Beiratkoztunk!

Ez a nap is eljött: tegnap beirattuk Kingát a helyi általános iskolába. :)

Sokáig bizonytalankodtam, hogy egyáltalán ide járjunk-e, de végül a körülmények döntöttek: amíg nincs külön bejáratú autóm, nem sok esélyem van máshová járatni a lányokat.

De, hogy egyáltalán miért is akartam volna máshová iratni Kingát? Nos, ez ügyben több indok is felmerült.

Iskolaválasztás terén, ha lehet így fogalmazni, "háklisabb" vagyok, mint ovi terén. Míg az ovi esetében csak rövid ideig gondolkoztam azon, hogy máshová járjunk, mint a helyi ovi, addig iskola terén ez komolyabb fejtörést okozott. Ez főleg Szendehely és Diósjenő esetében volt így, talán még anno Pesten morfondíroztam az első oviválasztásnál, hogy talán ne a körzetest válasszuk, de mivel nem akartam sokat utazgatni ott sem sokat egy picivel és egy kicsivel, és a körzetesről is jókat mondtak, maradtunk annál. Utólag az is szerencse volt, hogy felvették Kingát, abban az évben a gyeden lévő kismamák csemetéi is bekerültek. A következő tanév már neccesebb volt, de egyrészt az már minket nem érintett, mert oda jártunk, másrészt el is költöztünk pont akkor (hogy örült valaki a megüresedő helyünknek! :D)

A szendehelyi költözésnél egy ideig morfondíroztunk, hogy átjárunk a jenői oviba, hogy ne kelljen később ovit váltani, de ez még macerásabb lett volna, mint a pesti utazgatás: egy kicsivel, egy picivel és egy újszülöttel...Hát, nem vállaltam, és végül jól is éreztük magunkat abban az oviban. Annyira, hogy mikor végre ide költöztünk új házunkba, játszottam a gondolattal, hogy járjunk vissza a régi oviba, hiszen úgyis van egy kisbusz, ami hordja a gyerekeket a két falu között, más is kibírja, mi miért ne. végül ezzel a verzióval is egy nagy bajom volt: macerás az utazás, kisbusz ide vagy oda, nem kényelmes más településre járatni a csemetét. Újfent bíztam benne, hogy az óvónők itt is felkészültek annyira, hogy az ovis igényeket kielégítsék, és eddig úgy tűnik, minden rendben. No, de az iskola... az más. Ott voltak elképzeléseim, hogy mit szeretnék, amiket egy iskolának "tudnia kellene".

Amit én az iskolától elvárnék elsősorban, hogy jó tanító nénihez kerüljön Kinga. Én úgy látom, hogy Kinga szívesen megy iskolába, érdeklődő, szeretne tanulni, legyen egy olyan tanító nénije, aki ezt a kedvet nem veszi el. Hogy szívesen járjon iskolába...ez lenne talán a legfontosabb.

Szerettem volna még, hogy tudjon Kinga járni külön foglalkozásokra, sportolni, ha kedve van hozzá, és jó lenne, ha egy részét iskolán belül meg tudnánk oldani. Főleg a kezdeti időkben, amikor nem biztos, hogy sok irányba tudom hordani őket, autó nélkül nem megy. Ha valamilyen speciális igénye van-zenetanulás, tánc pl.-azért be kell járni Vácra. Így merült fel, hogy esetleg válasszunk váci iskolát, már ha beveszik egyáltalán, ami nem biztos, mert ott is van sok körzetes, elsőbbséget élvező gyerek is, nem lehet ezzel számolni.

Egy-két váci iskola honalpját nézegettem meg, egyikben sem jártunk, mert szép lassan ez is világos lett, hogy nem akarom kitenni Kingát annak a tortúrának, hogy hajnalok hajnalán indulunk Vácra, csak azért, hogy kicsit különlegesebb iskolába járjon, közben meg esetleg ugyanúgy megtanul olvasni és írni, mint bárhol máshol. Ha még ott dolgoznék...talán. De én továbbra is a pesti cégemnél vagyok állományban, a jövőm sorsa bizonytalan. Végül abban maradtam magammal, hogy az első egy-két évben az a legfontosabb, hogy az alap tantárgyakat stabilan megtanulja, ezalatt az egy-két év alatt úgyis alakul, mi érdekli igazán, akkor is elkezdhetünk sportolni, táncolni, zenélni, satöbbi. Én is másodikosként kezdtem zeneiskolába járni, még az sem volt késő (amit egy év után mondjuk abbahagytam, de 16 évesen önszántamból kezdtem triatlonozni, előtte pedig rendszeres úszóedzésekre jártunk az öcsémmel).

így kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy maradunk a helyi iskolában, aminek viszont a híre nem volt túl jó. Eleinte. Kiderült azonban, néhány beszélgetés után helyiekkel, akiknek volt!van némi rálátása ezekre a dolgokra, hogy az alsó tagozattal nincs semmi gond. Az óvoda vezetőnője mondta, hogy jó eredményeket érnek el a gyerekek minden téren, szépen megtanulnak olvasni-írni, ő is azt mondta, hogy az első négy év jó, esetleg felső tagozatnál lehet elgondolkozni, hogy máshová járjon a gyerek, amennyiben a továbbtanulási célok ezt megkövetelik és a gyerek képességei is megvannak hozzá. azt tudjuk, hogy manapság a továbbtanulás témája egyre hamarabb kerül előtérbe, ma már ott tartunk, nem mindegy, hogy valaki hol járja az általános utolsó éveit. Itt, a jenői iskolában sem hiszem, hogy a tanárok hozzáértésével lenne probléma, inkább magatartási problémák nehezítik az órák megtartását, történtek már komolyabb incidensek is, néhány osztálytermet be is kameráztak... Nos, ez számomra nem volt túl bíztató, mondanom sem kell. Viszont ez volt az a rossz oldala az iskolának, amiről végül meggyőztek, hogy alsó tagozatban még nincs jelen, a gyerekek kicsik, általában lelkesebbek, tehát lehet tanulni, ha valaki akar. Márpedig, remélem, hogy Kinga szeretne.

Azóta kiderült az is, hogy jó tanító nénit kapunk, legalábbis más így vélekedett, én pedig csak erre támaszkodhatom, személyesen nem ismerem. Van rajzszakkör a suliban, ami Kingának pl. most lehet, hogy tetszene is, hiszen rettentő ügyesen rajzol. Nézegettük Kingával a diákok kiállított rajzait a folyosón, miközben vártuk, hogy bekerüljünk a titkárnőhöz, és szinte mindegyiknél megállapítottam, hogy Kinga simán rajzol ilyeneket, és ezek harmadikos gyerekek rajzai voltak. Az óvónők is rengeteget dicsérik eme tudományát, lehet, hogy nem lenne rossz fejleszteni. Persze, ha van kedve hozzá, csak bíztatni, bátorítani fogjuk, erőltetni soha.

Tanulnak idegen nyelvet is, már elsőtől, amihez én nem ragaszkodok annyira, én is csak harmadiktól kezdve tanultam angolul, de mint nyelvtanár tudom, hogy nem árt neki illetve az anyanyelv elsajátításának, ha ismerkedik idegen nyelvekkel is, főleg, ha az játékos módon történik, márpedig úgy történik (a helyes kiejtés elsajátásánál kifejezetten előny, ha fiatal a "versenyző", amíg rugalmasak a hangszálai). Ha jól tudom, egy-egy órájuk van németből és angolból, hogy kiderüljön, melyik megy neki jobban, melyiket tanulja szívesebben, és később olyan irányba indítják. Erre kíváncsi leszek, hogyan alakul, de idegen nyelvek terén legalább van tapasztalatom. Én amúgy inkább angol-párti lennék, akármennyire is szeretem a németet (és végeztem el a német szakot is), mégis úgy érzem, később jobban hasznát venné az angolnak első idegen nyelvként, de rábízom a végső döntést. Segíteni mindkettőben tudok... No, nem felvágásképp mondom. :-D

Amúgy az idegen nyelvről jut eszembe, hogy Vác mellett a szendehelyi iskola is felmerült, mint lehetséges célpont. Erről az iskoláról sok jót mondtak, és, hát, több felsős diósjenői gyerek is átjár oda, a fent említett biztonsági okok miatt. Sokan alapból azt hitték, hogy mi is ezt tesszük majd, egy ideig én is. Kiderült azonban, hogy Szendehelyen, lévén sváb falu, a németet tanulják elsőtől a gyerekek, és ugyan a legtöbbje nagyon szereti, én úgy gondoltam, hogy a német első nyelvnek nem a legjobb. Már ha van lehetőség mást is választani. És nekünk volt a helyi iskola révén. Van ugyan valamikortól angol szakkör ott is, de az plusz óra tanításon kívül, az nem tetszett annyira. No, és itt is jött az ingázás problémája, szívesebben tudom a gyerekeket falun belül, hogy bármikor-gyalog is-értük tudjak menni, ha szükséges. Már pedig egyelőre gyalogosan oldjuk meg ezeket a dolgokat.

