképpen tök jól meglennénk mi itthon is, nem kellenek okvetlenül a mozgalmas programok. Kinga és Csilla még nincsenek abban a korban, hogy okvetlenül menni kelljen velük valahova, mert itthon már uncsi lenne, ők nagyon élvezik a közös kinti és benti játékokat, főzéseket, tevékenységeket, kielégíti őket, ha együtt festünk rajzolunk vagy valami hasonlót csinálunk, csak tudjam velük csinálni! Majdnem mindegy, mit csinálunk, csak legyek minél többet jelen! Zita viszont még mindig kicsi ahhoz, hogy teljesen csak a nagyokra tudjak koncentrálni, egy szemmel Zitát kell követni, nem tudok teljes figyelemmel egy egyszerű labdázást sem végigcsinálni, mert Zita tuti akkor nem tud lejönni a lépcsőn egyedül, ugyanakkor a labdázásba sem tudjuk úgy bevonni, ahogy a nagyoknak jó lenne. Itt a nagy bibi, hogy abszolút kielégíthetőek lennének az igényei a nagyoknak, de még ezt sem nagyon tudom megtenni. A kulcs ismét csak Zita növekedése, és sok-sok türelem. Ha egyszer belevágtunk a háromgyerekes projektbe, és tudtam, hogy még sokáig irdatlan sok türelemre lesz szükség, akkor illő lenne, hogy abszolút türelmes, nyugodt és megértő legyek. (hogy lehet, hogy ez mégsem műkszik mindig??)

Türelemből ugyanis mostanság megint keveset mérnek nekem. Vagy csak túl szigorú vagyok magamhoz, nem tudom. Mindenesetre, ha kiabálok a gyerekekkel, mert előfordul, bőven, akkor az általában a tehetetlenség miatt van, és nem az ő hibájuk. Tehetetlen vagyok azzal szemben, hogy nem tudok a háromféle igénynek megfelelni, háromszinten foglalkozni velük, lehetőleg egyszerre, nem tudok három helyen lenni egyszerre, ami frusztrálttá tesz, pedig tudom, hogy a háromgyerekes lét ezzel jár; mindemellett a fent említett alapvető háztartási feladatok meglegyenek, és mindemellett esetlegesen valahogy szorítsak pár percet magamra is, mert tudom magamról, hogy nagyon fontos lenne. Ami amúgy csak este lehetséges, mert mivel Kinga nem alszik (ő már nagylány! alapon), Csilla sem hajlandó aludni, így reggeltől estig foglalkoztatni, szórakoztatni, ellátni, válaszolni kell valakinek illetve mindenkinek. Ez még mindig nem is lenne gond, ha tudnám, hogy este csend lesz egyszercsak, és eljön az ÉN időm, akkor egész nap türelmesebb lennék. De tudom, hogy ez sincs, mert este Zita viszonylag hamar felébred (jönnek a fogai csűstül vagy csak szeparációs szorongunk, nem tudom, egy a lényeg, ébred és menni kell), egyelőre csak velem alszik vissza, így nem tudok lazítani, mást csinálni, esetleg előredolgozni a másnapra, hogy az könnyebb legyen, mert tuti félbe kell szakítani Van, hogy elhúzódik a visszaaltatása, amibe én is belealszok, így előfordul, hogy szinte mást sem csinálok egy este csak altatok és visszaltatok. Ha olyan este van, amikor Jani nagyon későn jön, akkor biztos csak ez van. Szerencsére ez egyelőre nem olyan sok estét jelent, ha itthon van, ő altatja a nagyokat, és ő megy fel hozzájuk, ha felébrednek. Ez nagy segítség. Én viszont abszolút nem tudok feltöltődni, és már most érzem, hogy nyár végére nagyon el fogok fáradni. Ha két hét után ennyire elfáradtam, akkor majdnem 3 hónap után tuti kiégek. Már amúgy is mutatkoznak a kiégés jelei rajtam, de egyelőre nem veszélyes. Vagy úgy gondolom, hogy nem veszélyes. Pedig árulkodóak a jelek, egyre inkább vágyom egy kis egyedüllétre, felnőtt társaságra (minimális jut ebből, nekem abszolút nem éri el a megfelelő szintet), pedig imádom a lányokat, mégis kezd valami lázadozni belül. Tudom, hogy rengetegen vannak ezzel így, de ez engem nem nyugtat meg, és nem is hagyom, hogy elfajuljon a dolog. Csak még nem tudom, mi lesz a megoldás. Csak azt, hogy nekem kell a megoldást megtalálni.

