A hó fogságában, jégtörés, nehézségek

Nem akar ez a tavasz jönni, én mondom. Legalábbis itt nem. Múlt héten rengeteg hó hullott, 15-20 cm kb. Jó móka a gyerekeknek, ők nem érzékelik annyira a terhet, amit a hó jelenléte jelent. Pl. tegnapelőtt is klassz kis hóembert építettünk az udvaron a jól tapadó hóból, Kinga sáljával, sapkával, kis virgáccsal felvértezve hóhaverunkat. Napközben már ugyan olvad, mert plusz pár fokot azért elér a hőmérséklet, ezért egyre megrogyottabb állapotban van a drága odakinn.

De nemcsak ő kerül megrogyott állapotba, hanem más is. Ki lehet-e találni, ki lesz az illető?
Íme, a történet máról, talán ebből kiderül minden:
Kinga 3 napot nem ment most hét elején oviba, kis köhögés, megfigyelés miatt. Semmi komoly, ma ismét mentünk. Én vittem őket. Meglehetősen tépett idegekkel indultam. Kingával éjszakáztam (ez külön történet, talán máskor leírom), Zitával hajnalban keltem, mert két hét megváltó szünet után újból nagyon náthás, orrot kellett szívni. Brrr. Elaludtunk a nappaliban: ő a játszószőnyegen, én a kanapén. Jani hajnali 5-kor már elment, én meg elaludtam. Nem nagyon, de elég volt a rohanáshoz. Kinga nyűglődött, nem akart oviba menni, Csilla hülyére vett, nem akart öltözni, és a finisben telerakta a pelusát (itt eldőlt, hogy elkésünk), Zita meg már fáradtan kínlódott a pihenőszékben, majd ordított az overálba-tuszkolás alatt. Klassz volt eleve az alaphangulat. (Ja, és a postás csaj pont ekkor jött egy Janinak címzett ajánlott levéllel, mellesleg, abernatürlich, 10 helyen kellett csak aláírjak-nyomtatott, írott, meg hogy felesége, igen, majd másik papíron kétszer ugyanez-Zita pelenkázon hagyva, hol máshol??, két nagyobb már vadul motorozik a zárt garázsban, eszement hangzavarral...)

Kiérünk az utcára. A “remek” hangulatom tovább fokozódott, mikor megláttam az útviszonyokat. A járda OK, az út (ha annak lehet nevezni a szórt kő és döngölt föld keverékét) viszont rémes. Az előző nap latyakká olvadt hó megfagyott rajta, az autók által kijárt keréknyomban alig lehetett menni. Mert hogy nekem ott kell tolni a kocsit, mert a járdán a szomszédoknál lépcsők vannak. Már miért is ne? No, mindegy. Kingát felküldtem a járdára, én meg nekifeszültem, hogy a testvérfellépős kocsit eltoljam ezen a jégrémen. Hát, alig haladtam.

Két ház elhagyása után újabb nehézség. A 3. ház tulaja a járdát félútig takarította csak le, az egyik részen a rajtamaradt hó összefagyott, csupa jég volt a járda. Kinga nem tudott továbbmenni, ki kellett evickélnie hozzám az útra. Csikorgattam a fogam, egy kézzel toltam a rögös jégdarán a kocsit, fogtam Kingát, hogy ne csússzon el. Leérünk a sarokra ezen az amúgy nem hosszú, de idegörlő szakaszon. Összetalálkozok a sarkon lakó asszonnyal, akinek mellesleg szerintem takarítani kellett volna a jeges szakaszt is. És mellesleg Kinga egy csoportársának a nagymamája. Aranyos ő, meg minden, de ma majdnem nekimentem. Történt ugyanis, hogy mikor meglátott minket, elkezdett sajnálni, hogy, jaj, szegény gyerekek elcsúsznak, miért nem megyünk a járdán??? Vááááá. Mit mondtam volna? Szerintem csöppet vörös lett fejem, de csak annyit mondtam, hogy lépcsők vannak a járdán. Előttük már fel tudtam tolni a járdára a kocsit, azt a szakaszt időben takarították, az már száraz volt. A nő közben megkérdezte tőlünk, hogy az unokája volt-e oviban, mert nem voltak nála, nem tudja. Hát mittomén? Nincs telefon? Persze nem ezt mondtam neki, csak higgadtan annyit, hogy nem voltunk mi sem oviban. Aztán ő még elmélkedett, hogy talán felhívja őket (na, klassz, gondoltam, jó ötlet), de én már rohantam volna. Zita elkezdett ordítani, mert megálltunk, a reggeli már elkezdődött az oviban, masszív késében voltunk. Ő meg csak filozofált. És amúgy is merges voltam rá, nem akartam tovább csevegni vele. Ma nem. Gyorsan elbúcsúztam, és elszáguldottunk. Volt még egy-két csúszósabb szakasz, de sikerült egyben leérni az ovihoz.

Visszafelé nehezebb volt, különösen az utcánkban. Alig tudtam a lábam megtámasztani, hogy toljam a kocsit felfelé. Mikor végre a járda járható szakaszára értünk, Csillát felküldtem, aztán a Zitás kocsit már nehezen ugyan, de feltoltam a házunkig. Néhány cifra szó elhagyta halkan a számat, de a sírás is kerülgetett. Ezt elfojtottam, inkább imádkoztam a tavaszért.

Délután, mikor Csilla és Zita elaludtak, fogtam a hólapátot, lementem a sarki szomszédhoz, aztán feltörtem (az amúgy megint olvadásnak indult) jeget a járdán. Totál elfáradtam, remegett utána a kezem, ráadásul nemsokra rá Csilla felébredt, alig maradt időm másra. De muszáj volt, hogy a lányok legalább tudjanak biztonságosan közlekedni délután. Hasznos is volt, a mi utcánkban a járda így teljesen járható lett.

Aztán délután, mikor elindultam Kingáért, mi fogad odakinn? Esett a hó! Azt hittem elájulok. Egyelőre azonban nem marad meg, hála istennek.

Azt hiszem, ki lehetett találni, ki az a szellemileg-fizikailag megroggyant emberke, aki most már óránként fohászt mond a tavasz beköszöntéért. Kivagyok, mint a liba, a rengeteg öltöztetés, a bezártság, a sötétség, az az időjárás miatti átlagon felüli küzdelem miatt. Lesz még idén meleg egyáltalán?? Sajnálom szegény hóhaverunkat az udvaron, aki mellesleg kedvesen az étkezőnk felé mosolyog nekünk kavicsszájával, de én most mégis, galád módon, az olvadását kívánom, minél hamarabb, ha lehet. Csúnya dolog, irgumburgum, de ez van. Vagy valaki küldjön nekem még egy kis plusz humorérzéket, hátha azzal jobban átvészelem a dolgot! Erősen fogytan a tartalékaim.