Még egy nagy előnye van a helyi iskolának: így sokkal könnyebben szert tehet barátokra, akikhez akár biciklivel, gyalogosan is átmehet, ha akar, és nem kell autózni, buszozni, hogy találkozzon legjobb barátnőjével. Ismerni fogja a kortársakat, még ha később váltunk is iskolát, ez a kapocs nem fog elveszni. Nem úgy, mint a szendehelyi kapcsolatok, amiket már most látom, hogy nehezebb ápolni, a két település közti távolség nem nagy, mégis hetek óta nem tudok megszervezni Kingának egy közös játékot a régi barátnőjével...Régen csak átsétáltak egymáshoz...No, ez az amit szeretném, ha itt is megtehetne majd.

Így állunk hát az iskola-témával. Örülök, hogy végre eldőlt a dolog, nem kell tovább agyalni, innentől csak várakozunk, figyelünk, sodródunk az eseményekkel. Egyelőre érdeklődve, kíváncsian várjuk az egészet. Félig-meddig nemsokára tényleg fogunk is az iskolába járni, ugyanis április végén az ovisok cakumpakli átköltöznek az iskolába: az ovi nyert ugyanis egy szép összeget pályázaton, és komoly átalakítási munkálatok kezdődnek, amely várhatóan szeptemberig tart majd. Szeptember vége felé költöznek vissza, ami Zita ovikezdéséhez pont ideális lenne, mivel vele október elején tervezzük elkezdeni az ovit (ha addig nem kapok olyan munkát, ami miatt hamarabb el kellene kezdeni az ovit). Így éppen a szépen felújított oviban kezdhetne legkisebb lányom. De erről majd máskor, úgyis jön Zita beíratása is az oviba, ami április 6-án lesz esedékes, akkor talán az új ovis életünkről is meg lehetne emlékezni egy bejegyzésben (már végre, lassan 3 hónap itt élés után...). Kinga részéről úgysem tudok már sokáig ovis dolgokról beszámolni, hiszen tegnap óta hivatalosan is várja őt a suli. :-)

Temetés és szülinap

Pénteken délután búcsút vettünk Jani keresztapukájától a romhányi temetőben.

Egész héten feszült voltam és szomorú, a veszteség miatt is és amiatt is, hogy nem tudtam, hogyan tudunk részt venni az egész búcsúztatón. Mivel Zsófi azt mondta, hogy viszi a gyerekeket is (hogy ők is jobban megértsék, mi miért történik, végül az egyéves Zekőre valaki mégis vigyázott, mert ő talán nehezen bírta volna az egészet), ezért én is úgy döntöttem, hogy jönnek a lányok is. Kinga amúgy is rengeteget kérdezett arról, hogy mi történt, jobbnak láttam elvinni, így utólag nem volt rossz döntés.

Előtte viszont nem tudtam, hogy fognak viselkedni, úgyhogy drukkoltam. Drukkoltam, hogy hogyan és mikor fogom Zitát altatni, tartottam tőle, hogy nem alussza ki magát, és nyűgös lesz, bár akkor is még ott a lehetőség, hogy kint sétálok vele, tőle abszolút nem elvárható, hogy egy ilyet végigüljön (bár, utólag tudom már, hogy nem volt hosszú a szertartás sem a templomban, sem a sírhelynél). Nem volt még e téren tapasztalatom, no, de nem is akarok sokat gyűjteni a közeljövőben.

Zita valami csoda folytán elaludt negyed 11-kor délelőtt, mintegy megérezve aggodalmamat a délutáni alvást illetően, ami végülis nem csoda, hiszen Csilla kivételesen már fél hatkor felébresztett minket. Örültem neki, hogy magától akart aludni menni, ezzel az ő délutáni alvása megoldódott. Délig aludt, a két órai kezdetű temetésre éppen jókedélyű volt.

A szertartást Csilla és Kinga jól bírták, Kinga egy fokkal jobban, mint Csilla, de ez érthető. Zitával elkövettem azt a hibát, hogy beültünk a templomba, mikor megérkeztünk, és mire a pap beért és elkezdődött a szertartás, megunta. Innentől kezdve mi a kapuból figyeltük az eseményeket, aminek következtében én nem sokat hallottam, de senki nem kért emiatt számon.

Az egész temetésben engem a közeli hozzátartozók mérhetetlen fájdalma rázott meg legjobban, rossz volt látni, hogy akiket nagyon szeretek, sírnak. Annyira szerettem volna csak egy kicsit átvenni a fájdalmukból, de tudom jól, hogy ezt nem lehet, magam is megtapasztaltam már. Azzal is segítettünk legalább valamit, hogy ott voltunk, puszta jelenlétünkkel tartottuk bennük a lelket.

Ezzel kapcsolatos a következő dolog is: nagyon meglepett, hogy rengetegen voltak a temetésen, pedig Gyuszi nem volt úgymond "híres" ember a faluban, de sokan ismerték több évtized ottélés után. A rokonok viszonylag kis számát tették ki a gyászoló embereknek, a "maradék" merő tiszteletből és szeretetből volt ott. Volt olyan, akit én is ismertem, csodálkoztam, hogy ő is eljött, erre kiderült, hogy Jani unokatestvérének osztálytársa volt, de az is lehet, hogy Jani miatt is részt vett a temetésen. Merő tiszteletből, együttérzésből. Vannak hátrányai a falun élésnek, a mindenki-tud-mindenről effektus nekem nem mindig jön be és idegen is egyelőre (nem tudom, hogy valaha megszokom-e), de sokszor nagyobb az összetartó erő az emberekben, mint a nagyvárosokban. Jól esett, hogy másnak is jelentett valamit, valakit a mi szerettünk, és ezt ki is fejezték.

A temetés után következett még egy rokoni találkozó, beszélgetés, emlékezés néhány falat és korty társaságában. Ha az asztalt nézzük, fel sem tűnik, hogy temetés utánra készült, inkább egy szülinapra:

A gyerekek nem nagyon érzékelték, hogy ez most más összejövetel, ők önfeledten játszottak, de ez így is volt jól. Kinga és Zorka Kinga táskájának tartalmát böngészik át, mert Kinga táskája mindig jön velünk mindenhova, amolyan igazi csajos módon:

Majd' az összes gyereket a sarokban felhalmozott sóder vonzotta a legjobban. Mikor máskor, ha nem tetőtől talpig ünneplőben? :) De persze senki nem haragudott. A képen Zita és Csilla lakkos-ünneplős cipős sódermászásban (megjegyzem, Csillának volt játszós cipője tartalékban, de elutasította, mert az kevésbé csini...):

És, Zita Tücsi cica bűvöletében:

Másnap délután ismét összegyűltünk, ezúttal anyósoméknál, hogy anyósom élettársát, Lacit felköszöntsük szülinapja alkalmából. Mi nagyon nem is készültünk még ajándékkal sem, annyira nem tudtam, hogy a történések fényében lesz-e egyáltalán valami. És lett. Nem nagy családi dínom-dánom, az nyilván nem, de egy torta, jókívánságok, vidámabb és szomorkásabb beszélgetések azért csak sikeredtek. Ez most ilyen lett. Nagyon sajnálom, nagyon-nagyon. Azt hiszem viszont, hogy Jani keresztapukája lett volna a legjobban kiakadva, hogy miatta elhalasztanánk egy családi eseményt, annyira szerény, csendes, mások érdekeit abszolút előtérbe helyező ember volt.