A helyzetet tovább rontotta, hogy elég esősre sikeredtek a napjaink. A kertes ház előnyeként azért előfordult, hogy egy-egy esőszünetben csak úgy kiszaladtak a lányok, de tartós kint lévős programot nem lehet így csinálni. Azzal próbálok most segíteni kicsit a bezártság érzésén, hogy egyrészt megpróbálunk venni egy háti hordozót (ilyenünk még nincs, nehogymár ez kimaradjon!!), mert azzal rövidebb kirándulást meg tudok velük ejteni, akár busszal is (nagy előny tavalyhoz képest, mikor Zita picibabasága miatt ez is nehezebb volt; például be Vácra és vissza már tuti nagy program mifelénk és legalább az idő is telik J). Másrészt igyekszem szorgalmasan gyakorolni a vezetést, mert ha Jani itthon van, ki kell használni az autó jelenlétét, és el kell menni valami egyszerűbb dolgot csinálni a lányokkal. Elmenni boltba valahova (bár ez hármójukkal eddig sosem volt egyszerű… J), meglátogatni mamát vagy valaki mást például. Egyelőre örülök, ha Jani mellettem ül vezetés közben, de ismert utakra talán elmerészkedek egyedül is, ha érzem a kellő tudást hozzá. Gyakorolni kell, nincs mese, apukám is megmondta. J

Mivel azonban menni sem lehet mindig, tovább csiszolgatom az itthoni napjainkat, hogy kicsit jobb minőségűek legyenek, igyekszem nem magasra tenni a mércét, hogy meg is tudjak felelni az elvárásaimnak, így elkerülhetem talán az állandó konfliktust, vívódást a vágyak, tervek és a megvalósítható valóság között. Ez az, ami nagyon nehéz, hatalmas belső munka a részemről. Ez a belső munka viszont nagyon hasznos, tisztában vagyok legalább az érzéseimmel, határaimmal, korlátaimmal, könnyebben tudok magamon is segíteni, segítséget kérni, ha szükség van rá. Az én lelki vívódásimról, tapasztalatimról amúgy még több bejegyzést is meg tudnék tölteni, és talán meg is kéne tennem, mert talán tanulságos másnak is.

Hát, ezek mennek, meg a déli busz mifelénk. J Nem mindig rózsás, de igyekszünk, teljes erőnkkel!

A "némi" irományból, amit az elején gondoltam, meg jó hosszú lett. És még lehetne hosszabb is, ha nem lenne nagyon késő...

Vezetés újból

Valószínűleg lesz még egy-két hullámvölgyem az elején a vezetéssel kapcsolatban, mert ez nem megy egyik-napról a másikra. Tudtam én ezt jól, mégis át kell lendülni ezeken a mélypontokon. Ugyanis ma kicsit kudarcként éltem meg a vezetést.

Ma is én vezettem Romhányba a lányokért. Ma nem volt kedvem valahogy, de muszáj gyakorolni alapon csak beültem a volán mögé. Ha már elkezdtem, akkor semmit nem ér, ha kéthetente ülök kocsiba, így is főleg hétvégén tudok majd vezetni, hacsak nem iktatok be egy-egy rövid vezetést esténként, mikor Jani nem késő este ér haza, akár csak a faluban. Szóval, újból nekivágtam, bár most idegesebb voltam mint tegnap, pedig tegnap relatíve jó érzésekkel zártam a napot ezzel kapcsolatban.

Most is csináltam apró hibákat, de alapvetően jó volt minden. Mégis olyan bénának éreztem az egészet. Talán mert ma nem tudtam felállni anyósomék háza előtt a szegélyre. Az utcájuk ugyanis rendkívül keskeny, csak a nem túl széles út választja el a két utcaoldalt, nincs árok sem. Nem éreztem rá, hogyan "ugrassak fel" oda, Janinak kellett megcsinálni, és ezért begurultam ls ingerült lettem. Mert hát tegnap olyan pöpecül ment a szűk kapun az udvarba beállás, elvártam volna magamtól, hogy ez is menjen... Viszont, mikor elindultunk, egy szép szakaszt tolatni kellett az utcában, csak úgy lehetett megfordulni, és az jól ment (anyósomék utcája kicsit haladóbb verzió, de meg kell tanulnom itt közlekedni, mert ott laknak, nem tehetem le az utca elején a kocsit, hogy na, akkor innen begyalogolunk pár száz métert... :-D)

A lányokat "felszedve" Zsófiékhoz is beugrottunk ottfelejtett cuccokért, de most nem sikerült szépen beállni a kapubeállóra, kifelé majdnem betolattam az árokba, begurultam az udvarukba, utána hajszál híján elvitte a visszapillantómat a kapu széle tolatás közben, csupa kudarcélmény. Pedig ezek nem olyan könnyű feladatok.

