2010. július 2., péntek
Totálisan nullázva
2010. július 1., csütörtök
Hétköznapi délután Romhányban
Kinga a medencében
2010. június 30., szerda
A jófej IKEA
2010. június 29., kedd
2010. június 26., szombat
Cica-cica, cica-gyerek barátság. Barátság?
Mínusz feles
2010. június 25., péntek
Szüneti mindennapok, küzdelmek
Még csak két hét telt el a szünetből, mióta a lányok itthon vannak, én mégis kicsit fáradtnak érzem magam. jöjjön némi vegyes iromány, hogy hogyan is zajlanak a napok négyesben, hogy érzünk, mik a nehézségek.
itthon lógatom a lábam itthon vagyok Zitával, hát, kezdődjön előbb a szünidő.
A tavalyi év azért volt nehéz, mert Zita pici baba volt, eltért a napirendje a nagyokétól, külön ellátást igényelt, kevés dologban volt önálló, még ülni is csak majdnem 10 hónaposan ült meg magától, egyszóval az idei nehézségek ellenére sem hoznám vissza a tavalyi nyarat. Idén egy csomó minden javult sok téren, hiszen Zita jár, azt eszi, amit mi, sőt, egyedül eszik, egyszer alszik napközben, több mindent lehet vele játszani, jobban részt tud venni a nagyok programjában, ugyanakkor számos nehézség is adódik. Abban a korban van, amikor mindent akar, határozott elképzelése van dolgokról (néha nem mindegy, melyik pohárból iszik, de mire erre rájövünk…), mindent ki akar próbálni, viszont nem érzi a veszélyt, nem tudja a határokat, amiket meg kell neki tanítani. Emiatt állandó riadókészültségben van az ember, hogy éppen honnan esik le, mit dob ki a kukába, a vécébe, mikor firkálja össze a nővérei rajzait, mikor rámol ki nem neki való dolgot a szekrényekből (ha elfelejtjük zárni azt). Ez sok energiát elvesz, főleg, ha mellette próbálja az ember a legszükségesebb dolgokat a ház körül elvégezni, a másik két nokedli igényeit kielégíteni, és mindezt gyorsan, hogy legyen rájuk minél több idő.
Sok energiát elvesz az is az emberből, hogy a határok meghúzása nemtetszést vált ki a pici lányból, amit nagy hangon tudtunkra is ad (szaknyelven hisztinek hívják, nem új dolog mifelénk, kb. négy éve folyamatosan jelen van, nem is említem bővebben, csak annyit, hogy nehéz ügy, idegileg).
Továbbá nehéz korszakban vagyunk amiatt is, hogy nem tud még beszélni, néhány Zita-féle “szakszó” kivételével (mint pl a “póp” a pókra, légyre, bogárra általában és pókhálóra vonatkozóan, és amiktől már fél is, abszolút tömör és lényegretörő a nyelvezete a lánykánakJ) nem tudja árnyaltan kifejezni érzéseit, vágyait, ha valami nem tetszik neki, azt sokszor tettlegességgel fejezi ki: sokszor vág oda a tesóknak, akik ezt persze nem bírják, nehezen viselik, sokszor visszaütnek. Ők csak a tettet látják, magyarázni kell nekik, hogy miért történt. Lényegében szinte az egész nap konfliktuskezeléssel megy el, pedig sokszor nem is avatkozom közbe, de állandóan akkorák a füleim, mint a ház, hogy mikor van komolyabb baj, mikor kell valakinek segíteni a nagyobb problémák megoldásában. Zita sokszor nem hagyja a nagyokat a komolyabb játékokban, nem érti, hogy nem lehet dolgokat szétrombolni, mindenbe belepiszkálni, mindent elnyomkodni, elvenni, a két nagyot pedig nehéz megnyugtatni. Nem is szoktam nekik mondani, hogy “de, hiszen, ti vagytok a nagyok, engedjetek ti”, hiszen igazuk van. Ilyenkor Zitát viszem el a helyszínről, a másik kettőt csak megkérem, hogy ne haragudjanak a hugira, ki fogja nőni ezt a korszakot. A két nagyot némi elfogadásra, toleranciára kell tanítani (nagyon nehéz), Zitát pedig a szabályok betartásásra (ami szintén nehéz, és idővel menni fog, csak várni kell-“kitartás, türelem, anyuka!”, ahogy a védőnők mondjákJ).
Állandóan szaladok tehát, hogy Zitát felügyeljem, így nem csoda, hogy egy gyors mosogatógép kipakolás is elhúzódik, sokszor már nem is tudom, éppen mit csináltam, mire visszaérek a konyhába. Teljes a szétesettség érzése, nem szeretem. Pedig szeretném gyorsan megcsinálni, mert nekem sem ez a fő hobbim, hogy konyhát pakoljak.