Egyetlen családi összejövetel sem lesz már nélküle olyan mint régen. Ebben biztos vagyok. Csak remélni tudom, hogy hiányát a hónapok során valahogy megszokjuk, az érzéssel együtt tudunk élni.

Debrecen, 2011. március

A hosszú hétvégén Debrecenben jártunk a családomnál. Négy hónap után sikerült ismét hazautazni, egyedül apukámmal és öcsémmel találkoztam azóta a költözés kapcsán. Hosszú volt a kihagyás, de kétségtelen hogy velünk is történt sok minden, és Debrecen sincs közel.

Olyanannyira régen találkoztunk már, hogy a lányok most kapták meg papáéktól a karácsonyi ajándékokat is... :-)

Lazára vettük a hétvégét, ezúttal nem voltunk sehol látogatóban, kivéve nagymamámat. Szombaton ebéd körül érkeztünk meg, innentől pihenés, játék következett estig. Kicsit késő estére sikeredett, de megtörtént a karácsonyi ajándékozás, a lányok nagy örömére. :-)

Másnap délelőtt sétáltunk, a lányok motoroztak Debrecen fő terén, amiben az volt a legjobb, hogy ha nem is hosszú ideig, de tudtunk Janival kézenfogva sétálni, miközben a lányok körülöttünk köröztek. Ilyen is régen volt már, szinte mindig toltunk egy babakocsit. :) A kis motorok hangja alapján amúgy is hallottuk, merre járnak. :-) A séta után meglátogattuk nagymamámat, ahol szokásos módon elszomorodtam, hogy nagymamám mennyire egyedül van, és csak még inkább arra sarkallt, hogy kitaláljunk valamit ennek megoldására.

Délután vásárolni voltunk, mert ugyan hülyén néz ki, hogy elutazunk Debrecenbe vásárolni, mégsem annyira az. Debrecenben ugyanis minden sokkal elérhetőbb közelségben van, rengeteg bevásárlóközpont van már, amit rövid idő alatt el lehet érni, így előfordul, hogy az évszakváltós ruhavásárlást ott intézzük, ha éppen úgy alakul.

A nagyrészt sikeres vásárlás után egy nagyon fincsi vacsorát költöttünk el apukám és élettársa/keresztanyukám házában, majd hazavettük az irányt.

Hétfő délelőtt Kinga nagyon komoly nyomására ellátogattunk a hatalmas és színvonalas játszótérre, az Ötholdas Pagonyba, ahol az utóbbi debreceni útjaink során is rendszeresen megfordultunk. A vonzereje abban is rejlik(főleg a lányok számára), hogy jó időben szinte mindig van pónilovaglás a játszótér mellett, amit Kinga nagyon szeret. Ezúttal Zita és Csilla is lelkesen ültek fel a lovacskákra, Kinga ragyogó arccal ment egy "nagy kört"-ami a játszótér megkerülését jelentette-, Zita és Csilla pedig egy kis körre neveztek be (oda-vissza séta a játszótér egyik oldalán), és mindegyikük élvezte. Nem volt olcsó mulatság a történet, ezért is kell sürgősen lovaglási lehetőséget keresni a környéken, hátha az jobban megéri. :) Ha már ennyire szeretik, inkább így.

Nagy játszizás után, a szemerkélő eső elöl is menekülve hazamentünk ebédelni, majd utána lecuccoltunk az autóba, és hazafelé vettük az irányt. Az M3-osan hazafelé még meg sem fordult a fejünkben, hogy egy nagyon kedves ismerősünk fog meghalni ott két nap múlva... :(

Így esett az idei első debreceni utunk, nem tudni, mikor megyünk legközelebb, de nyáron már tervezem, hogy egy hetet ott maradok a lányokkal. azt hiszem, mivel Zita is már 3. életévéhez lesz közelebb, talán könnyebb lesz nekem is egyedül végigcsinálnom. aztán majd meglátjuk, ez még távolabb van, egyelőre ennek az útnak is örülünk, hogy összejött.

Töltöttem fel néhány debreceni képet az albumomba, katt IDE a képek eléréséhez.

Új ház, új sütő, új tepsi és új recept

Két és fél hónap ittlét után pénteken sikerült Janinak megvenni a sütőnket. Eddig nélkülöztük eme igen fontos háztartási készüléket, és bár elvoltunk nélküle is, és anyagi szempontból is lehetett volna még csúsztatni a projektet, nem lehetett kihagyni az ölünke hullt lehetőséget: az IKEA kb. 25ezer forinttal értékelte le azt a sütőt, amit mi még korábban kinéztünk (megszánt minket az áruház...), így egyszerűen muszáj volt nem otthagyni! Főleg, hogy a papírokból úgy tűnik, hogy a számunkra eddig nagyon bevált és megbízható Elektrolux gyártotta a masinát, ami reményt ad arra, hogy az amúgy ismeretlen márkájú sütő nem megy tönkre hamar (persze smemi nem biztos). Az IKEA-s indukciós főzőlapunk (ami számomra szintén új dolog) remekül működik, bámulatos az indukciós lap gyorsasága, hatékonysága, és takarítani is könnyebb (szerintem) mint a pesti lakásunkban használt kerámialapos főzőlapot.

Nagy örömömre mostantól újra elővehetem a kedvenc sütőben készülő ételeinket, és ha valahol új receptet látok, amit sütni kell, nem ugrok át automatikusan azzal, hogy na, ezt majd egyszer, ha lesz sütőnk... :-)

A képen az első süti, egy egyszerű kakaós-csokis minimuffin, aminek a receptjét még egyszer egyik kedvenc blogom, Szilvi Négy a lány blogján olvastam, elmentettem a receptet, és ma ezzel avattuk fel a sütőt. :) Nem 12 muffin készült ma, hanem egy jó hónapja kapott minimuffin tepsi-páros is felavatásra került (az is annyira, de annyira akciós volt az egyik hipermarketben, :-D hogy Jani mindjárt kettőt vett nekem, és eddig jól szuperálnak ezek is), abban sütöttem meg a tésztát, és nagyon fogy! Kb. 30 db-ot sikerült sütni, alig pár darab van már csak belőle. :) szerintem lassacskán állhatok neki az újabb adagnak... :-)

Egy szomorú hét

Sanyi tragikus halála után még fel sem ocsúdtunk, amikor sorra kapjuk a rossz híreket.

Jani egy nagyon kedves barátja, akin keresztül Sanyit is megismertük, szívinfarktust kapott, de hála istennek még időben észrevették, műtötték, és úgy tűnik, már jól van. Már Sanyi halála estéjén is rosszul érezte magát, a másnapi tragikus hírek nem sokat javítottak a helyzeten, ekkor ment orvoshoz, aki észrevette, hogy nagy gond van, és sikerült közbelépni. Hála istennek, nagy megkönnyebbülés ez nekünk!

Ami viszont megrendített minket: Jani keresztapukája pár órája itt hagyott minket. Most kaptuk a hírt.

Ő már betegeskedett hónapok óta, de komolyabban tavaly év végén romlott az állapota. Többször volt kórházban, műteni kellett volna a szívét, de már annyira gyenge volt, hogy nem lehetett segíteni, nem bírta volna ki a műtétet. Tegnap ismét hazahozták egy hosszabb kórházi tartózkodás után, mert már nem igazán tudtak mit kezdeni vele, ha lehet így fogalmazni. Nem nagyon tudott magáról, anyósomtól tudom csak, hogy nagyon gyenge volt már.

És most itt is hagyott minket.

Egyelőre próbálom ezt is felfogni, Jani átment hozzájuk. Nekem meg inkább csak kattog az agyam, hogyan segíthetnék Gizusnak, a feleségének, Hanninak és Zsófinak, két lányának, és még inkább 3 kicsi unokájának, Zorkának, Zalánnak, aki nagyon papa-függő, állandóan kereste nagyapját, mikor ő kórházban volt, és kis keresztfiamnak, akinek a 2-án esedékes 1. szülinapját sem érte meg.

Nem volt már fiatal, de idős sem, talán még egy tavalyi műtéttel lehetett volna javítani a helyzetén, de ő nem akarta. most viszont a családja rettentően szomorú.