Hazafelé a kettesen néha ömlött az eső is, ha nem automata lenne az ablaktörlő, ami mindig intelligensen "tudja" mennyi eső van az ablakon, és annak megfelelően töröl, hát, az sem tudom, hova kaptam volna. szerintem Jani kapcsolgatta volna az ablaktörlőt... :-D

Itthon is nehezen álltam be a kapu elé tolatva, és a viszonylag meredek lejtőt be a szűk garázsba nem is vállaltam...

Én nem tudom, miért nyekergek itt: negyedik alkalommal vezettem (ha egy oda-vissza út egy alkalom), és ahhoz képest jól ment, viszonylag nehezebb feladatokat is megcsináltam, akkor mi a probléma??

Az autót amúgy nagyon jó vezetni, kezdem bánni, hogy nem 3 éve ültem be először az autóba, pedig meg lett volna a lehetőségem...most meg mindjárt másmilyet kapunk... 7 éve van jogsim, és csak most kezdek igazán vezetni. Vagy ez is belefér a "jobb később mint soha" kategóriába?

Az a nagy helyzet, hogy muszáj méltósággal viselni, hogy az eleje nehéz és nem mindig lesz élmény a vezetés, nem érzem még az autót, nem jön zsigerből a megoldás, de ha ezt nem csinálom végig, soha nem lesz egy magától értetődő, természetes dolog a vezetés. Ezt mondogatom magamban, hogy legközelebb ismét kedvvel és elszántsággal üljek a volán mögé. :-) Hogy mihamarabb eljöjjön az az idő, amiről Szilvi írt, hogy visszanézve nem is fogom érteni, hogy mi volt ebben olyan nehéz. De addig még sokat kell dolgozni.

(azért némi önbizalmam lett a hétvége után, és már "nyomjuk" Janit a lányokkal, hogy a héten is próbáljon egy nap itthonról dolgozni, mert akkor lehet, hogy bepakolnám a lányokat a kocsiba, és ha más nem, átautóznánk anyósomhoz vagy Diósjenőre. ezt az utat már ismerem, szerintem vállalnám egyedül is. Tyű, azért az milyen jó lenne, ha egy nap nemcsak itthon kellene elfoglaltságot találni a csajoknak! :-D )

Szülinapozás

Családunk romhányi ágán a május-június az abszolút csúcstartó szüli-névnapok számát tekintve. Ma újabb név-és szülinaposunk volt, pótlólagosan, mintegy "mellesleg" idejött a Jani szülinapja, , ezért újból összegyűlt a család Zita keresztszüleinél, hogy ünnepeljünk. Az időjárás is kedvezett nekünk, igázán kellemes volt az idő. Az egész esemény azért is fontos ezúttal, mert én vezettem el Romhányba és vissza is, így Jani végre tudott koccintani szülinapja alkalmából. Most ültem harmadjára volán mögé, feszült voltam rendesen, de muszáj volt átesni ezen is. Nem akarok ismét egy bejegyzést teleírni brilliáns vezetési tudásomról (khm :-)) ), de annyit megérdemel az esemény, hogy lejegyezzem, hogy teljesen korrektül sikerült, a 2-es úton sem volt semmi galiba, a váltásokat kell gyakorolni, de ettől függetlenül precízen be is álltam Zsófiék udvarára, sőt, pár percre rá ki is tolattam a falu főutcájára, mert útban volt az autónk. Vállon veregettem magam, természetesen, kell egy kis egészséges biztatás (ja, és Csilla elaludt útközben, tehát ennyire eseménytelen volt az út. :-D)

De most már nem fényezem magam, jöjjenek a parti-képek, igaz, nem sok, mert csak a vége felé kapartam elő a kocsiból a gépet, de sebaj.

Csilla és Zita ribizlit szedtek, majd közben néhányszor spontán átölelték egymást:

Ez is őszinte volt :) Balra Zalán, Zsófiék középső gyermeke, kereken egy évvel idősebb Zitánál:

Sokat biciklizett Csilla, bár ma a csillagok nem kedveztek neki, valamiért sokat esett, borult, volt sírás bőven. fáradt is volt, mert nem aludt délután, de nem lehet ilyenkor ágyba dugni őt

Kinga kis traktoron gyakorolt és sokat játszott együtt Zorkával:

Tortázáshoz összegyűltek- Kinga, Zorka, akinek ma volt a névnapja és Zalán

Számszerint négy torta...én egyből bírtam enni, de kaptunk bőven útravalót, holnap folytatom a kóstolgatást :-D A meggyes torta (feketeerdő egész pontosan) amúgy Janié, anyósom munkája. Még szerencse, hogy én nem csináltam egyet... A dinnye-süti is kiváló volt (recept itt), és mindenkinek tetszett

A mai másik ünnepelt Gábor, Zita keresztapukája, valamint a másik e heti szülinapos, Jani Csillával

Jól éreztük magunkat, én ráadásul babáztam is kicsit Gábor unokahúgával, a pici, de holnap már féléves Zsóka babával, külön élmény volt ismét ilyen pici babát hordozgatni. Mondták, hogy jól áll a kezemben a baba, lesz-e negyedik, de én köszöntem szépen, de határozottan hárítottam. :-) (egyébként fura, de mikor Csilla ekkora volt, mint most Zita, más csak másfél hónapom volt Zita születéséig, ha tartanánk a "szokást", akkor már érkeznie kellene az újabb csemetének-de, hát, nem tartjuk :-D) Legközelebb leendő keresztfiamat (is) "elrabolom", ő ma nem került a "kezem ügyébe".

Fél kilenc körül pattantam újra volán mögé, igen gyér forgalom mellett kisebb hibákkal hazavezettem, örültem, hogy ezt a programpontot is teljesítettem. Kinga és Csilla mamánál maradtak aludni, amit már úgy vártak, mi pedig itthon "lazázunk" egy gyermekkel holnap délutánig.

Megvolt

Épségben hazaértünk a vezetésből, és összességében nem volt rossz. Nem mondom, hogy nem volt hibám, hajajj, dehogynem, meg forgalom sem volt igazán, ami azért általában szokott lenni, de második vezetésnek ez tökéletes volt.

A lányok az elején izgultak, egy idő után megunták, kezdtem eseménytelenül vezetni :-))) meg is álltunk a játszinál, de azért mekkora úrinő voltam már, hogy utána pár perc alatt hazaértem velük, és nem fél óra nyűglődős gyaloglással, kínlódással. Persze, nem rossz a gyaloglás, nekem ezután is ez marad a fő közlekedési mód, de ettől függetlenül néha az sem rossz, ha nem kell szenvedni a fáradt lurkókkal.

Ha belegondolok, hogy évekkel ezelőtt megcsinálhattam volna, akkor egy ilyen napon, mint a mai, amikor Jani itthon van, és az autó csak úgy áll a garázsban, elmehettem volna ide-oda a lányokkal...3 éve van meg ez az autó, július elején elveszik tőlünk, "lejár a mandátuma", és utána nemsokkal új autót kapunk. Még éppen időben ültem a volán mögé a nagy kékségben. No, mindegy, a lényeg, hogy végre belevágtam, most már hajt a javítás vágya, előbb-utóbb menni fog ez.

Ide már én parkoltam be tolatva, izgulva, hogy árokba megyek, de szépen lassan sikerült, ha nem is középre. A lányokat is ki tudtam venni. Nem előnytelen dolog...Született tehetség vagyok vagyok született tehetség vagyok? :-)))

Szolgálati

Szendehelyiek, figyelem!

Rövidesen elaltatom Zitát, és mivel Jani itthonról dolgozik, az autó a garázsban, ezért Zita alvásidejében kimegyek vezetni a faluba.

Ez nem fenyegetés akar lenni, csupán figyelmeztetés. :)

Ezért kérem a tisztelt falulakókat, hogy húzódjanak házaikba biztonságos helyre, értékeiket is helyezzék biztonságos helyre, és kb. 2-ig ki ne mozduljanak! A saját és családtagjainak testi, lelki épsége érdekében.

Azért persze igyekszem senkiben, semmiben kárt tenni, biztosíték gyanánt két gyermekem jelen lesz a hátsó ülésen, ez kellő indok az óvatosságra.

Együttműködésüket, türelmüket nagyra értékelem és nagyon köszönöm!! :)

És a végén megjegyezném, hogy természetesen ez most csak vicc, nem lesz ez olyan vészes (remélem :-))) ) De muszáj gyakorolnom. :) A hétvégi családi szülinapról, Romhányból jó lenne nekem hazahozni a családot, hogy Jani évek után végre ismét tudjon egyet koccintani. Mert az ő szülinapját is ünnepeljük ám!