Tudom én, hogy nem az a legfontosabb, hogy makulátlan háztartást vezessek, ajajj, de még mennyire!, nem is akarok, jó ideje nem is célom és jó ideig nem is lesz. Van viszont néhány dolog, amit muszáj megcsinálni (még a szünetük előtt tisztáztam magamban, mi az, aminek bele kell férni, mi az, ami már luxus, és felesleges frusztrációt okozok magamnak, ha meg akarom valósítani), ezért Kingának és Csillának vázoltam is ezt a pár pontot:
- ü muszáj valamit enni, ha lehet meleget, elég ebédre (és nem okvetlenül melegített virslire gondolok);
- ü a konyhát szinten kell tartani, hogy mindig tudjak benne újabb étkezéshez előkészülni, de nem állandóan csilivili tűzhelyre is minden-sarok-tiszta állapotra gondolok, bár jó lenne;
- ü kell lenni tiszta ruhának, azaz mosni kell;
- ü olykor rendet kell rakni, mert elönt minket minden, és ezt nekik is meg kell tanulni, egyszóval maga az elv, a nevelés, ugye;
- ü és néha kicsit takarítani kell, ha más nem egy gyors porszívózást összehozni, mert egy idő után nem kellemes a szöszös szőnyegre sem ülni játszani, meg amúgy is, na.
- Kicsit nehezen, de ők már kezdik elfogadni, hogy a nap egy része erre megy el, és úgy tapasztalom, hogy ők ketten már egész jól ellennének, feltalálják magukat, ha Zita nem kontárkodna bele a játékukba. Olykor kicsit türelmetlenkednek, sürgetnek, de ez abszolút elfogadható és rendjén is van. Én a türelmükért cserébe igyekszem ezeket a legfontosabb dolgokat minél gyorsabban elvégezni (vagy este, éjszaka megcsinálni, ha máshogy nem megy, de erre egyre ritkábban vagyok képes, kezd a lendületem megtörni L), ha tudom, megkérem őket, hogy segítsenek, de ha nincs kedvük, az sem probléma. Mivel azonban Zitát felügyelet alatt kell tartani, ezért lassabban haladok. Sakk-matt. Ez a velük töltött foglalkozásból vesz el időt, amit senki sem szeret, ezért állandóan kapkodok, hogy minden gyorsabban menjen. Egyre inkább belátom azonban, hogy nem fog menni. Ez a nyár ilyen lesz. Zita növekedésével javulhat csak a helyzet, ahogy ő is hozzáérik a nagyokhoz, addig pedig továbbra is türelmesnek kell lennem. ez még akár egy év is lehet, mire bekövetkezik. Jövő nyáron már talán egész “kulturáltan” is lehetnénk együtt itthon, de jövő nyáron jó eséllyel már dolgozni fogok. Akkor már annak is örülni fogok, ha együtt leszünk, azt hiszem.
Mivel azonban menni sem lehet mindig, tovább csiszolgatom az itthoni napjainkat, hogy kicsit jobb minőségűek legyenek, igyekszem nem magasra tenni a mércét, hogy meg is tudjak felelni az elvárásaimnak, így elkerülhetem talán az állandó konfliktust, vívódást a vágyak, tervek és a megvalósítható valóság között. Ez az, ami nagyon nehéz, hatalmas belső munka a részemről. Ez a belső munka viszont nagyon hasznos, tisztában vagyok legalább az érzéseimmel, határaimmal, korlátaimmal, könnyebben tudok magamon is segíteni, segítséget kérni, ha szükség van rá. Az én lelki vívódásimról, tapasztalatimról amúgy még több bejegyzést is meg tudnék tölteni, és talán meg is kéne tennem, mert talán tanulságos másnak is.
Hát, ezek mennek, meg a déli busz mifelénk. J Nem mindig rózsás, de igyekszünk, teljes erőnkkel!
A "némi" irományból, amit az elején gondoltam, meg jó hosszú lett. És még lehetne hosszabb is, ha nem lenne nagyon késő...
2010. június 20., vasárnap
Vezetés újból
2010. június 19., szombat
Szülinapozás
2010. június 17., csütörtök
Megvolt
Szolgálati
Under construction
2010. június 15., kedd
Szülinapos
Pillanatok a hétvégén
2010. június 12., szombat
A váci strandon jártunk
A héten végre birtokba vették a lányok a kerti medencét, bár a vize még nemigen volt nagyon meleg szerda tájékán, de nem lehetett már őket visszatartani. Azóta minden nap fürödtek benne ovi után, illetve ma (szombat) délelőtt is. Ebéd tájékán viszont Kinga elkezdte mondogatni, hogy menjünk strandra, mert a mi medencénk túl kicsi, leér a lába, az egész “tök uncsi”. (Hű, de jó, gondoltam magamban, most kezdődik a szünet, és már unja a kerti pancsit…én biztos nem tudom őket strandra hordani hétköznap, a mai alkalom is bebizonyította, hogy ez lehetetlen küldetés)
Addig mondogatta Kinga, míg végül Zita alvása után felkaptuk magunkat és bementünk Vácra a strandra. Rettegtem, hogy tömegnyomor lesz ilyen meleg időben, de egyszer meg kell nézni ezt a strandot is. Lassan két éve, hogy Vác közelében élünk, és még nem voltam itt, nos, ezen a helyzeten most változtattunk.