Szomorkodunk, sírunk és búcsúzunk továbbra is. Ez nem a mi hetünk.

A baleset okai

A tegnapi szörnyű balesettel kapcsolatban találtam ma ezt a cikket az Indexen. Katt IDE.

Eddig is magam alatt voltam az egésztől, tegnap csak kóvályogva léteztem, értetlenül álltam az eset előtt, hogy valaki hogy tud így elnézni valamit. És most itt vannak az okok.

De édes Istenem, EZÉRT MIÉRT KELL VALAKI MÁSNAK IS MEGHALNIA????? A nagybetű most a kétségbeesett kiabálást hivatott szimbolizálni.

Miért kell három gyermeknek árvává válnia és egy erős, temperamantumos, vidám asszonynak esténként egyedül ülnie otthon???? Tönkretenni az ő életüket is???

Nem értem, és nem is fogom, soha.

És azt hiszem, kisebb szikla gördül le este a szívemről, ha Jani hazaért.

Sanyi :(

Jani hívott az imént, hogy hallottam-e a rádióban, hogy Sanyi az M3-ason balesetet szenvedett és meghalt. Arnóth Sándor fideszes képviselő és Püspökladány polgármestere, de ebben a pillanatban a poziciója, politikai hovatartozása és posztja érdekel a legkevésbbé.

Ismertük őt, noha én nem sokszor találkoztam vele, de ismerjük a családját is, és nem utolsó sorban soha nem felejtjük el neki, hogy pár éve nagy-nagy szívességet tett nekünk. Most azonban inkább a történésen vagyok ledöbbenve, az emberi oldala miatt, az egész váratlan mivolta miatt.

A politikai része most, ahogy írtam, nem izgat. Hogy milyen politikus volt általában, hogy hogy ítélték meg. Most nem. A feleségére gondolok, aki egy remek asszony (szerintem), két egyetemista és egy 15 éves gyermekére. Milyen borzasztó lehet most nekik? tudom, hogy nap mint nap történnek hasonló tragédiák (sajnos, sajnos), csak most ez közelről érint.

Ártatlanok voltak (a sofőrje is meghalt-és úgy tudom, a balesetet okozó is, persze ő nem ártatlanul), csak mert valaki nem figyelt, és a lehajtónál felment az autópályára! Édes istenem, fel sem bírom fogni. Ennyi kell és kész. egy rossz döntés, és családok lesznek csonkák.

Kívánom, hogy a családjának legyen sok-sok ereje mindezt a sok borzalmat átvészelni, nem lesz könnyű.

Az én Janimnak meg itt üzenem, aki naponta legalább 150km-t vezet a 2/A-n, hogy nagyon vigyázzon magára, legalább ő ne csináljon hülyeséget! És remélem, megérti, miért aggódok minden nap érte és miért lélegzek fel, amikor esténként hallom az autót begördülni az utcánkba! Mert olyan könnyen történik baj, és nem is neki kell hibázni ehhez... A mai naptól kezdve ezerszer jobban fogom őt is félteni. Talán emiatt is rémített meg ez a hír: az ilyen esetek bárkivel megtörténnek, nem válogat a sors, és ez ijesztő, szívet ledermesztő érzés, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.

No, ez most egy szomorú és kicsit rendezetlen bejegyzés lett, de én is kicsit zaklatott vagyok még. Megpróbálom összeszedni magam, és dolgomra menni. Tegnap pocsék napom volt, azt hittem a mai jobb lesz, de már tudom, hogy tegnap a nyűgök ellenére is szép napom volt. :(

Édes álom

Pár napja, mikor még elalvás után benéztem Kingához, ez a kép fogadott:

Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképeztem, és ha már őt, akkor úgy igazságos, hogy a tesókat is, így beosontam Csillához is. Ezen a képen szinte a horkolást is hallani (kicsit horkolt is, mert náthás volt):
No, és persze a legkisebb ugrifüles sem maradt ki, a jellegzetes mutatóujj szopizással:

Őzek és más állatos esetek

Mert megígértem, hogy ezeket a képeket is megmutatom. És, mert amúgy is fontos jelenség ez életünkben (eddigi életemben nem sűrűn gyönyörködtem vadon élő őzekben, miközben készült a reggeli kakaó és kávé, de most nagyjából ez a helyzet :-D).

A bejárati ajtón kilépve ezt a dombot látjuk, a konyhaablakból is ide látok. Itt, fent látjuk leggyakrabban legelni az őzeket:

ez a példány viszont közel volt, a szomszéd telken a fa mellett balra, pár méterre a házunktól:

Elindul a tőlünk oldalt (is) húzódó erdőbe:

Ezt kicsit később, Csilla szobájának ablakából fotóztam. A kerítésünk oszlopai látszanak az alsó részen:

Észrevett? Nem tudom, de idenéz. :) És, mellesleg a bal alsó kerítésoszlop mellett ott fekszik összegömbölyödve a szürke Gyémánt cicánk is:

Állatok minden mennyiségben. :)

Ez így nagyon klassz, csak a kutyák ne jönnének be a telekre, az idegesít. Tegnap is úgy kellett elzavarni egy kutyát, saját testi épségem kockáztatásával, mert Mózi cicánk kis híján az áldozatául esett. Alig tudott egy vékony fán megkapaszkodni, majd leugrott, kergetőztek két kört, egy rakás fára felmászott a macska. Ekkor nekem indulni kellett a lányokért az oviba, nem tudtam maradni, bíztam, hogy ügyes lesz a cica, és szerencsére a kutya eljött velem. Megúsztuk a kalandot. Azért nem vagyok elkeseredve, mert a kerítésanyag már megvan, csak kicsit enyhébb időnek kell jönni, és "csak" fel kell rakni. Novemberben már ez is napirenden volt (mint ahogy a kerítésoszlopok bekerültek, mutatja, hogy rajta voltunk a projekten, csak leesett a hó...és onnantól kezdve nem lehetett kint dolgozni).

A teraszunk védett a kutyáktól, elkészült végig a korlát, és a második héten, hogy itt laktunk, a fiúk csináltak egy kaput is, így a lányok sem mennek ki olyan könnyen (Kinga és Csilla ki tudja nyitni, de szépen megértik, ha kérem, hogy ne nyissák ki, mert nem akarom, hogy Zita kimenjen-elég nagy a terasz és tornác egyben, hogy ott is nagyokat motorozzanak, hála istennek, néhányszor életet mentett a nagy terasz megléte, kis levegőzés erejéig), és a macskákon kívül más állat nem tud feljönni.

Egy kis történet ezzel kapcsolatban: második hétfőn késő este, mikor még nem volt teraszkapu (az eset hatására lett meg gyorsan), egyedül ücsörögtem a nappaliban, Jani későn jött, hatalmas teraszablakok és ajtó, függöny még nincs, hajtogatom a ruhákat, mikor a szemem sarkából látom, hogy valami nagy fehér mozog a teraszon, két karnyújtásnyira tőlem: egy hatalmas fehér kutya volt...

Gyorsan szívinfarktust kaptam, mikor felfogtam, hogy "csak" kutya, a macskákért kezdtem aggódni, majdnem nem ok nélkül, mert hirtelen nagy morgást hallottam, nagy macskanyávogást, rohanást, macskusz illan, ugrik-még szerencse, hogy volt-a nagy OSB-lap kupac mögé. Megmenekült, de látszott mindkét macskán utána, hogy félnek, hozzám is nehezen jöttek oda másnap reggel. Így lett nekünk villámgyorsan kapu a teraszon, azóta nyugodtabb vagyok. :)

Szelídebb, de szomorú történet, hogy pár hete lett újra egy picike aranyhalunk, Kinga nagy örömére az ő szobájába tettük, anyagi krach ide vagy oda, egy olcsóbb levegőztetőt is beszereztünk, hogy halacska túlélési esélyeit és életkörülményeit javítsuk, erre szűk négy hétre rá elpusztult. Okait nem ismerjük. Nem etettük túl, már növény sincs bent neki, hogy azt is megegye, kapott oxigént, a vizét kezeltük klór ellen, nem tudom, talán hideg a víz. Most vegyünk vízmelegítőt is??Még eggyel próbálkozunk, utána szerintem nem éri meg a gyerekkönnyekért, akkor inkább más halfaj után nézünk.