Under construction

azt hiszem, látszik, hogy a blogom átalakulóban van. Még nem ez a végkifejlet, szeretném még picit alakítani, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha olykor-olykor más a felállás, majd szépen lassan befejezem. illetve nem egyedül csinálom, Jani jelentős mértékben segít, az ő szabadidejére is szükség van eme irdatlanul fontos feladatnál. :-)))

Kérem jelezzétek, ha valakinél gondot okozna a blog megnyitása, olvasása. nem tudom, hogy ez az új háttér nem okoz-e ilyen jelenségeket, ha igen, akkor azon nyomban intézkedek. Előre is köszönöm! :)

Szülinapos

A legidősebb családtag ma elérte a krisztusi kort, ennek apropóján szabit vett ki, és velünk töltötte a napot. Semmi különöset nem csináltunk, az ünnepeltnek sikerült pihengetni, szundikálni napközben a besötétített nappaliban, ami nem rossz dolog. Kár, hogy nincs minden nap szülinapja...

A torta ötlete pedig Ágnestől származik, legalábbis én az ő blogjában bukkantam rá (külön köszönte az ötletért), aki a receptes blogjában mutatta be nemrég ezt a tortát, és ez nekem most pont kapóra jött. Sport szelet torta a neve, rém egyszerű, gyors, jó csokis és extra finom. Pár hete én is kaptam a szomszédasszonytól egy sport szelet süti receptet, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Most viszont új formában, a két receptet összekombinálva született meg a torta, ami főleg a gyerekek kedvéért lett csokis, az ünnepelt kapott túrós pitét is, mert az az egyik kedvence.

Pillanatok a hétvégén

Azért jó, hogy van legalább egy kisebb medencénk. Versenyúszni nem jó, de a lányoknak (és persze felnőtteknek is) kiváló hűsölőhely. Vagy öt helyen kellett a peremét ragasztani, de most úgy néz ki, hogy tartja a levegőt. Csak ezt a nyarat bírja még ki! :)

A macsekoknak az árnyék is megteszi. Bár, a fekete Mózi valami nagy sárban dagonyázhatott, csupa sár a farka és a hasa, nem is tudja magáról letakarítani, így lehet, hogy életemben először kipróbálom, milyen macskát mosdatni. Ha fürdetni nem is, legalább szivaccsal lemosni egy részét. Biztos vidám dolog lesz... De még várok, hátha mégis megküzd vele a macska. :-P


Zitát nem érdekelte a víz, helyette a szürke macskának (Gyémánt) húzta a kötelet, és kacagott, hogy az elkapja és követi.



A történet sírással végződött, mert egy alkalommal a macska jobban lefogta a kötelet, Zitát kicsit megrántotta, megbotlott, először térdre esett, de olyan gyorsan, hogy a kezét sem tudta letenni (meg talán a kötél is a kezében volt), és homlokkal is a kőre csapódott. Hála istennek egy kisebb piros folttal megúsztuk, de nem lehetett kellemes.

A váci strandon jártunk

A héten végre birtokba vették a lányok a kerti medencét, bár a vize még nemigen volt nagyon meleg szerda tájékán, de nem lehetett már őket visszatartani. Azóta minden nap fürödtek benne ovi után, illetve ma (szombat) délelőtt is. Ebéd tájékán viszont Kinga elkezdte mondogatni, hogy menjünk strandra, mert a mi medencénk túl kicsi, leér a lába, az egész “tök uncsi”. (Hű, de jó, gondoltam magamban, most kezdődik a szünet, és már unja a kerti pancsit…én biztos nem tudom őket strandra hordani hétköznap, a mai alkalom is bebizonyította, hogy ez lehetetlen küldetés)

Addig mondogatta Kinga, míg végül Zita alvása után felkaptuk magunkat és bementünk Vácra a strandra. Rettegtem, hogy tömegnyomor lesz ilyen meleg időben, de egyszer meg kell nézni ezt a strandot is. Lassan két éve, hogy Vác közelében élünk, és még nem voltam itt, nos, ezen a helyzeten most változtattunk.

Emellett tavaly egyáltalán nem is voltunk strandon, ami 30 éves életem során szerintem példanélküli, és bár túléltük természetesen ezt a “traumát”, nekem hiányzott ez a fajta a program. Még úgy is, hogy a fürdőruhás szezonra nem sikerült várakozásnak megfelelően lefogyni, de emiatt biztos nem maradok otthon. :)

Az előzetes félelmeim ellenére nem volt tömegnyomor, kétségtelen, sokan voltak, de el lehetett férni parton és szárazföldön is, noha nem egy irdatlan nagy strand. Még úgy sem volt vészes, hogy négy után értünk oda, amikor olcsóbb a belépő, és nekünk is kellett sort állni az akkor érkező nagyobb vendéghullám miatt.