Emellett tavaly egyáltalán nem is voltunk strandon, ami 30 éves életem során szerintem példanélküli, és bár túléltük természetesen ezt a “traumát”, nekem hiányzott ez a fajta a program. Még úgy is, hogy a fürdőruhás szezonra nem sikerült várakozásnak megfelelően lefogyni, de emiatt biztos nem maradok otthon. :)
Az előzetes félelmeim ellenére nem volt tömegnyomor, kétségtelen, sokan voltak, de el lehetett férni parton és szárazföldön is, noha nem egy irdatlan nagy strand. Még úgy sem volt vészes, hogy négy után értünk oda, amikor olcsóbb a belépő, és nekünk is kellett sort állni az akkor érkező nagyobb vendéghullám miatt.
A két nagyobbik leányzó egyből lázba jött a medencék láttán. Volt egy nagyobb, “univerzális” medence, ahol mindenki fürödhetett, talán csak a nagyon pici gyerekek nem, volt egy kicsi gyerekmedence, a kisebb gyerekeknek, köztük a mi lányainknak is, és volt egy úszómedence, amitől én jöttem lázba, mert borzasztóan jól esett volna egy kiadós úszás,de tudtam, hogy ez ma nem fog összejönni. Először a kis medencében kezdtünk, Zita kivételével, aki nem mutatott hajlandóságot, hogy bemenjen. Később sem akart bemenni, mikor egyszer a lábát kicsit beraktam a vízbe, akkor is sikított. Sőt, mezítláb a járdára sem akart leállni, úgyhogy visszakerült a lábára vékonyka cipellője, és körbe-körbe sétáltunk mindenfelé. Egyáltalán nem zavart, nekem az egész strand-hangulat jót tett, jó volt ilyen igazán nyári dolgot csinálni. Emellett kétségbe sem vagyok esve, hogy Zita ellenállása így marad (bár persze esély van rá), mert Kinga sem volt hajlandó bemenni a hasonló nagy vizekbe másfél évesen. A Petrovszki család talán emlékszik is a négy évvel ezelőtti, közös velencei-tavi strandolásunkra, amikor Janival felváltva mentünk a vízbe, mert a másik szülőnek kint kellett Kingával “aszalódni a parton. És akkor aztán nagy csoda folytán, a nap vége felé, amikor annyira meleg volt, hogy szerintem ösztönösen érezte, hogy be kell menni a vízbe, ezért hagyta, hogy bevigyem lassan, úgy, rendes pelusostól, nem éppen strandszandálostól, és akkorát pancsolt, hogy öröm volt nézni! Csilla akkor kerekedett a pocakomban, most meg már a harmadik másfél évessel “aszalódok” a parton…azért vicces. J Mindenestre többel nem akarok, nagyon fogok örülni, ha megérjük azt az időt, hogy együtt fürdünk (nagyjából) mind az öten. J
A nagyok Janival pancsoltak, átmentek a nagy medencébe is, az jobban bejött nekik. Utána kis pihi következett, majd cseréltünk, én csobbantam a lányokkal, Jani “aszalódott”. A két leányzó borzasztóan élvezte az egészet, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy mennyit ért az egész éves úszásoktatás: karúszó volt ugyan Kingán, de azzal már mélyvízben is simán elevickélt. nem kellett tartani, tudtam Csillát fogni, nem zavarta, ha víz megy az arcába, ha lefröcskölik, sőt, kisebb merülést be is mutatott. azért ez hatalmas dolog, ha azt vesszük, hogy egy éve attól is kiakadt, ha kicsi víz fröccsent az arcába. Nem lett versenyúszó, sőt, a mellúszásnak igazából csak az alapjait tudja, de lett némi vízbiztonsága és nem fél.
Csilla meg kalimpált a karomban, kiabált, hogy ússzunk, ilyenkor hason tartottam a vízen, ő meg rúgdosott, csapkodott. Édes volt nézni, bár egy idő után kezdtem tőle elfáradni, de azért engedtem neki. Két kis copfja egy csíkká változott a víztől, nagyon jópofán nézett ki.
Fényképezőt nem vittem, ha kint voltam, Zitával csatároztam volna, hogy ne akarja tőlem elvenni, mert az a gép végét jelenti, ha vízben vagyok, azért nem tudok fotózni. Így képes emlék nincs, de legalább ez a pár sor emléket állít ennek a napnak, hogy igen, ott voltunk, és hogy mai nappal “hivatalosan” is megnyitottuk az idei családi strandszezonunkat. Idén, ezzel a kiruccanással, már kapásból több alkalommal voltunk strandon, mint tavaly, azért ez jó kezdés. J
2010. június 9., szerda
Történések