Így vagyunk mi, kérem szépen, vad és kevésbé vad állatok között. :)

ui: félreértések elkerülése végett: a kutyákkal nincs bajom, mi is tervezünk a nem olyan távoli jövőben beszerezni egyet (kettőt esetleg, mert a lányok picikutya-fanok, én viszont örülnék egy kicsit komolyabb kinézetű, tiszteletet parancsoló házőrzőnek, aki azonban gyerekbarát is, itt, faluszélén talán érthető óhaj :-D), csak az idegen, kóbor kutyák ellen tiltakozok hevesen, de ez is érthető, azt hiszem.

A lányok mostanában

Csilla

Kinga farsang után, az egyszerű, de számára nagyszerű popsztár jelmezben:
Zita-hableány (náthás, az arcát kifújta a szél, mivel mindig szétkeni reflexszerűen az orrát):

Képeket töltöttem

Sikerült feltölteni képeket, még a januári "termésből". Egyelőre csak januári képek vannak, többre nem jutottam, mivel a feltöltés egy árnyalattal lassabb itt, mint az albiban volt (de fényévekkel jobb, mint mobilnettel), no, meg Zita kisasszony is most ébred milliószor, tehát vannak akadályozó tényezők. :-) De én az a küzdős fajta vagyok, úgysem adom fel... :-)

Eleinte azt terveztem, hogy több képet teszek be a "káoszos-költözős" képek közül, de most nem találtam annyira érdekesnek őket. Már nincs kedvem ezeket közölni, mivel már minden sokkal szebb, az első képek tényleg átláthatatlanok, akkora kupi van. Egy-kettő azért bekerült, bizonyítékképpen, hogy tényleg költöztünk. :)

Lehet ezeket nézegetni, és igyekszem minél hamarabb jönni a folytatással.

A képek EBBEN AZ ALBUMBAN találhatóak.

Három nap szopi nélkül

eltelt három nap szopi nélkül, könnyek, sírás nélkül. Ez a nagy helyzet.

El sem hiszem! Mikor én azt hittem, hogy életem végéig szoptatni fogok! :-D Komolyan, voltak ilyen pillanatok. :)

Nos, azt hiszem, ha ráléptünk erre az ösvényre, akkor tartjuk az irányt. végül is, ez volt a cél jó ideje, és békével értünk célba. ez jó érzés, nagyon! Most már csak ki kell tartsak, fő a következetesség, nehogy letérjünk az ösvényről. Szóval, hajrá mi! :-)

2011.03.04

2011.03.04

Ez az a nap, amikor Zita születése óta először egyetlen egyszer sem szopizott.

Mert igen, még szopizik.

Noha én másfél éves kora körül már el tudtam volna képzelni, hogy abbahagyjuk (no, meg a testvérek miatt is, akiknek szintén másfél év szopi jutott, fő az igazságosság), de máshogy alakult. Zita ragaszkodott hozzá, a tejem sem apadt olyan gyorsan, mint a másik két lánynál, igaz, most terhes sem voltam. Egy idő után már csak elalváshoz és éjszaka kellett a szopi.

Az éjszakai szopiról kb. fél éve kezdtem leszoktatni, nagyon fárasztott, lehetett érezni, hogy az egész csak megszokás, egy kétévesnek nem kell okvetlenül 3-4-szer szopizni éjjel. Az OK, hogy neki jól esik, jót tesz, de ha anyuka kipurcan tőle, nyilván megoldást kell keresni.

Megtaláltuk, egyszerúen azt mondtam neki, hogy éjszaka, sötétben nem szopizunk. eleinte sokat sírt (sőt, épp' pár napja is kérte éjszakai álmából felébredve, meg is lepődtem, de szóltam, hogy ilyenkor nem, kicsit sírt, én pánikoltam, hogy tényleg sosem lesz vége, de ennyi volt), de folyamatosan megszokta azért az új felállást. A délutáni és esti elalváskor azonban ragyogó arccal bújt hozzám, hogy "Kéjek szopit!" És én adtam, mert szerette, és nem volt teher. Volt egy-két alkalom, hogy valamiért elfelejtette, de ez tényleg egy-két alkalom volt.

Tegnapelőtt nem tudom, mi történt. egyszerűen csak odabújt mellém, én pedig nem szóltam semmit. Este totálisan fáradt volt, megint csak eldőlt mellettem. Ma autózás közben aludt napközben, este pedig szó nélkül mellém feküdt, mikor lefeküdtem az ágyunkra.

nem biztos, hogy véget ért egy korszak, de most nagyon arra mutat minden jel. Kíváncsi vagyok. :)

A költözés

Azért csak jobb, élethűbb lett volna erről akkor írni, amikor történt...Nagyobb átéléssel tudnám "papírra" vetni az eseményeket, mint most, lassan két hónap elteltével. azért leírom nagy vonalakban, mi is történt, meglehetősen jelentős esemény ez életünkben ahhoz, hogy kihagyjam.

No, szóval, január 8-a volt a nagy nap. Kinga és Csilla már előző este mamánál aludtak, Zita még nemigen aludna el mamával, ezért őt csak szombaton korán reggel vitte el Jani. Egész nap rágtam a körmöm, már csak amikor volt egy pillanatnyi időm, de gondolatban sokat foglalkoztatott, hogy vajon hogy bírja Zita, hogy bírja mama, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy egész napot nélkülünk töltött Zita, és mama a hárommal egyben. Fog-e aludni a kis csaj, mi lesz, ha nem, éssatöbbi. De kár volt aggódni, minden rendben ment, aludt is elég jól, de azért este, mikor Jani elhozta ismét már nem engedett. :)

Onnantól, hogy Jani elvitte Zitát, folyamtosan pakoltam. No, ez nem igazán rendkívüli hír egy költözéssel kapcsolatban, számomra viszont újdonság volt, hogy koncentráltan, hatékonyan tettem a dolgom, nem kellett két percenként egy pisi, egy ivás, egy veszekedés miatt megállni. :) Komolyan, így utólag majdnem wellness-nap lett a költözés napja. :)

Jöttek a segítők szép számmal, családtagok, barátok, ismerősök, mindenki ott segített, ahol tudott.

Apukám, aki Debrecenből érkezett a nagy eseményre, és aki majdnem nem tudta a házunkat megközelíteni a hó miatt, nem lévén téli gumi az autóján és a falu dombos lévén, de végül megküzdött az elemekkel, és szinte azonnal belevetette magát a dobozolás "örömeibe", ahogy megérkezett. :)

Az öcsém, aki Pestről érkezett a nagy eseményre, elemekkel nem kellett megküzdenie, annál inkább a rengeteg holmival, amit bedobozolt, bezsákolt. A konyha és a kamra jelentős részét ők ketten pakolták el, ezer köszönet, millió vállveregetés! :) Bali, azért majd elárulhatnád, miféle zsákba kerültek a ruhaszárítóról a kardigánjaim, azokat két hónapja nem lelem. :-D Mire nyár lesz, remélem, előkerül. :)

Laci, anyósom élettársa és Rita sógornőm, akik Romhányból érkeztek a nagy eseményre: Laci többször fordult autójával a két falu között, hordta a cók-mókot, állandóan csak jött, hogy adjak még cuccot, mert fér még az autóba, alig győztem "ráhordani" neki az árut. :) A költözés is segített ráeszmélni, hogy a kicsinek hitt Fiat Puntoja nem is olyan kicsi. :) Rita némi dobozolás után átette székhelyét Diósjenőre, és az új házban próbált tisztaságot teremteni. ez teljesen nyilván lehetetlen volt, de az ő érdeme (az övé is), hogy a nappali padlólapja használható állapotba került. az egy-két nappal a költözés előtt elkészült padlólapozás nyomai rendesen megvoltak, én az életben át nem jutottam volna takarítani. No, persze, ha nem rohantunk volna a költözéssel, oké lett volna, de így nem ment. Szóval, nagy köszönet ismét!

Aztán Zita keresztapukája, Gabi, aki szép nagy családi autójukkal jött szállítási segítőnek(ja, ő is Romhányból érkezett :-D), ő is rengeteg zsákot, dobozt rakott össze, polcot szerelt szét, mikor Jani nem volt ott, autóval többször fordult, ezt is alig tudjuk megköszönni. A nagy bútorokon kívüli holmijaink az ilyen kisebb fuvarokkal jutottak át új házunkba, ezért jelentős a segítség.