A két nagyobbik leányzó egyből lázba jött a medencék láttán. Volt egy nagyobb, “univerzális” medence, ahol mindenki fürödhetett, talán csak a nagyon pici gyerekek nem, volt egy kicsi gyerekmedence, a kisebb gyerekeknek, köztük a mi lányainknak is, és volt egy úszómedence, amitől én jöttem lázba, mert borzasztóan jól esett volna egy kiadós úszás,de tudtam, hogy ez ma nem fog összejönni. Először a kis medencében kezdtünk, Zita kivételével, aki nem mutatott hajlandóságot, hogy bemenjen. Később sem akart bemenni, mikor egyszer a lábát kicsit beraktam a vízbe, akkor is sikított. Sőt, mezítláb a járdára sem akart leállni, úgyhogy visszakerült a lábára vékonyka cipellője, és körbe-körbe sétáltunk mindenfelé. Egyáltalán nem zavart, nekem az egész strand-hangulat jót tett, jó volt ilyen igazán nyári dolgot csinálni. Emellett kétségbe sem vagyok esve, hogy Zita ellenállása így marad (bár persze esély van rá), mert Kinga sem volt hajlandó bemenni a hasonló nagy vizekbe másfél évesen. A Petrovszki család talán emlékszik is a négy évvel ezelőtti, közös velencei-tavi strandolásunkra, amikor Janival felváltva mentünk a vízbe, mert a másik szülőnek kint kellett Kingával “aszalódni a parton. És akkor aztán nagy csoda folytán, a nap vége felé, amikor annyira meleg volt, hogy szerintem ösztönösen érezte, hogy be kell menni a vízbe, ezért hagyta, hogy bevigyem lassan, úgy, rendes pelusostól, nem éppen strandszandálostól, és akkorát pancsolt, hogy öröm volt nézni! Csilla akkor kerekedett a pocakomban, most meg már a harmadik másfél évessel “aszalódok” a parton…azért vicces. J Mindenestre többel nem akarok, nagyon fogok örülni, ha megérjük azt az időt, hogy együtt fürdünk (nagyjából) mind az öten. J

A nagyok Janival pancsoltak, átmentek a nagy medencébe is, az jobban bejött nekik. Utána kis pihi következett, majd cseréltünk, én csobbantam a lányokkal, Jani “aszalódott”. A két leányzó borzasztóan élvezte az egészet, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy mennyit ért az egész éves úszásoktatás: karúszó volt ugyan Kingán, de azzal már mélyvízben is simán elevickélt. nem kellett tartani, tudtam Csillát fogni, nem zavarta, ha víz megy az arcába, ha lefröcskölik, sőt, kisebb merülést be is mutatott. azért ez hatalmas dolog, ha azt vesszük, hogy egy éve attól is kiakadt, ha kicsi víz fröccsent az arcába. Nem lett versenyúszó, sőt, a mellúszásnak igazából csak az alapjait tudja, de lett némi vízbiztonsága és nem fél.

Csilla meg kalimpált a karomban, kiabált, hogy ússzunk, ilyenkor hason tartottam a vízen, ő meg rúgdosott, csapkodott. Édes volt nézni, bár egy idő után kezdtem tőle elfáradni, de azért engedtem neki. Két kis copfja egy csíkká változott a víztől, nagyon jópofán nézett ki.

Fényképezőt nem vittem, ha kint voltam, Zitával csatároztam volna, hogy ne akarja tőlem elvenni, mert az a gép végét jelenti, ha vízben vagyok, azért nem tudok fotózni. Így képes emlék nincs, de legalább ez a pár sor emléket állít ennek a napnak, hogy igen, ott voltunk, és hogy mai nappal “hivatalosan” is megnyitottuk az idei családi strandszezonunkat. Idén, ezzel a kiruccanással, már kapásból több alkalommal voltunk strandon, mint tavaly, azért ez jó kezdés. J

Történések

Ilyen is régen volt már, hogy több napig önszántamból nem ültem gép elé. Egy percet se, be sem kapcsoltam. Pedig most így történt, péntek óta be sem kapcsoltam a gépet... nem tudom miért, vagy kedvem nem volt vagy időm. Vagy lehet, hogy beteg vagyok?? :)

Pedig van mindig valami esemény, feladat.

