Egy éve

A minap rendezgettem Kinga néhány Hercegnők című magazinját, és egyszer csak felfigyeltem az egyikre. A tavaly februári szám volt. Egy ideig nem tudtam, miért hoz elő furcsa érzéseket belőlem, aztán rájöttem.

Tavaly azon a napon vettem ezt Kingának, mikor megtudtam, hogy Zitapocak létezik. Pár perc erejéig átengedtem magam a nosztalgiázásnak. Hogy milyen őrült és hajtós nap volt a tavaly február 20-a: Csillával a fülészeten voltam, kész rohanás és aggódás volt az egész nap, és hogy mintegy mellékesen csináltam meg tesztet, és tényleg nem gondoltam, hogy pozitív. Nem hittem, hogy a 3.csemete is ilyen gyorsan elszánja magát az útra, de persze tudtam, hogy az esély megvan. Még előtte kicsivel elmélkedtem, hogy nem is tudom akarom-e egyáltalán, egyszóval kicsit bizonytalan voltam. Jani is utólag mondta, hogy nála sem villogott még a “zöld lámpa”, inkább a sárga. De a kérdés gyorsan eldőlt.
Hála istennek. Attól a naptól kezdve tudtam, hogy “sorsom eldőlt”. Hogy nálunk soha többé nem lesz igazán csendes a ház (hála istennek), hogy egy életen át rohanhatok, hogy mindig mindennel elkészüljek, a feladatokat elvégezzem, jó anya, feleség, barát legyek (hála istennek); hogy egy jó ideig nem tudjuk Janival pótolni az elmaradt nászutunkat (nem hála istennek, de kibírjuk), és még sok minden más.
Nagyon jó, hogy minden így történt. Érdekes módon lenyugodtam, úgy érzem, így kerek a világ. Nem kell többé gondolkodni, akarok-e még gyereket, mikor jöjjön, megbánom-e, ha nem vállaljuk stb. Vállaltuk, megszületett egészségesen, megvalósult az álmom, hogy 3 gyermekem legyen. Szóval, jól érzem magam, én így lettem teljes.