Ott volt diósjenői barátunk, Kati, aki Ritával együtt a koszt próbálta felszámolni a házunkban. Csak remélni tudom, hogy nem haltak nagyon éhen Ritussal, mire Jani délután felé átért az előző nap általam megfőzött gulyáslevessel. Nem sok mindent haladtam az előkészületekkel a költözést megelőző napokon, de örülök, hogy a leves meglett. Csak melegíteni kellett, és azonnal volt meleg étel.

Beugrott Kati húga, Brigi is, aki Pestről jött suliból, és Jani vitte tovább Diósjenőre, mivel elég gyér a buszközlekedés a falu és a főváros között, Szendehely egy fokkal könnyebben megközelíthető. Nálunk leszállt, megvárta Janit, és ha már így, ő is segített. Ekkor találkoztunk először, bemutatkoztunk, kezet ráztunk, majd kérdezte, mit segítsen, és már ment is karácsonyfát szedni. Első találkozásunk így emlékezetes marad: "Helló, én vagyok Vera, akkor leszednéd a fát és tudnál kicsit mosogatni?" :) De szívesen, örömmel segített, nagyon örültem neki!

A nagy bútorokat az egyik kivitelező csapat szállította, akik a házon is dolgoztak, ekkorra már voltunk olyan jó viszonyban, hogy vállalták (tja, kérem, akinek ilyen hosszú és kalandos az építkezése, kalandos idézőjelben értendő, annak már egész jó barátai és ismerősei lesznek az építőiparban). Volt teherautó, így néhány fordulóban átment az a néhány nagyobb bútor, amivel rendelkezünk.

Arnoldnak is sokat köszönhetünk, ő vasárnap este tudott jönni, de éppen jókor, amikor Jani már egyedül fordulgatott a cuccokkal, nagyon jól jött a plusz autó. No, és szerintem a Corsaról is kiderült, hogy nem is olyan kicsi kocsi, mint elsőre hinni lehet. :-)

A költözésen személyesen jelenlévők mellett köszönet jár azoknak, akik ez idő alatt nélkülözték családtagjaikat, elsősorban Nikinek és Zsófinak, akik apa nélkül maradtak hosszabb-rövidebb időre.

Remélem, senki nem maradt ki listából, aki igen, rikkantson. Hiába, két hónapja volt én meg öregszem...az a kemény 31.5 év... :-D

Estig pakoltunk, akkor már "csak" apukámmal és Balival maradtunk, majd Jani elment Zitáért, és este 8 körül így, együtt autóztunk át az új házba, hogy az első éjszakát ott töltsük. Én azon a héten nem is jártam a házban, nem láttam sok újdonságot, az új nappali padlólapot és sorolhatnám. El sem bírtam képzelni, mekkora kupi lehet (illetve el bírtam képzelni, és sokkal jobb volt a helyzet, mint ahogy beharangozták, hogy tutira szívinfarktust fogok kapni, de nem kaptam, különben is, költözés az egyenlő a kupival). Rettentő jó érzés volt belépni az ajtón, végre, végre úgy éreztem: hazajöttem, megérkeztem.

Este 8 után értünk át, ezután még jó sokáig nézelődtünk, mutattuk apukáméknak a házat, én is csak ismerkedtem dolgokkal, vacsiztunk, koccintottunk, beszélgettünk, örültünk, hogy ott vagyunk. Zita teljesen elcsendesült: jött-ment, pizzát evett, amint Jani napközben rendelt, tv-t nézett, észre sem vettem, és 11 óra lett, de egyáltalán nem volt nyűgös. Ekkor azonban, szégyenkezve gyér anyai mivoltom miatt, elvittem aludni a szülői hálóba, a nagy matracra, amin amúgy is aludt előtte. Nem volt neki megrázkódtatás, ugyanúgy aludt mint máskor, másnap hétig aludtunk.

Reggel elég kényelmesen reggeliztünk, mint akinek semmi dolga, pedig hajjajj! millió dolog volt még hátra. Zitát Jani visszavitte mamához "napközibe", mi pedig folytattuk a dobozolást. Estig tartott ismét, nem végeztünk, de az emelet teljesen kiürült, a földszint is üres volt szinte, egyedül a pince volt még pakolós. Estefelé apukámék hazaindultak, ki merre, Jani hazavitt (innentől ez volt a "haza", az albitól megvontuk ezt a kitüntetést. :)) Jani hazahozta a lányokat, mind a hármat, akik ekkor aludtak először új szobáikban. Rettentően örültek, élvezték az új helyet a nagy káosz ellenére is. Ha tudok végre képeket feltölteni, látszik majd a nagy öröm az arcokon. Elvileg ma délelőtt bekötötték a vezeték nélküli netet, de a sors ironiája, hogy drága uram éppen ma utazott el három napra, csak péntek este jön, én meg nem tudom a tetőtérből lehozni a kábeleket, routereket meg akármiket. Ő a guru ebben, talán sértődés is lenne, ha elvenném tőle ezt a feladatot. :) Emiatt még mindig várni kell egy-két napot, amíg ténylegesen élvezni is tudjuk a gyorsabb internet előnyeit. Az elmúlt két hónap után ez már elenyésző. :)

Azt hiszem azonban, hogy ezt a bejegyzést a mobilnet segítségével is sikerül közzétenni, és ez a lényeg. A folytatásban pedig már az első itt töltött napokról, hetekről,a tetőtér építéséről, macskaköltöztetésről, új oviról mesélek majd. Meg ami eszembe jut.

Visszatekintő: az építkezés befejezése

Még mielőtt nagyon belemrülnék új életünk bemutatásában, muszáj említést tenni a költözés előtti két hónapról, amikor is végre valahára sikerült az építkezést befejezni. Ezzel adós vagyok, erről nem szívesen írtam menet közben, de most már nagyjából ez is publikus.

Ha jól emlékszem, október vége felé váltak el útjaink a régi kivitelezővel, majd november 9-én újfent neki lehetett kezdeni az építkezésnek. 10 hónapot vártunk erre, január végétől kezdve csak harc ment, de hiába. November 9-én nekállt az új kivitelező a munkáknak, amik eleinte bontást jelentettek. A belső falakat teljesen vázig bontották, a ház egyik feléből ismét át lehetett látni a másikba... Ez elsőre lehangoló volt (másodjára is), viszont őszintén örültünk, hogy folytatni tudtuk az építkezést, annak ellenére, hogy jó ideig visszafelé haladtunk. De haladtunk. Muszáj volt, ha nem is teljesen, de a jelentős mértékben terhányul felépített házat rendbe tenni. Minden fa építőanyagot kezeltek védőszerrel (azokat a gerendákat és léceket, amiket eleve védőszerrel kezelten kellett volna kapnunk, kifizettük, satöbbi-többek között erre is pluszban kellett költeni), megerősítettek mindent, rengeteget és nagy iramban dolgoztak a fiúk. Jóval több mindent kellett javítani az előzetes felmérésekkel szemben (ahogy bontottak, úgy bukkantak "csalafintaságokra", sokáig csak nőtt a kijavítandó tételek listája), de azért lassacskán lettek újra falak, és megint kezdtünk ott tartani, mint januárban...

A december nagyon hajtós volt, tervben volt egy karácsonyi költözés, de ez hamarosan látszott, hogy nem fog menni. egymás hegyén hátán dolgoztak a különböző szakemberek: egyik helyiségben még a lambériát rakták fel, a másikat már padlólapozták, Jani pedig természetesen vezényelt, irányított, rohangált, intézett, döntött, dolgozott, nem ragozom. Majdnem 15, de 10 kg-ot biztos leadott az építkezés véghajrás két hónapjában és a költözés környékén... Örülök, hogy vége. Ezért is. :-)

Karácsonykor Jani hajópadlót csiszolt, az volt az a rejtélyes elfoglaltság, amiről szintén nem írhattam, de a karácsonyunk ráment teljesen. Két ünnep között is folyt a munka, hátha sikerülne még év végéig beköltözni, de végül ez nem jött össze. Szükség volt még január első hetére, hogy minden meglegyen a földszinten, hogy kényelmesen költözhető legyen. A kényelmes relatív, mert a zuhanykabin még mindig nincs kész, tehát van még most is munka, de a lambériát pl, egyszerűbb volt úgy alapozóval lekenni, hogy még nem laktunk ott.