Múlt szombaton egyetemi barátnőm, Enci látogatott meg minket kétéves Kristóf kisfiával. Nagyon örültem, hogy az amúgy pesti kirándulásukat a kedvünkért megszakítják/megrövidítik, és hozzánk is eljönnek. A négy gyermek nagyon jól elvolt szerintem, igaz, hogy együtt keveset játszottak, de legalább egymás mellett békében. :) az alábbi kép tanusítja, hogy az azért kis időre összejött a csapat, a hinta kiváló eszköz erre. :)

Kristóf, aki korához hűen mindent megnézett, kipróbált, megszerelt, és annak ellenére, hogy sok lányos játékunk van, azért csak talált magának megfelelőt is, ha más nem fejre állította a játék konyhát, és kalapálva "megszerelte" az alját. :-)) Vérbeli kisfiú, a lányaimnak szerintem eszükbe sem jutott volna, hogy a konyhát szerelni is lehet. :)

Jó volt az a bő 3 óra. míg itt voltak, reméljük, hogy máskor is összejön a randi, bár most mi jövünk egy újabb hencidai látogatással. :)

Szombat délután a két nagyobbik leányzó ismét mamához ment egy éjszakára, viszonylag nyugalomban telt az este. Vasárnap délelőtt felkerekedtünk, átmentünk Diósjenőre, és a placcon, ahol a lányok motorozni és biciklizni szoktak, végre ismét volán mögé ültem. Jó sokat "rutinoztam" az aszfaltnégyzeten, addig Jani Zitával sétált és körbenézett a házunknál, majd átvezettem az autót a házhoz, onnan a 2-es útig. nos, teljesen őszintén megvallom, hogy átkozott pocsékul ment a vezetés, azt sem tudtam, melyik pedált mikor nyomjam, csak 3-szor fulladt le a kocsi a fő utcán, de oltári szerencsémre és a tisztes jenőis polgárok szerencséjére senki nem járt akkortájt az utcákon (ebédidő felé jártunk, komolyan jobban jártak, hogy otthon maradtak! :) ), így mindenki sértetlenül megúszta a "kalandot". Jó sokat kell gyakoroljak, jó nagy levegőt kell vegyek majd, hogy legyen bátorságom a volán mögé ülni, de muszáj most már, szüksége van Janinak is néha arra, hogy ne ő vezessen.

Vasárnap délután felállítottuk a medencénket (végre), de lyukas volt a karimája, amit Jani ma reggel ragasztott meg, ezért még csak délutánra töltöttem tele. De áll,melegedhet a víz, lehet lassan használni (reméljük!). Vasárnap estefelé hazajöttek a lányok, a legújabb családtagunkkal:

Ő kérem szépen Jázmin cica, aki végre talán igazán lány, nem derül majd ki róla, hogy fiú, és büszkén viselheti ezt a nevet. Gyönyörűszép cica, akiről egy este és egy éjszaka azt hittük, hogy megszökött. Történt ugyanis , hogy magára hagytuk a garázsban a dobozában, de a garázskaput nem húztam le. Pár perccel később visszamentem, és a cicának hűlt helyét találtam. Ott volt kb. negyed órája... volt nagy kresés, szomorkodás, sírás, egy hét alatt másodjára sirattunk macskát. Kinga ki volt borulva, jogosan. És az én saram volt főként, mert nekem kellett volna lezárni a kaput.

Hétfő reggel azonban előbújt a kis szőrgombóc a pincelépcső alól, és lett nagy öröm!! Igaz, hogy nagyon félt, állandóan elbújt, de mint a kép is tanusítja, mára már egész közel merészkedik, lehet simagtni, sőt, keservesen nyávog, ha magára hagyjuk. A másik két macska is találkozott már vele, egyelőre szagolatják, figyelik egymást, és általában a két nagy menekül el, mert a kicsi akkorát tud fújni... :-) A mi bátor, kan cicáink, khm. :)

Így most van feladat, előkerült az almos láda, lehet ismét cserélgetni, de nagy örömmel teszem, mert én is beleszerettem a kis szőrösbe, no, meg a lányok is rettentően örülnek. amúgy is könnyebb egy pici cica után takarítani (aki amúgy egyből profin elkezdte használni az almot, hála a jó égnek!), mint télen a már nagyobbacska, 3 cica után.

Ja, és vasárnap volt Csilla 3.5 éves, Zita 20 hónapos. Szó ne érje a ház elejét, megemléztem róla! Hogy nem túl bőven, az most már kérdés. :)