A tetőtér, ahol a két vendégszoba van, még jóval alacsonyabb készültségi szinten állt, a beköltözés után három hétig még fent dolgoztak az emberek. Nagyon fárasztó volt a végére, hatalmas kosszal, zajjal, jövés-menéssel járt, de nem volt más út, az albérletet anyagi okok miatt fel kellett már mondani. A tetőtérben amúgy továbbra is van még munka, azt csak annyira csinálták meg, hogy lakhatási meglegyen, ha egyszer sikerül, azt is befejeztetjük.

Január 8-ra "kiírtuk" a költözés időpontját, ami annyira hihetetlennek tűnt. Túlestünk egy,ha nem is könnyes, de szomorú ovis búcsúzáson, majd 8-án szombaton kezdetét vette a nagy pakolás.

Innen folytatom. :)

Őzikék

Az elmúlt másfél hónapban, mióta itt lakunk, rengetegszer volt olyan pillanat, élmény, amit azonnal jó lett volna megosztani a "közzel". Mivel azonban nem írhattam a beköltözésről, ez mindig elmaradt. Természetesen attól még leírhattam volna egy doksiban, és utólag is lehetett volna közölni, de az nem ugyanaz.

Jelenleg rengeteg mindenről kellene beszámoljak, sok az újdonság, de ez eltart egy ideig, amíg mindent bepótolok. Ezalatt azonban folyamatosan történnek mindenféle dolgok velünk, és mivel most már nagyjából mindenről írhatok, lejegyzem gyorsan a friss élményeket. Hogy ne felejtődjön el és ne kerüljön fel a bepótlandók listájára, ami egyre hosszabb, ugye. :-)

A mai téma: az őzikék. Beköltözés után jócskán kellett várni, mire megláttuk az elsőket. Tudtuk, hogy szoktak járkálni a házunk közelében is, mert az itt dolgozó emberek is mondták, hogy szoktak látni őzeket, de nekünk nem adatott meg egyből az élmény. vagy csak rutintalanok voltunk az észlelésben. Mert miután egyszer láttuk őket, tudtuk, hogyan lehet őket észrevenni, és utána valahogy gyakrabban is bukkantunk rájuk a nem is távoli domboldalon. Pl. utána már nagyon gyorsan kiszúrtuk a fehér hátsójukat a havas domboldalon is, mert kicsit sötétebb fehér a hónál. Amikor meg elolvadt a hó, a fehér hátsó egyből feltűnt a barna háttérben (ilyenkor, ha oldalt fordultak volt nehezebb észrevenni őket, ilyenkor tényleg bele tudnak olvadni a környezetbe, no, de ennyit az őzészlelés legalapvetőbb tudnivalóiról).

Általában a konyhaablakból szúrtam ki őket, pont szemközt van az a domb, ahol többször legeltek vagy átvonultak. Legtöbbször kettőt láttunk, de pár nappal ezelőtt egyszer négy is felbukkant egyszerre. Máig a legközelebb Csilla szobájából láttam egyet, a háztól max. 50 méterre volt, a házunk melletti erdősávban. Teljesen odavoltam a boldogságtól! :)

Ma reggel aztán kinéztem a konyhaablakon, és meglepetten vettem észre, hogy a felső szomszédos telken van két példány, egészen közel hozzánk, kb. 25 méterre. Ott eszegettek, vakaróztak, nézelődtek. Kiosontam a ház másik oldalán a teraszajtón és lefényképeztem őket. Nem sokra rá ennek a teleknek a felső határában megjelent négy másik őz is, nyugodtan ugra-bugráltak végig a domboldalon. Nem volt semmi!

Ebéd előtt aztán megint feltűnt a két első őzike, ezúttal Csilla szobájából láttuk, és szinte a telekhatárig lejött az egyik. teljesen klassz fotókat sikerült róla csinálni, noha üvegablakon keresztül csináltam. Amint javul az internetünk minősége, ezeket is megmutatom. No, meg bizonyítékképpen is, hogy nem csak jár a szám, tényleg ott vannak az állatok. :)

Hát, így vagyunk. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen élményben lehet részem, ki is élvezzük rendesen, mielőtt a felső telken is felépül a szomszéd háza, onnantól már nemigen jönnek be az ő telkükre. :) Tényleg nem mindennapi, hogy nem a szomszéd kutyáját bagy tyúkjait nézegetjük állatok gyanánt (bár az se rossz, amennyire Zita lázba tud jönni a látványuktól :)), hanem vadon élő őzikéket. :) ez az élmény, a látvány feledteti, hogy azért autó nélkül nehézkes a falu szélén lakni, főleg három kisebb gyerekkel, de ez meg olyan dolog, hogy egyszer lesz tavasz is, nem lesz olyan fárasztó a kintlét, nőnek a lányok, jobban bírják a túrát (Csilla eszméletlen kitartóan bír gyalogolni, kellemes csalódás nekem középső leányom, inkább Zitának kell nőni még picit a feladathoz, de mivel ő sem szeret babakocsizni már, biztos, hogy ő is sokat fog sétálni), no, és egyszer autóra is futja majd, talán. :-) Vagy nem, de akkor sincs tragédia természetesen, és így szerintem a sok gyaloglástól mi leszünk a legjobb vádlikkal rendelkező négyes hölgyfogat a faluban. :-)) (khm, csak szerényen!)

Addig meg élvezzük a nem mindennapi "vadas" pillantokat! :-D Ingyen és bérmentve (relatíve;-) )

beköltözős-visszatérős

Tegnap volt egy hete, hogy megkaptuk a jogerős, végleges lakhatási engedélyünk, így végre írhatok a nagy eseményről, hogy lassan másfél hónapja beköltöztünk új otthonunkba. A költözés január 8-9-én zajlott, ennyit kellett még várni, hogy az építési hatóság is megfelelőnek találja a házat, és hivatalosan is áldását adja az itteni életünkre. Én viszont “felsőbb utasításra” addig a költözésről sem írhattam, ami elég rossz érzés volt, de nem lehetett mit tenni. Így történt, hogy a beharangozott előnévnapi ajándékomat csak ekkora késéssel tudom a nyilvánosság elé tárni. Őszintén mondom, nem volt szándékos az időhúzás és feszültségkeltés. J

Nagyon sok mindenről kellene most írni. Nagyon-nagyon sok mindenről, de egyszerűen nem tudok, nincs időm. Rengeteget változott a napjaink menete, messze az ovi, a napom nagy része gyaloglásból áll (amikor éppen járunk oviba, a héten 30 km-t abszolváltam, amivel nem lenne gond,van súlyfelesleg, amit jó lesz elhagyni J csak a lányok nem élvezték mindig a hosszú, havas, latyakos túrákat), itthon alig van szabad időm, ha van, próbálok kicsit a házzal kapcsolatban előre jutni, de nem igazán sikerül, Zita esténként rengeteget ébred, így az estéim sem szabadok. A lányok első héten itthon voltak, második héttől kezdték az ovit, jártunk két hetet, majd kettőt itthon voltak. A héten mentek megint, de Kinga péntek délelőtt már megint lázas volt. Egy szó mint száz, eléggé lefoglalnak mostanában. Emellett komoly nehézség, hogy csak mobil netünk van, ami rém lassú. Tegnap végre azonban a sorban az utolsó webes szolgáltató, az utolsó reménységünk, megállapította, hogy ők be tudják kötni a műholdas netet, ami így is jóval lassabb lesz a régi kábelnetünknél, de bízom benne, hogy fényévekkel gyorsabb a mostaninál. Tehát egy oldal nem negyed óra alatt nyílik meg, hanem mondjuk 3 perc alatt. J

De nem baj. Most már végre csak a bekötést kell megvárni, onnantól próbálok apránként pótolni mindent. Öcsémnek hála fényképezőgépünk is van, aki amolyan karácsonyi-lakásavatós ajándék gyanánt meglepett minket egy új fényképezővel, aminek rettenetesen örültünk! Ennek köszönhetően sok szép pillanatot sikerült megörökíteni, a költözéstől kezdve a kezdeti őskáoszon át az első őzikéket, amiket a szemközti dombon láttunk. J És azóta is többször legeltek arrafelé, nagyon szívmelengető látvány. J

Mondani sem kell, nagyon jól érezzük magunkat. Aki olvasgatta az építkezés történetét (már amikor lehetett írni róla), tudja, hogy küzdelmes volt, nagyot harcoltunk ezért a házért, így különösen nagy az öröm, hogy egyáltalán sikerült beköltözni. Nem tudom az okát, lehet, hogy én is lenyugodtam, de mióta beköltöztünk spontán fogytam majdnem két kilót. Pedig eszünk fincsi kenyeret eleget, mert itt végre két nagyobb bolt is van, ahol finom kenyeret lehet szerezni, de az is igaz, hogy nincs még sütőm, amivel sütit süssek. Lehet, hogy csak ennyi az oka a fogyásnak. J

A lányok is nagyon gyorsan megszokták az új helyet, igaz, sokat jártunk ki, tudták, hogy mi vár rank. Kinga és Csilla azóta egyedül alszanak el új szobáikban, reméltem is, hogy varázshatása lesz a lila és rózsaszín szobáknak. J Az ovit is kezdjük lassan megszokni, de ez egy külön téma, erről majd írok bővebben.

Hosszabb-röviden most ennyi, megyek megnézem, betöltődött-e már teljesen a blogom, hogy egyáltalán be tudok-e jelentkezni. Ha olvassátok a bejegyzést, nyilván sikerült. J

Csak röviden kis életjel

Mivel többen aggódtak, mi van velünk, kötelességem már némi életjelet adni magunkról. :)

Élünk, megvagyunk, csak teljes hírzárlatban, mivel a mostanában velünk történő dolgokról továbbra sem nagyon írhatok. 1-2-3 hét, és talán fel lehet oldani a hírzárlatot. Én várom a legjobban! Rengeteg mindenről szeretnék írni nap mint nap, de egyelőre ez várat magára.

Emellett nagyon lassú a netünk most, egy oldalt kb. negyed óra alatt tudok megnyitni, de vannak blogok, amiket egyáltalán nem enged a rendszer, Janit meg nem akarom ilyen apróságokkal zargatni. A lassú net ügye a hírzárlattal ellentétben nem tudom, hogy a közeljövőben megoldódik-e, én azt is nagyon üdvözölném, de előbb a hírzárlat felodásán kell dolgoznunk.

Szóval, így állunk most, jelentkezem, amint tényleg lehet, vagy ha gyorsul a netünk vagy netán akad valamilyen semleges téma, ami nem sérti a hírzárlatos témát. :) Eh, de körülményes vagyok, nemde? :)

Előnévnapi ajándék

A hétvégén, kicsit előre, de megkapom a névnapi ajándékom. Ami azonban titkos (mármint a "köznek", én tudom, mi az, kivételesen), kicsit babonásra vesszük most a figurát, akkor lesz biztos, ha megvan, ha a kezünkben van, csak le akartam írni, mennyire örülök neki!! Olyan izgatott vagyok, már alig várom!

Amint lehet, elárulom, mi volt az. :)

Kinga szülinapja

Ezzel a tortával kedveskedtem elsőszülött leányomnak, ha már szülinapos lett. A tortát az oviba vittük be, ezért lett ilyen színes, hátha kicsit feldobja az oviba visszatérni nem akaródzó gyerekek és óvónők hangulatát.

Nos, ez sikerült is, tetszett mindenkinek a torta, egy ideig fel sem akarták vágni az óvónők... :)

Nagyon örültem neki, mert rengeteg munkám volt benne. amit nem bántam egyáltalán, sőt, ilyenkor szárnyakot kapok az örömtől, hogy alkothatok, hogy örömöt, meglepit okozhatok, de az alkotás folyamatában még mindig jelentős akadályozó tényezők lépnek fel. Így történt, hogy ma éjjel kettőkor Zitával mellettem ragasztgattam a fekete csíkokat a tortára, annyira sokszor ébredt, egy rakás időt töltöttem bent nála, hogy elaludjon, és mikor nem ment, levittem magamhoz. nem sokat voltunk lent, pont annyit, hogy másnap délelőtt még gyorsan be tudjam fejezni. Nem éppen ideális időben készült el a torta, de elkészült, minden kényelmetlenség feledésbe merült, amikor láttam a csillogó gyermekszemeket. :)

A torta elkészítése egy öröm volt számomra, a következő öröm, hogy el tudtam szállítani az oviba. GYalog mentem ugyanis Zitával (máshogy nem is tudtam volna, hacsak nem repülök), babakocsival, egy kézzel toltam Zitát, másik kezemben a torta. Még szerencse, hogy tegnap este Jani befutott egy műanyag tortatartóval, búrával, fogantyúval, ahogy kell, azt legalább könnyen tudtam tartani. Nem számoltam viszont a hóval. Jóval havasabb volt a falu, mint ahogy én reméltem, így rögtön a kapunk előtt elakadtunk (bár kétségtelen, hogy ezt az ablakból is láthatom, de reméltem, hogy a fő utca jobb állapotban van, a mi utcánk mindig jóval havasabb, mint a többi része a falunak), és mikor toltam egy nagyot a kocsin, a torta megcsúszott, a golyók össze-vissza csúsztak, de hála istennek ki tudtam javítani őket az oviban.

az oviban meg Zita dobta le majdnem a kis ovis padról, ahová letettem, míg a kesztyűmet lehúztam. Csak meg akarta mutatni Kinga óvónénijének, hogy "NÉzd, torta!", és már jócskán repült, mikor elkaptam. Szívroham közeli állapotba kerültem, hogy a finisben vége... :) De nem, szerencsésen elkaptam, nem lett baja (több), beért az ovisok közé, kiültették Kingát középre, ahol a tesókkal együtt ünnepelhetett:

Magyarázatképpen: nem volt hideg a szobában, Zita ragaszkodott egy ideig a sapihoz. :)

Majd segített a nagytesónak fújni is:

Utolsó pillanatban jutott eszembe itthon a gyertya, alig találtam hatot. Ötnél elakadtam...:) De meglett a hatodik is. Jövőre résen kell lennem! :)

Ezután ettünk, ittunk, majd mindhárom gyermekemmel távoztunk, hagytuk az ovisokat pihenni térni. Kinga és Csilla az ünnepre való tekintettel hazajöhettek ebéd után (no, meg a szivacsaik sem voltak még bent). az már önmagában ünnepnap, ha ilyen történik. :)

Illetve indultam volna, de Zita és Csilla pillanatok alatt eltűntek: kiderült, hogy bent voltak a középsőben, Csilla csoportjában, és hallgatták az alvás előtti mesét. Csilla kérésemre egyből indult öltözni, de Zita hangosan rám kiáltott, hogy nem akar, és maradt az óvónő mellett mesét hallgatni. :) Végül a dadus hozta ki, mikor már tényleg aludni akartak a gyerekek.

Remélem, azért nem okoztunk nagy felfordulást. :)

Itthon Zitát elaltattam, majd megpróbáltam játékkal tölteni a délután, de valahogy sutára sikerült az egész. Főleg Csilla miatt, aki-megérezve. hogy most inkább Kinga körül forog a nap-állandóan rajtam csimpaszkodott, semmi nem volt jó neki. Szóval, kicsit küzdelmes volt a dolog, de azért társasoztunk, kulcstartót fontunk, arcot festettünk szemceruzákkal, majd ünnepélyesen mirelit pizzát sütöttünk vacsira. :) Vacsora végére Jani is befutott, bár, szerintem ő elég gondterhelt volt, nem igazán volt ma velünk lélekben. Szerintem. De én sejtem az okát, nem tudom hibáztatni. Lesznek még nyugodtabb időszakjaink ennél, most is csak ezzel nyugtattam magam. :)

szerintem alapvetően kellemes nap volt ez, a maga csendességével. Most viszont tényleg rendet kell rakjak a konyhában, mert mintha tornádó söpört volna végig... :) A nagy játszós délután böjtje (mármint nekem), de megérte! :)