Hétfő délelőtt végleg eldőlt, hogy átköltözés után sem maradunk a szendehelyi oviban, hanem átiratkoztunk a jenői oviba. Nagy örömmel fogadott a vezetőnő, akinek immáron harmadik beiratkozásunk alkalmával tutira ígértük, hogy jövünk. :-P Sokáig úgy gondoltam, hogy átjárunk majd Sz.helyre, mert iskolába sem biztos, hogy Jenőre fogunk járni (ez egy hosszabb történet, hogy miért, talán egy másik bejegyzésben ki tudom egyszer fejteni), de december óta sokat változott a helyzet. Úgy gondolom, nem szerencsés ilyen pici korban az átjárkálás (ez a része nem tetszett sosem), Jenőnek is nagyon jó ovija van, sőt, a felszeretltsége, állapota is jobb a szendi ovinál. Míg itt nem, ott minden csoportnak külön mosdója, tágas öltözője van, csak egy, amit nagy hirtelen észrevettem. Ott lehet pl. biciklivel, motorral oviba járni, le vannak kötve a kis gyerekjárgányok, senkit nem zavar, itt nem engedték (nem tudom, miért). Nagyobb, tágasabb az udvara, a Börzsöny közelében (az egész falu börzsönyszéli falu, úgyhogy ez nem nagy újdonság), jobb a levegője. Az óvónőket nem ismerem, de bízom benne, hogy jó l kijövünk majd egymással, akikkel eddig csak köszönés szintjén is összefutottunk, mind egyből mosolyogva, kedvesen köszöntöttek, remélem, később is ilyen marad a viszony. Leginkább a gyerekeim szeressék őket.

Tanulnak a gyerekek játékosan ovis angolt, lehet néptáncolni, van hittan, míg a szendi oviban az egyetlen különfoglakozást (na, jó nem, mert itt is van hittan), az amúgy szuper úszást is lehet, hogy megszüntetik (emiatt rendült meg először a bizalmam, kicsit botrányos lett az úszás-ügy, az óvónők nem akarták, mondván, hogy nagyon megzavarja az ovis napirendet, noha csak néhány gyerek később reggelizett emiatt úszás után, és a fogalkozásba is be tudtak kapcsolódni, és nem óvónők, hanem szülők-köztük én is többször-kísérték a gyerekeket, szóval, nem tudom, mi volt az igazi probléma, és nem is tudom, hogy hogy egyeztek meg a szülők-óvónők, mert már nem érint). Szóval, úszni nem fognak járni ovival, de azt talán megoldjuk magánúton, ha szeretnék a lányok is. Abban pedig biztos vagyok, hogy a lányok könnyen átszoknak, Kinga is könnyen átszokott két éve, most Csilla van hasonló helyzetben. Kinga ugyan csak egy évet, a záróévet fogja itt járni, de ő elég jól barátkozik, bízom benne, hogy nem lesz gond. Ezáltal lesznek azonban Jenőn is barátai, a szendehelyi barátokhoz úgysem tudunk napi szinten átjárni. És nem utolsó szempont, hogy első körben én is az ovin keresztül kezdek majd "beépülni" a faluba, itt, Szendehelyen is rengeteget számított, hogy ott egyből találkoztam helyiekkel.

Ja, és ezúttal már Zitát is beirattam, mert a legújabb rendelet értelmében két és fél évesen felveheti az ovi a gyereket, és mi bizony élünk a lehetőséggel. Én már kétévesen "adnám" Zitát , mert nagyon kellene dolgoznom, de a bölcsis körülmények elég siralmasak itt, a nagy vidéken. Ha Pesten rossz a helyzet, itt gyalázatos. Úgyhogy már annak is örülünk, hogy tavasszal Zita egy intézménybe kerülhet, és ha rövid időre is, de a 3 gyermekem egy helyre fognak járni! :-D

A lányok a héten járnak utoljára oviba, jövő héttől "kiveszem" őket. Jönnek a csoportösszevonós időszakok, meg amúgy is fáradtak, ezért elkezdjük a közös nyári időszakot. Még talán jövő héten elmennek az ovival kirándulni egy napra, ami most kedden nem jött össze, mert Királyrét megközelíthetetlen volt a Dunától. Ha azonban nem lesz kedvük menni, azt is megértem.

így állunk mostanság, én is élvezem az utolsó egygyerekes napokat, még ki-kijárok Zita-alvás alatt kocogni, készülök lelkileg is a szünetre, tervezem, hogyan teljenek a napjaink, hogy ne legyen teljes bezártságérzésünk. Azt hiszem, rengeteg türelemre lesz szükségem, de gyúrok rá nagyon! Legfőkébb arra kell gyúrnom lelkileg, hogy szeptemberig nem lesz az az egy-két óra szünet, amíg nincs ébren gyerek, ami megvan néhány hónapja, kisebb megszakításokkal. Nagyon megszoktam, jó hogy, valahogy ki kell bírjam a hiányát. :) Cserébe nem kell kétszer egy nap az oviba rohanni, mint most is: mehetek Zitát ébreszteni, mert idő van, kelni kell, uzsizni, menni, mert a két nagyobbik nokedli is lassan várni kezd az oviban. :)